Hőhalál

Lassan egy hete tart ez a hőhullám, és én lenyűgözve, mély tisztelettel szemlélem lakótársam heroikus helytállását. Most, éjjel egykor 31 fokot mutat a terasz hőmérője, napközben a negyvenhármas rovátkát nyaldosta, de ha nem állna rendelkezésre hőmérő, akkor is nyilvánvaló lenne, hogy közép-európai urbanizált humanoid számára már-már elviselhetetlen a hőség, különösen, ha épp félúton van egy utód kihordásában. Lassan az alkalmazkodóképességére oly büszke apuka is kezdi elveszteni józan eszét, itt ül egy forró levegőt okádó monitor előtt, és delíriumos félálomban, csuromvizesen veri a billentyűzetet.

A legborzasztóbb az egészben az, hogy teljesen kilátástalan a hőhullám elleni küzdelem. Ahogy Orbán exminiszterelnök fogalmazott még a legutóbbi két választási forduló között: "Nincs hová hátrálnunk." És valóban: nincs hová menekülnünk a kánikula elől, egy hét alatt átizzott a lakás, izzik az utca, izzanak a villamosok, izzanak a strandok, izzik az A38 feketére festett acéllemezekből összerótt teste, izzik a máskor oly meghitt, árnyékos és hűvös Bambi-terasz is, ahol kétségbeesésünkben azon röhögcsélünk egy ismerősömmel, hogy a terhes anyáknak meteorológiai menedékjogért kellene folyamodniuk a norvég nagykövetségen, hivatkozva a szabad klímaválasztás egyetemes emberi jogára.

És nincs menekvés a légkondicionált sörözőkben, bevásárlóközpontokban, irodákban, mozitermekben sem, a csúcsra járatott klímagépek percek alatt izzó parázzsá változtatják az ember szemét, jómagam két hete a kezdődő kötőhártyagyulladás tüneteit produkálva próbálok úrrá lenni a szemgolyóim helyén tüzelő brikettdarabokon. Gyilkos ez a légkondikultúra, akkor már inkább az utcákon végigsöprő forró szél, amitől Budapest elkezd kísértetiesen hasonlítani Marrakesre. Szerencsére három órán belül elhúzunk innen, nekünk mégis van hova hátrálnunk, reményeink szerint délben már a szlovén tengerpart gyöngyében, a rózsák kikötőjében, Portorozsban múlatjuk az időt, és ez az egy hetes pesti hősokk csak egy távoli rossz emlék lesz csupán. Éppen ezért e blog is szünetel egy hétre, terhes anyának a tengerparton a helye, terhes apának a kikötői kocsma teraszán, az Adria ölelésében, alig harminc kilométerre Duinótól, ahol a nagy Rilke ilyesmiket írt: "Ki fordított minket úgy, / hogy akármit is teszünk, / úgy élünk mi itt, / mint aki épp búcsúzik? /Mint az utolsó dombon, / honnét belátni még a teljes völgyet / megfordul, álldogáll, időzik; / úgy élünk mi itt, mindig búcsúzóban."

Búcsúzom én is, persze nem ily komolyan és felemelően, mint Rilke, egyetlen mentségem, hogy én és a drága lakótás (meg a gyerek!) csak egy hétre távozunk.