Vidám vízi élet

Nahát, végre elhatároztuk magunkat: úgy gondolván, hogy egy olimpikon úszó és vízilabdázó unokája, illetve egy, boldogult ifjúkorát hasonló tevékenységgel töltő apa leánya nem maradhat ki a vízzel kapcsolatos örömökből. Ha már az esti fürdetéssel - nem kis küzdelmek árán - megbarátkozott, akkor a gyerekkád után jöhet a medence.



Nem kis rettegéssel tekintettem a dolog elébe, hiszen még élénken élt emlékeimben a sok-sok átsivalkodott fürdetés, és az a szélmalomharc, amit a víz megszerettetéséért vívtunk meglehetősen autonóm hommelette-ünkkel.

Az elmúlt időben a kezdő apuka lelkesen vetette bele magát a fürdés- és fürdetéselméletbe (lavoteoretika, mint az rendkívül szellemesen meghatároztam). Általában közmegegyezés övezi a csecsemekori úszás rendkívüli hasznosságát, mégha a "babaúszás" kifejezés némiképp csalóka is. Hiszen a csecsemők a legkevésbé sem úsznak (abban az értelemben, hogy komplex, összehangolt és tudatos cselekvéseket végeznek), sokkal inkább többé-kevésbé ösztönös motoros reakciókat adnak, amik a legkevésbé sem azt a célt szolgálják, hogy a felszínen maradjanak. Bár kísérletet még véletlenül sem tettem rá, annyit valószínűnek tartok, hogy lelkesen kapálódzó hommelette-ünk, ha elengedném, úgy merülne el, mint egy darab kő.

Amíg jobban utána nem néztem, meg voltam győződve arról, hogy a "babaúszás", bármilyen hasznos tevékenység is, voltaképpen valami zűrös new age dolog, legalábbis abban a formájában, amiben - idézem - "a víz olyan fokú szabadságot biztosít a babák szabad, önálló mozgásához, amely szárazföldi körülmények között elképzelhetetlen", vagy "az élet első közege a víz, így a vízben kedvezőbbek, lelkileg ősibbek és természetesebbek a tanulás feltételei". És így tovább, végeláthatatlanul a sok babauszi-bullshit, amik legfelháborítóbbja pedig ez: "Egybehangzó szakvélemény szerint az első »úszómester« az anya legyen." Szóval valami "beszélgetek a magzatommal"-típusú homályos new age-ügy, vastagon nyakon öntve okkult ideológiai szósszal, amelynek kulcsszavai: "emlékezés az anyaméhre", "ősközeg", "felfoghatatlan szabadság".

Ehhez képest hatalmas volt a meglepetésem, amikor kiderült, hogy a "babaúszás" (most már nevezzük így, ha jobb nincs) első nagy kutatója a kitűnő Myrtle McGraw volt, akinek klasszikus fejlődéslélektani alapművének rollerező ikerpárja azóta is nagy becsben áll a neurobiológiusok és a gyermekjogi szakértők köreiben egyaránt (ez utóbbiak a kíméletlen emberkísérletek Mengele-szintű alapesetének tartják McGraw metodikáját). A lényeg a mi szempontunkból azonban nem ez, hanem az, hogy McGraw volt az első, aki leírta a "búvárreflex" jelenségét, azaz azt a furcsa reakciót, amelyet a hat hónapnál fiatalabb csecsemők produkálnak, amikor víz alá kerülnek: ajtó-ablak bezár, a légutak teljesen elzáródnak, és a gyerek ha akarna sem tudna vizet nyelni. Ez a reflex később eltűnik, és jelentősen (bár McGraw kutatásai szerint nem alapvetően) különbözik a jóval későbbi, tanult lélegzetvisszafojtástól.

A babaúszás-elméletek azóta sem mondanak radikálisan mást, mint a gyermekkori mozgásfejlesztés nagy apostolasszonya (aki nem mellesleg a jellegzetesen amerikai pragmatizmus és funkcionalizmus megalapítója, John Dewey leghűségesebb tanítványa volt). McGraw fejlődéspszichológiai koncepciójának magja, hogy a korai stimulálás felgyorsítja a mozgásfejlődést, illetve a kognitív folyamatokat, és kulcsfontosságú a későbbi szenzomotoros akciók kialakulásának szempontjából is. Ezzel erőteljesen támadta a korabeli "éréselméleteket" (amik szerint az elme tevékenysége az agy genetikailag meghatározott módon zajló "fejlődésétől" függ, így az elme "csak azt tudja megtenni, amit az agy fejlettsége, érettsége megenged"), de a behavioristákat is, akik "túl egyszerű" magyarázatokat adtak az inger-válasz mechanizmusok fejlődésére és valtozásaira.

Érdekes módon pont ez a stimulációs koncepció, illetve annak modernizált szociáldarvinista változata volt az, ami oly ellenszenvessé tette számomra a babaúszást (már a okkult ősvizes zagyvaság mellett): az úsztatott babák előbb tanulnak meg járni, olvasni, kocsit vezetni, angolul, japánul, mandarinul és nagyobb kocsijuk, rózsadombibb villájuk és balatonibb nyaralójuk lesz, mint a többieknek. Így szól az ideológia, amit egyetlen babaúsztató-marketingszöveg sem mulaszt el hangsúlyozni. Tőlem - és szerencsémre drága hommelette-ünk drága édesanyjától - meg mi sem idegenebb, mint hogy ilyen instrumentalista módon tervezzük gyermekük szombat délutáni programját.

Mindent összevetve tehát két dologtól rettegtem: 1) a gyerek bömbölni fog, mert utálja a vizet; 2) a babaúszás voltaképpen a sikerre való korai kondicionálást jelenti, ezért valami nagydarab, céltudatos úszómester vezényszavaira az első alkalommal egy perc alá kell szorítanunk leányunk százméteres gyors-részidejét.

Ehhez képest fantasztikus meglepetésben, már-már sokkoló, de mindenképp eufórikus élményben volt részem. (És persze remélem, hogy az ifjú hommelette-nek is - mit remélem?; biztos vagyok benne, hiszen elemi jókedvének a vízben töltött fél óra alatt folyamatosan tanújelét adta.) Legnagyobb örömömre az úszásvezető - vagy mi a titulusa annak, aki levezényli az egészet - képes volt értelmes emberi lényként kezelni az egybegyűlteket: pontosan öt mondatot mondott bevezetésként, pontosan azt az öt praktikus mondatot, amire a kezdetekhez szükség van: "így fogd a gyereket; így tartsd a fejét; ilyesmiket lehet csinálni; nem szabad erőltetni", aztán fel merte tételezni a szülőkről, hogy ha már egyszer gyereknemzésre adták a fejüket, akkor ennyi útmutatás alapján maguktól is elboldogulnak.

Szóval a magabiztosságot adó öt mondat után nem kis neveléstechnikai trouvaille-lal drága omlettkénk kedvenc játéka, a nem túl magasröptű, de annál intenzívebb "zutty" elnevezésű fel-le emelgetős mozgássorral bevonultunk a vízbe (drága lakótársam ezúttal a fotográfus-dokumentátor hálátlan szerepét osztotta magára). Ez a "zutty" igen jó ötletnek bizonyult, mert amint az ifjú hommelette lába a vízbe ért, szája a füléig szaladt, és az eufórikus vigyort le sem lehetett törölni a képéről hosszú percekig - amint azt a mellékelt illusztráció is bizonyítja.



Mielőtt e sorok olvasója totális szenilitással vádolna: nem, a szemüveg nem azért maradt omlettünk édesapjának orrán, mert magán felejtette, ne adj' Isten a Széchenyi fürdő a gőzbe is Népsporttal járó sakkozóinak titokzatos szektájához tartozna, hanem tudatos neveléspolitikai koncepció következménye: nem akartam, hogy egy ilyen kiélezett helyzetben méhünk gyümölcse egy kukker nélküli vadidegennel találja szemközt magát.

A búvárreflexet nem nagyon akartam kipróbálni az első alkalommal, mert hisz mi van, ha pusztán mítosz, téves megfigyelés eredménye csupán? Elég volt nekem annyi, hogy nem nagyon emlékszem olyan korábbi játékra, ami fél órán át ennyire lekötötte volna az ötödik hónapjában járó hommelette-et, és aminek ennyi időn keresztül ily felhőtlenül örült volna. Az első medencézés végén tehát apuka büszkén tartotta karjában gyermekét, ahogy ez az alábbi, vörös-tengeri merüléseket megszégyenítő fotó is tanúsítja.