Szabadrúgás

145 nap. Ennyi idő után, a 21. hét végfelé kerültem először fizikai kapcsolatba a kis hommelette-el, aki rögvest bebizonyította, hogy nem omlett, hanem színtiszta hús és izomzat. A kedves lakótárs lassan két hete hergel azzal, hogy az ágyon hanyatt fekve, üdvözült mosollyal az arcán számol be a kis omlett forgolódásáról az anyaméhben. Már teljesen belém ivódott a kép: két finom, minden rezdülésre érzékeny női kéz a sejtelmesen domborodó hason. Eleinte még ő maga is bizonytalan volt, alig tudta megkülönböztetni saját testének vibrálásától a gyermeki kalimpálást. Aztán két héttel ezelőtt megingathatatlan meggyőződéssel tudatta, hogy az omlett rúgásait érzi. Számomra teljesen felfoghatatlanul valamiféle "bugyborékolásként" írta körül a mozgást, és én hiába ültem percekig meredten, kezemmel a hasán, kétségbeesetten igyekezve, hogy az érzékeny apaságnak legalább a látszatát kicsiholjam magamból... A hasfalon túl néma csönd, csak a vérkeringés ütemes lüktetése.

Már-már elkönyveltem magam reménytelenül érzéketlen, barbár tuskónak. Aztán ma délután, a lakótársi rítussá vált kézrátételes szondázás közben mélyen koncentráló lakótársam ellentmondást nem tűrőn utasított magához. És láss csodát: abban a pillanatban, amikor a tenyerem rátettem a hasára, ijesztően nagy rúgást kaptam a kezemre. Több centi vastag anyai húson, a "mellső falon tapadó placentán", a bőrön, és irodai munkában megkérgesedett tenyeremen keresztül is megdöbbentett az ereje. Csak ültem dermedten, még egy rövid vibrálás, aztán vége: ennyi volt az üzenet.

Drága lakótársam persze nem mulasztotta el velem megosztani nagyszerű elméletét, miszerint "a gyerek biztos megérzi, hogy valami idegen és fenyegető próbál közeledni felé". Azaz a rúgás ösztönös védekezés és tiltakozás volt, na ja, gondolom, a gonosz apa figurája beletapos a nagyszerű és szimbiotikus anya-gyerek viszonyba. Na nem baj, egyetlen vigaszom, hogy most közel sem tud akkorát rúgni belém, mint mondjuk tizennyolc éves korában. Addig meg boldogan ringatom magam abba az illúzióba, hogy amit a tenyeremen éreztem, nem elutasító rúgás volt, hanem kétségbeesett prenatális kísérlet az apával való kapcsolatteremtésre.