2008. július 12., szombat

Előszó a nagy hozzátáplálás-poszthoz

Régóta érik már (ez gyönyörű, eufemisztikus megfogalmazása annak, hogy apuka napok óta tököl rajta) a nagy hozzátáplálás poszt, amelyben másfél hónapnyi tapasztalat összegyűjtésével beszámolok arról, hogyan hozzuk le gyermekünket az anyatejről. Lassan készül, mert a kezdő apuka igyekszik alaposan, minden oldalról körbejárni a témát, akár Bob Woodward a Watergate-ügyet. Ám pár nappal ezelőtt a kezdő apuka döbbenten ébredt rá, hogy egy ilyen ártatlannak hitt bejegyzéssel milyen veszélyes vizekre tévedt. Gyermektáplálás és rasszizmus hihetetlen összefüggései belül.

Pár nappal ezelőtt ugyanis jókora felhördülést okozott Nagy-Britanniában a Telegraph egy ártatlannak tűnő bulvárcikke. Ebben az újság egy, a Nemzeti Gyermekiroda (National Children's Bureau) által megjelentetett kötetet ismertet, amit óvónők és kisgyerekekkel foglalkozó nevelők számára adtak ki. A Fiatal gyermekek és faji igazságosság című kézikönyv rövid úton kiverte a biztosítékot, igazából nem azért, mert 366 oldalon keresztül taglalja a különböző - akaratlagos és akaratlan - rasszista megnyilvánulásokat a legdurvábbaktól a legártatlanabbig, hanem mert a szerző, Jane Lane épp arra hívja fel a figyelmet, hogy nem létezik ártatlan rasszista megnyilvánulás. Ennek egyik alapvető példáját a más nemzetek konyhakultúrájának elutasításában látja. Példát is mond: mondjuk amikor egy hároméves gyerek "ócsmának" nevezi a számára ismeretlen, "idegen" nemzeti ételt. Hab a tortán, hogy a kézikönyv arra buzdítja a nevelőket, hogy az ilyen eseteket (tehát a hároméves gyerek "ócsmázását" is) azonnal jelentsék az irodának. Hiszen, mint a szerző fogalmaz: "semmilyen rasszista jelenség mellett nem mehetünk el szótlanul".

Több se kellett az öntudatos apáknak: a legkeményebben a DadCentric bloggere taposta földbe, maró iróniával a könyvet, de a Telegraph fent említett cikkéhez is érkezett vagy ezer komment, jó részük gyanúsan önfeljelentő: "Az én gyerekem utálja a csípőset. Rasszista kis krampusz." "Fordítsuk meg: az enyém viszont nem teszt mustárt a hotdogra. Biztos Al-Kaidás." És így tovább, végeláthatatlanul, de a legnagyobb kiakadás azon volt, hogy az Nemzeti Gyermekiroda nagyrészt közpénzekből tartja fenn magát, tehát lényegében az állam rasszistázza le a kuszkuszra nemet mondó ifjú polgárait (és szüleiket).

A botrány odáig fajult, hogy a Gyermekiroda két nappal később kénytelen volt egy állásfoglalást kiadni, amiben - no nem elnézést kért a nyilvánvaló túlzásért, hanem - lényegében elhatárolódott a szerzőtől és a könyvtől, hangsúlyozva, hogy annak megjelenését nem közpénzekből finanszírozta.

A kezdő apuka nem szeretne igazságot tenni az ügyben, bár annyit azért kijelenthet, hogy lakótársi közösségünk az itáliai konyha, a keleti fűszerek, a kuszkusz, a mogyoróolaj és a lasszi elkötelezett rajongójaként sosem fogja gasztronáciként nevelni az ifjú hommelette-et. Számunkra, ebben a köztudottan derűs, kiegyensúlyozott, a rasszizmust és a fajgyűlöletet hírből sem ismerő kis országban csupán annyi a tanulság, hogy a hozzátáplálásnak jóval fontosabb aspektusai vannak annál, hogy mikor adhatunk először mézet a gyermeknek, vagy hogy milyen arányban keverjük a répapürét a krumplival. És ha az ifjú hommelette dühödten tolja el a csodás, botrányos árú fürtös magyar paradicsomot (amint arra már volt példa), akkor az ultima ratio egyértelműen nem az lesz, hogy "meg kell enni, mert éhes maradsz", hanem az, hogy "meg kell enni, te kis nemzetietlen, kozmopolita szadeszbérenc".

2008. július 10., csütörtök

Miből fogunk meggazdagodni, 1. ötlet: terhesdídzsé

Mint egy korábbi posztban már kifejtettem, lakótársi közösségünk számára nem a sok munkán keresztül vezet a meggazdagodás útja. Apuka ugyanis már-már ott tart, hogy inkább feláldozza utódja jövőjét, a majdani tandíjat meg lakást, csak most minél többet lehessen együtt az ifjú omlettkével. Persze a józan realitásérzék minduntalan győzedelmeskedik, de az nyilvánvaló, hogy - ha már nem akad egy önfeláldozó mecénás, aki nagyvonalúan finanszírozza családépítési törekvéseinket - kell valami nagyszerű ötlet, ami rövid időn belül mérhetetlen mennyiségű pénzt fial. Apuka ötletekben sosem szenvedett hiányt, anyuka viszont lelkes és precíz munkaerő ("I've got the brains, you've got the looks", ahogy a kitűnő Pet Shop Boys mondja), így hát nem kérdés a munkamegosztás. Megfordítjuk a klasszikus családmodellt, én megszülöm (hehe) az ötletet, és gyesre megyek, anyuka meg visszatér a munkaerőpiacra és megvalósítja azt.

A HTB-várományos apuka első zseniális terve már feltételezi a következő utódot: anyukából jól menő terhesdídzsét faragunk. Azt hiszem, megtaláltuk a piaci rést - drága lakótársam amúgy is lelkesen és értőn keveri a jobbnál-jobb (Király Levente örökbecsű szavaival) ágybavivős kamu-dzsessz válogatásokat. Persze nem feltétlenül kell andalító szvingeket keverni. A legkézenfekvőbb és legegyszerűbb megoldás a kihangosított CTG: jó kis 120-160-as BPM, bármelyik detroiti technópápa vagy berlini industrial-legenda becsületére válna. Hatalmas, rengő pocak, dübörög a ritmus, bömböl a beat.

Gyors fejszámolás: látványosan terhesdídzsézni nagyjából a második trimeszter közepétől, tehát úgy a 20. héttől lehet, ami azt jelenti, hogy kb. 19 héten keresztül lehet nyomni a fellépéseket. Ne terheljük túl szegény anyukát, egyébként is csak a jól fizető hétvégékre megyünk rá, tehát számoljunk 38 fellépéssel. Mivel egy terhes nő a pult mögött extra, jelentős közönségszám-növekedéssel járó szolgáltatás, ezért számoljunk tripla gázsit: esténként 150 ezer forintot. Az összesen 5 700 000 forint. Az adók és járulékok miatt ez kb. 3 700 ezerre olvad (ha szerencsénk van, néhány klubban zsebbe kapjuk a lét). Ebből, ha szűkösen is, de kihúzhatjuk pár hónapig, addig meg biztosan eszébe jut apukának valami másik nagyszerű idea.

És hogy látható legyen, hogy nem elvetélt (hehe) ötlet ez a terhes-lemezlovaglás, idebiggyesztem a kitűnő house-lady, DJ Ness egy klasszikus fellépésének videóját:



Ha valaki aggódna, hogy micsoda kockázatot vállalt DJ Ness kismamaként, az itt megnézheti, hogy milyen tündibündi kisgyerekké cseperedett a százdecibeles technózajban az egykori pocaklakó.

2008. július 9., szerda

Bölcsődemóka 1.

A kezdő apuka, bármilyen nonszensznek is tartja, hogy ezen a nyáron kell nekikezdeni a jövő év szeptemberében esedékes bölcsődei beiratkozásnak, kénytelen elfogadni a tényt. Ezért aztán az utódot bevégtuk a járókába, felé sem néztünk egy hétig, és lakótársammal felmértük szűkebb pátriánk bölcsődeviszonyait. Talán nem okoz meglepetést, ha azt mondom: siralmasak. Rövid áttekintés az észak-budai bölcsődehelyzetről.

Első lépésként megvizsgáltuk, hogy egyáltalán mi is jöhet szóba. A végeredményt a Google-rajongó apuka ügyes kis térképbe rendezte remélve, hogy esetleg más, gyermekkel megvert környékbeli sorstársak is hasznos információkat merítenek belőle, íme:


Nagyobb térképre váltás

Pirossal a lakótársi közösséget érintő második kerületi bölcsődék, kékkel az igen közel lévő harmadik kerületiek, az a cuki zöld pedig az egyetlen szóba jöhető első kerületit jelenti, ami útba esik apuka munkahelye felé. Az ízléses pöttyök az önkormányzati fenntartású (tehát nem fizetős) bölcsődéket jelölik, a teli buborákok pedig az alapítványi-magán fenntartásúakat.

Az első szembeötlő dolog az, hogy egykor milyen okosan választottunk lakóhelyet: gondosan bölcsődementesített körzetben sikerült költöznünk, a legközelebbi kerületi bölcsőde 2,3 km-re van, és pokoli tömegközlekedési viszonyok között érhető csak el. Naponta öt kilométer gyaloglás egy huszonkét hónapos kisdeddel - fényes kilátások. Ez még talán a mi kis omlettkénk legendásan izmos vádliját is megterhelné.

Vicces, hogy az egész második kerületben négy darab önkormányzati bölcsőde van, összesen 240 férőhellyel. Ezt már első pillantásra is drámaian kevésnek tartottam, és gyanúm a konzultációk során be is igazolódott: minden illetékes kulturáltan, de félreérthetetlenül jelezte, hogy utódunk jövő szeptemberben nagyobb eséllyel kerül be időközi választások során megszavazott független képviselőként az Országgyűlésbe, mint bármelyik körzeti bölcsődébe.

Az állandó közlekedési útvonalaim egyikén fekvő intézmény vezetője közölte, hogy ők "nem gyereklerakat". A másik, negyven férőhelyes bölcsődében ugyan utódunk felkerült a semmire sem jogosító várólistára, tizennyolcadikként (tizennégy hónappal a beiratkozás előtt!), de az igazgató kedvesen tudtomra adta, hogy semmirekellő gyermekünk bizonyosan nem fog beférni a keretbe. Ugyanis a gyermekvédelmi törvény, meg egy halom
vonatkozó jogszabály értelmében a rászorulók, tehát az egyedülálló vagy három gyermeknél többet nevelő szülők és hasonló lelkek gyermekei - hozzáteszem: teljesen jogosan - elsőbbséget élveznek. Emellett a vezető lelkesen érdeklődött a közelben állomásozó nagymamák száma iránt - nem sétáltam bele a csapdába, és szívszaggatóan siránkozni kezdtem, hogy milyen nehéz is távoli messzeségben lévő nagyszülőkkel bonyolítani a gyermekfelügyeletet.

Nagyon izgalmas dolgokat tudtam meg egyébként a környék bölcsődeviszonyairól és az önkormányzat mélyen átgondolt és bölcsen előrelátó intézménypolitikájáról. E műhelytitkokról majd egy kicsit később, hiszen a bölcsőde-saga bizonyosan folytatódik, a következő epizódban Jack Bauer 24 óra alatt végigjárja a második kerület összes alapítványi bölcsődéjét, és megpróbálja felkutatni a terroristák által ravaszul elrejtett utolsó férőhelyet.

2008. július 7., hétfő

Az első betegség

Hát, többé-kevésbé túlestünk a tűzkeresztségen, bár utódunk első betegsége igencsak enyhe lefolyású náthaszerűség volt, a "nyálkahártya vírusos fertőzése", lakótársam precíz és orvosilag tökéletesen pontos meghatározásával: takonypócság. Láz, bömbölés, orrfolyás, félig átvirrasztott éjszaka, népi gyógymódok vidám kavalkádja és hasonló ínyencségek belül.

Tulajdonképpen kész csoda, hogy az ifjú hommelette makkegészségesen kibekkelt hét és fél hónapot, legalábbis én születése óta remegve készülök arra az estére, amikor lázrózsás kisdedet kell hűtőfürdőztetni egész éjszaka. Ez szerencsére eddig nem következett be, aminek valószínűleg három oka van: az anyatej, az anyatej és az anyatej. Amióta láttam, hogy esténként két csepp anyatej hogyan mulasztja el három nap alatt egyhetes újszülöttünk kórházban szerzett könnycsatorna-gyulladását (lám-lám, nem mondtam igazat az imént, mégis volt beteg a kisded), azóta az anyatejet egyértelműen a biológia csodájának tartom. Külsőleg, belsőleg, szopva, cseppentve, ecsetelve, mindig megbízhatóan hozza a csúcsminőséget.

Már-már kezdtünk elkényelmesedni, úgyhogy épp időben érkezett a figyelmeztetés egy szörcsögő, forró homlokú, orrfolyásos, aludni képtelen kisded képében. Az aggódó szülők pedig bevetették a modern orvostudomány minden elképzelhető praktikáját. Bár - most már talán nyugodtan mondhatom - egy igen enyhe lefolyású takonypócsággal álltunk szemben, előkerültek a trükkök, a műszerek és a célszerszámok, a kezdő apa meg döbbenten szemléli, hogy miféle nagyszerű szerkezeteket ötöl ki a gyermek-egészségipar, hogy a szülőket a mértéktelen gondoskodás hamis illúziójába ringassa.

Lássuk, mivel szerelkezik fel az előrelátó szülő:

1) orrszívó. Ez a valószínűleg minden gyermekes által mélyen tisztelt kultusztárgy, aminek az egyik végét a porszívó gégecsövére kell felhelyezni, a másik, tölcsérszerűen összeszűkülő toldalékával pedig a gyermek orrlyukába kell felhatolni. 1200 watt dübörög és szívja le a - mit szépítsük - takonyt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a látvány és a hanghatások sokkal durvábbak, mint a valós élmény, amikor a kezdő apuka kipróbálta, egész kellemes benyomásokat szerzett (na jó, addikt azért nem lett): az orrszívó barátságosan csiklandozta homloküregét, az arccsonttól hátra, egészen a cerebellumig. Ez biztos a gyereknek is érdekes élmény.

2) a legkülönbözőbb adagolók. Bár a kezdő apuka rövid és dicstelen reklámügynökségi pályafutása során legalább tizenöt gyógyszercsomagoláshoz készített kreatívot, amelyek mindegyike azzal büszkélkedett, hogy "forradalmi újítás a hatóanyag-adagolásban", még őt is meglepi az egészségügyi formatervezők találékonysága. Az aktuális csodaszerhez, a Nurofenhez, ehhez az édeskés, málna- és narancsízű változatban is kapható gyulladáscsökkentő, láz- és fájdalomcsillapítóhoz például ízléses fecskendőt adnak. Az igazi trouvaille azonban nem ez, hanem az, hogy a fecskendőt bele lehet szorítani az üvegcse kupakjába és így lehet leszívni a kellő mennyiséget - tökéletesen zárt rendszer, akár egy atomerőmű belső hűtőköre.* Használata nagyon egyszerű: az egyik kézzel lekötözzük a rendületlenül tiltakozó gyermeket és két ujjunkkal gyengéden kipeckeljük a száját, a másik kezünkkel meg gondoskodó kímélettel a képébe toljuk a fecskendőt, tartalmát meg olyan sebességgel lökjük ki belőle, hogy az utód kevesebbet köpjön ki, mint amennyit lenyel. Elárulom, ez nem könnyű, mert a) egy gyerek mindig gyorsabb; b) sokkal inkább nem akarja lenyelni, mint amennyire mi akarjuk, hogy lenyelje.

3) a legkülönbözőbb fiolák, üvegcsék, cseppentők és egyéb gadgetek. Jelentős apai kudarcként könyvelem el, hogy ezek használatában és alkalmazásában végérvényesen elvesztettem a fonalat. Drága lakótársam csalhatatlan anyai ösztönnel igazodik el az apró tégelyek és fiolák birodalmában (persze neki könnyű - ő egy életen át gyakorolta magát az illatszergyártók végtelen mennyiségű termékmintáján). Vigantol, Cebion, Nasivin - ez komolyan úgy hangzik, mintha a Szpartak Moszkva internacionalista támadósora vagy egy legendás hetvenes évekbeli rigai dzsessztrió lenne - számomra egyszerűen megjegyezhetetlen.

4) és persze a hőmérő, aminek megvan az a sajátos tulajdonsága, hogy bármilyen drága és szupergyors is, az izgő-mozgó gyermek fenekében tartva egy örökkévalóság, amíg megjelenik a kijelzőn a testhőmérséklet. Meggyőződésem, hogy a hőmérő a leghatásosabb ellenszer bármilyen lázzal járó betegségre. Nyilvánvaló, hogy az ifjú hommelette arra gondol: inkább nincs lázam, csak azzal az izével még egyszer ne!

Ami tény, hogy a Nurofen tényleg elég hatásos valami, három nap kíméletlen fecskendezés után gyermekünk láztalannak nyilváníttatott. Tünetmentesnek is, leszámítva azt az apróságot, hogy tündibündi gügyögése leginkább egy csatornafedélen csúszkáló fémfűrészre emlékeztet. No de nem baj, a szomszédok megkapják a magukét, csattanós lakótársi választ a végeláthatatlan vasárnap délutáni flexezésekre.

A gyógyítás gyakorlati menetének leírásához pedig idemásolom kedves lakótársam vendégszövegét, amivel megtiszteli ezt a blogot:

"A takonypócság teljesen killer, mert először tengerisós oldatot vagy orrspray-t kell tolni az orrába. Ez is lehetetlen durva küzdés nélkül. Aztán jöhet az porszívós orrszívó (arra kell gondolni, hogy nem fáj neki), itt érdemes ketten lefogni a gyermeket, mert a sós víztől nem lehet baja, de ez egy műanyag izé, amit az orrlyukába kell tolni. Mindezek után jöhet az orrcsepp, amit ha ezek után sikerül benyomni (minimum lefogás vagy szoptatás közben trükközés, de ez utóbbi nem szép dolog), akkor garantáltan kap levegőt a csemete, viszont valóban gyűlöl és kérdéses, bízik-e még valaha a szülőben."

Egyszóval: gyermekük visszanyeri egészségét, de végleg elveszti bizalmát. A tapasztalatok alapján megfogalmazhatjuk a házi gyerekgyógyítás első Lakótárs-paradoxonját: minél inkább gondoskodsz a gyermekedről, annál inkább elveszted a bizalmát. Szerető szörcsögő vs. Gyógyult gyanakvó. Nem túl fényes kilátások.

Öröm az ürömben, hogy örökmozgó omlettkénket annyira lelassította a betegség, hogy végre elkészíthettem róla életem fotósorozatát. Erre normális körülmények között nem kerülhetett volna sor.









(A koszos parketta fölött kéretik nagyvonalúan elsiklani, majd alkalomadtán kiretusálom. Fotosoppal persze, nem porszívóval...)

*Később rájöttem a zárt rendszer értelmére. Annyi e gyors lefolyású takonypócság alatt is kiderült, hogy a gyerek vírusos betegsége azt jelenti, hogy az egész család beteg. (Nagyon mókás azt látni, ahogy egy takonypóc anya meg egy takonypóc apa próbál segíteni takonypóc utódján.) A zárt rendszer azért kell, hogy a lehető legkisebbre csökkenjen az újrafertőződés veszélye.