Mínusztróne, plusztróne

Be kell valljam, néha már-már az az érzésem, hogy kezdő apaként úgy viselkedem, mint az egyszeri nagymama, aki kizárólag főzésen, befőzésen, tápláláson és falatok traktálásán keresztül képes kimutatni szeretetét. De hát egy terhes anyát kosztoltatni igazán nagyszerű kihívás, és sokkal szórakoztatóbb, mint csak úgy főzni bele a vakvilágba. Ahogy kedves lakótársam - nem kis büszkeségemre - egy alkalommal meg is jegyezte, határozottan érzékelhető az inspiráció és a motiváció: némiképp unalomba és pastába süppedt lakótársi konyhánk új lendületet kapott, jelentős áttörések történtek saláta- és zöldségétel-fronton, miközben a belsőség-, máj- és töpörtyűcsapatok végleges defenzívába szorultak. És az újítások mellett előkerülnek a jól bevált, de az utóbbi időben lustaságból eléggé hanyagolt fogások is, ezúttal például egy utoljára régen főzött lakótársi klasszikus, a minestrone került sorra.

A minestrone, avagy a Nagy Leves az olasz konyha egyik igazi csodája, tökéletesen tükrözi a talján nemzeti géniusz és nemzetállami lét minden jellegezetességét. Lényegében egész Olaszországban elterjedt, bár az északi területeken kissé fejlettebb a kultúrája (ez lenne az egységes nemzetállam koncepciója), de nincs két tartomány, terület és régió, ahol azonosképpen készítenék (ez ugye a regionalista ideológia). Valahogy ilyen egész Itália is, nemzetállam és regionalizmus végletes kettőssége, a bolognai kommunisták nyilvánvalóan nem a materialista világnézetről és az evolúció iskolai oktatásáról vitatkoznak a nápolyi kereszténydemokratákkal, hanem arról, hogy mi kerüljön a minestronéba: pesto vagy tintahal.

És persze a minestrone élénken tanúskodik az olaszok - hogy is fogalmazzak finoman - következetességbeli lazaságáról is, ahogy az egyik héten Berlusconit éltetik (vagy Prodit, ahogy tetszik), a másik héten milliós tömegtüntetéseken követelik a lemondását, és hogy a háború óta alig volt kormány, amelyik kitöltötte volna idejét; így változik a minestrone is, évszakonként mindig más kerül bele, de a lényeg, a sűrű, illatos, csodásan laktató egytálétel-szerű leves stabil, és ércnél maradandóbb.

A magam részéről a minestronisták ortodox szárnyához tartozom, egy régi, klasszikus, jól bevált receptet részesítek kizárólagos előnyben, melynek három alappillére van: a zellerszár (mi más!) a zöldségalapban, a nehéz sonka-alaplé és a káposzta.

De mielőtt bármibe kezdenénk, drága, kiszámíthatlan és időnként még a terhesség 26. hetében is érzékeny orrú lakótársunkat küldjük el otthonról, mondjuk moziba, egy rövidebb film alatt el is készül levesünk. Az eltávolítás oka a sonkapáclé felmelegítése során képződő szagok meglehetősen inzultatív és offenzív jellege. A főzés során kis időbe beletelik, amíg az egyéb tartozékok győzedelmeskednek a sonkalé intenzív illatán, addig pedig elég lehangoló a lakótárs panaszkodását hallgatni, hogy már megint milyen büdöset főzünk.

Korábban, a rizottó kapcsán már felmerült a soffritto, ez az olajon futtatott-párolt, tágan értelmezhető zöldségkeverék, ami a minestronéban is főszerepet kap. Íme az alábbi mix:



Három sárgarépa, 4-5 zellerszár, két póréhagyma, két lilahagyma, 1-2 gerezd fokhagyma alkotja ínycsiklandó soffrittónk alapját, no meg pár szál szikár rozmaring.



Ezeket a derék és kötelességtudó összetevőket kell egy lendülettel kb. ugyanakkora méretű alkotóelemekre összevagdosni, hogy valami effajta, mosolygós soffritto-végeredményre jussunk:



Ezt a barátságosan változatos keveréket futtatjuk meg némi olívaolajon (én a jól bevált, bazalikommal házilag ízesítettet használom e célra, mert bár a főzés végén kerül bele friss bazsalikom is, de mint köztudott, bazsalikomból sosem elég egy ételben - ellentétben például más, agresszívabb zöldfűszerekkel, mint mondjuk a szurokfű vagy a már említett rozmaring).

Mint említettem, ahány tartomány és évszak, annyiféle minestrone létezik. A soffrittóba kerülhet zöldborsó, bab, zöldbab, cukkini, lényegében bármi, amit e nyomorult sárteke terem a rajta élősködő emberszabásúaknak.



Pár perc párolás után, amikor az ízek kezdenek összeérni, a félpuha zöldségekre (a kritikus pont természetesen a sárgarépa) öntünk 5-6 darab meghámozott és felkockázott paradicsomot. E sorok írójának feneketlen lustasága miatt e sorok írója az ilyen hámozottparadicsom-ügyekhez konzervet használ, mert kevés nyomorultabb konyhai műveletet tud elképzelni a paradicsomhámozásnál (hamupipőkei reménytelenségben talán csak a borsó- és a mandulahámozás vetekszik vele).



Ismét lefedjük pár percre, és amikor a paradicsom is megtette kötelező hozzájárulását az ízkombinációhoz, jöhet a kettes számú alappillér: a sonka-alaplé.

Persze egy jókora adag marha- vagy csirkehúsleves is megteszi, de az olasz konyha egyik nagy ismerője, hódolója és terjesztője, Jamie Oliver erre esküszik. Kipróbáltam én már többfajta verziót, és igazat kell adjak neki, bár a tisztesség kedvéért meg kell mondjam, a drága lakótárs inkább a marhahúsleveses verzió mellett lobbizott. De hát a zord napokra eltett húsvétisonkalé ideje lassan lejár a mélyhűtőben, pár héten belül úgyis fel kellett volna hasznélni valamire, úgyhogy kész helyzet elé állítottam szeretett lakótársamat, zutty:



Nehéz megmondani, hogy mennyi kell belőle, lakótársi konyhánk sosem volt híve a patikamérleggel kimért mennyiségeknek. Nagyjából fej kell becsülnünk, hogy mekkora térfogatot foglal majd el a nemsokára belekerülő káposzta és tészta, és tegyünk bele annyit a léből, hogy majd a végeremény ne legyen túl sűrű (azaz a lé a végén kb. egy ujjnyival fedje a sűrűjét), de ne legyen túl híg sem.

Szépen puhára főzzük (de nem szét, az Istenért!) a zöldségeket, aztán kb. negyed óra múlva jöhet a harmadik alapelem: a káposzta. Jómagam a nagy auktorokat követve legalább háromfélét teszek bele, a Magyarországi piacokon kapható káposztaák szentháromságát: kel-, fejes-, lilakáposzta. Mindegyikből negyed fej bőséggel elég, ezeket kell diszkrét laskákra vágni, és beáldozni a lassan elkészülő minestrone szent fazekába.



Öt percünk van még. Ezalatt lereszelhetünk egy adag parmezánt, megérdeklődhetjük lakótársunktól, hogy véget ért-e már a film, és amikor a kényeskedő káposztalevelek is beadták a derekukat, jöhet a tészta meg a friss bazsalikom, az előbbi összetörve, az utóbbi akár egyben is.



Ebbe a minestrone-alesetbe spagetti került, bár én jobban kedvelem a keréktésztát, a rotellét, nem mintha sokat változtatna az ízén, de mindenképp látványosabb és érdekesebb a végeredmény.

Ezen a ponton akár el is zárhatjuk a gázt, a tészta szépen, magától belefő a levesbe, a bazsalikom meg megtartja frissességét. Sózni alig kell, az egykor volt húsvéti sonka már szépen ellátta levesünket nátriumkloriddal, némi bors azért kerülhet bele. Ha mindent jól csináltunk, azaz elsősorban a mennyiségeket jól becsültük meg, valami ilyesmire számíthatunk:



Ezt kell tányérokba, még inkább rusztikus, öblös bol-okba mérni, a tetejére parmezán és olívaolaj kerül. A minestrone önmagában is laktató, friss, rostos terhesanya-koszt, egytálételnek is felfogható, nagyszerűen erősíti a kis Bella várhatóan olaszos temperamentumát, nagy melegben, nagy hidegben egyaránt javasolt. A rurális ízektől idegenkedők inkább zöldségalapléből készítsék, de mindenképp számíthatnak a sikerre.

Javasolt muzsika: miután a sonkaszagra hivatkozva rafináltan eltávolítottuk a lakásból jövendőbeli gyermekünk anyját (gyerekestül!), végre azt hallgathatunk, amit akarunk. A lényeg, hogy a zöldségszeletelés lendületes tempóját meghatározó zene kerüljön terítékre. A férfiasabb jellemek végre berakhatják sokat hiányolt egykori metál-bálványaikat, mondjuk egy ütősebb Slayer-lemez igencsak felgyorsítja a minestrone-főzés folyamatát. A magam részéről hardcore-bopot javaslok, az alább hallható számra dühödten zellert vagdosni, nagyszerű, bár az ujjakra nézve kissé kockázatos tevékenység.