Jaws

Szép lassan összeszokott lakótársi, ám kezdő szülői párosunk is eljutott a kisgyermek-gondozás egyik hatalmas, beláthatatlan és nyilvánvalóan évszázadok múlva is feltáratlan terra incognitájához - a fogzás misztériumához. Mert bizony, eddigi tapasztalataim alapján felelősséggel állíthatom, hogy kevés dolgot övez annyi hiedelem, babona, félinformáció, kuruzslás és tévhit, mint a fogzást, illetve a "fogzás tüneteinek" kezelését. Ha még lett volna illúzió bennem azzal kapcsolatban, hogy az orvostudomány egyszer legyőzi a világméretű járványokat, útját állja a ráknak, megzabolázza a gyilkos vírustözseket és hatásos gyógyírt lel a vizezett Borsodi okozta macskajajra, akkor ez az illúzió végérvényesen szertefoszlott. Mert mit várjunk egy olyan science-től, ami egy abszolút mindennapos, a teljes emberiséget érintő élettani folyamatot (jelesül a fogzást, illetve annak tüneteit) évezredek óta képtelen egzaktul leírni?

Persze néhány tény azért közkézen forog, a még nálam is kezdőbb apukák kedvéért összefoglalom a lényeget.

Kezdjük az alapoktól: az ember, a legtöbb emlőshöz hasonlóan kétszer fogzik életében - az első, húsz fogból álló fogsor nagyjából a hatodik hónaptól kezd előbújni, általában először a két alsó középső metszőfoggal, majd kb. egy éves koráig kibújik az összes alsó-felső metszőfog. Ezután jönnek az első őrlőfogak, diszkrét helyet hagyva az ezeket követő szemfogaknak (a közmegegyezés szerint ilyenkor a legmókásabb a kisded), és az egészet, úgy két és fél-három éves kor körül a négy hátsó őrlőfog zárja. A fogváltás pár évvel később történik meg, hosszú ideig tart, és csak felnőttkorra fejeződik be a bölcsességfogak előtörésével vagy fogorvos általi kíméletlen kicibálásával. Hogy evolúciósan mi szükség van egyáltalán fogváltásra, arra nem sikerült rájönnöm, gondolom, az állkapocs- és koponyanövekedéssel, meg a táplálkozással lehet összefüggésben, de azt hiszem, hogy ez ügyben a paleontológusok is egy sötét szájüregben tapogatóznak, hogy egy szépséges képzavarral éljek.

A fogazattípusok közti eltérések egyébként az evolúció egyik legfordulatosabb kalandregényének alapanyagát adják. A ragadozó halfajok például nagyon gyakran (a cápák kéthetente) teljes fogsorukat lecserélik. Egy csomó állatfaj egyáltalán nem vált fogat. A rágcsálók metszőfogai folyamatosan nőnek (és kopnak), de vannak fajok, amiknek a zápfogai is nőnek. Az elefánt zápfoga rendszeres időközönként kihullik és újranő, és így tovább, a végtelenségig, de most nem folytatom az izgalmas dentológiai körképet, hiszen minket, kezdő szülőket mégiscsak önnön gyermekünk első fogzása érdekel.

Nohát, az ifjú hommelette három-négy hete intenzív nyáladzásba kezdett, ami lényegében olyan hatást keltett, mintha egy különlegesen mozgékony, elzárhatatlan zuhanyrózsával kellene egy fedél alatt élnünk. A naiv népi bölcsesség szerint ez a fogzás első csalhatatlan jele, aztán hamarosan jelentkezett a második tünet: az időnként rátörő nyűglődés és nyugtalanság, azaz az említett zuhanyrózsa még folyamatosan nyikorgott is.

Nos, ez az a pont, ahol a téveszmék és zagyvaságok áradata elönti az információs forrásokat, legyen az család, internet vagy homeopátiás kézikönyv. Nyűgös a gyerek? Biztos fogzik. Láza van? A fogzástól. Piros az arca? Hát persze, fogzik. Gyűri a fülét? Mert jön a foga. Bukik? Fogzik. Fosikhányikpirosafenekenincsétvágya? A fogzástól. Túrós a háta? A fogzástól. Lassan azt kellett hinnem, hogy a fogzás olyan, mint Szabó Dezső számára a zsidók, Péter Gábornak a kulákok, a kurucinfónak a cigányok, vagy a HUAC számára a B-szériás hollywoodi forgatókönyvírók: a bűnbak, a scapegoat, a Prügelknabe, minden rossznak okozója, a "titkos féreg", aminek "foga rág", hogy még egy nagyszerű képzavart közkinccsé tegyek.

Persze nem tagadom, a masszív nyáladzás és a nyűgösség minden bizonnyal összefügg a fogzással (az előbbi, gondolom, finom biológiai hangolás: a nyál felpuhítja a fogínyt, hogy a fogak könnyebben törhessenek át, az utóbbi meg egyenes következménye a kellemetlen érzésnek). De azt hiszem a lázas-hasmenéses-betegeskedős esetek nagy többségében inkább időben párhuzamosan zajló, de ok-okozati viszonyt hírből sem ismerő folyamatokról van szó.

Szerencsére az ifjú hommelette elég stabilan van megépítve, úgyhogy - eddig! - aránylag békésen tűrte az állkapcsában tomboló szövetek erupcióját. Így aztán rá sem hederítettünk a javasolt naiv népi gyógymódokra, amelyek között a gyilkos erejű Cataflammal (!) való kezelés éppúgy szerepelt, mint krétakör közepén éjfélkor fekete kakas áldozása. Drága lakótársam egyetlen engedményt tett a kemikáliáknak, nehezebb helyzetekben a pompásan bevált, bár rövid ideig ható Dentinoxot kente varázsos ügyességgel a kisded ínyére (én is kipróbáltam, mivel a betegtájékoztató jelentős mennyiségű lidokaint nevezett meg hatóanyagként, kellemesen hűsít, de azért baudelaire-i flessekkel nem szolgált), egyébként meg fertőtlenített, lehűtött, zselével töltött állati ronda gumimedvéket rágcsáltatott vele naphosszat, angyali türelemmel.

Be kell valljam, azért volt a nyűgösségnek egy pontja, amikor némi engedményt tettünk a népi gyógymódoknak. Van ez a borostyán-nyaklánc nevű dolog, aminek használatát sokáig irracionális pótcselekvésnek éreztem, és hevesen tiltakoztam ellene. Aztán jobban utánanéztem a dolognak, és miután átrágtam magam többszáz oldalnyi kuruzsláson, találtam néhány értelmes cikket, amik ugyan nem foglaltak állást a borostyán-nyaklánc hasznosságát illetően, de legalább némiképp eligazítottak a lehetséges hatásmechanizmusokról. Az egyik hipotézis azt mondja, hogy állandóan a nyakban viselve a test melegétől a borostyánszemekből felszabaduló illóolajok nyugtató hatással vannak a gyerekre, a másik pedig a mozgástól-dörzsöléstől elektrosztatikusan töltődő nyaklánc kedvező élettani effektjeit taglalja. Na, ezek már elég elfogadható elméletek voltak, és még ha kutatások nem is nagyon léteznek, ártani talán nem árt, próba-szerencse alapon felékesítettük a lánccal az ifjú hommelette-et. Számottevő változásról nem tudok beszámolni, de annyit mindenesetre elértünk, hogy a kisded teljesen beleszerelmesedett a nyakláncba, ha fürdetéskor levesszük róla, eufórikus kísérleteket tesz a felfalására, a zörgése meg egyenesen lenyűgözi. Ez mindenképp meggyőző részeredmény, ünnepélyesen kijelenthetem, hogy a borostyánlánc nem ördögtől való. Aki úgy dönt, hogy beveti e csodafegyvert, három fontos dologra ügyeljen: 1) borostyánt szerezzen, és ne műanyagot - merthogy a borostyánlánc bizony drága, derekasan hamisítják. Az igazi borostyán általában zárványos, kicsit opálos-márványos és kissé szennyeződött. 2) Csak olyan láncban bízzon, amin a szemek egyenként le vannak csomózva, elkerülendő, hogy szakadáskor szétguruljon az egész, és gyermeke gyomrában végezze. 3) A gyerek nyakában legyen, és egész nap. Ágybadugott, csuklóra kötött, napi pár percre ráadott lánc - a fenti hatásmechanizmusokból kiindulva - nem sokat ér.

Szóval három ilyen trükkel kihúztuk az elmúlt pár hetet. A kis hommelette nyálmennyisége határozottan csökkent, most már csak egy kisebb arab emírség nyersolaj-termelésével összevethető, ínye szépen kifehéredett, mígnem pár nappal ezelőtt bizony előbukkant az első metszőfog teteje. Azóta gyermekünk sajátos, korábban nem gyakorolt viselkedésformákat vett fel: egyrészt ajkával-nyelvével a fogát pisztergálva lelkesen cuppog, másrészt néhány esetben (de elég gyakran ahhoz, hogy tendenciának nevezzük) határozott SZ-betűt/fonémát képzett, azaz közérthetőbben szólva sziszegett. Nem vagyok egy nagy beszédexpert, de azt hiszem, hogy ez tényleg szorosan összefügg a fogzással.

És persze végül, de legfőképpen nagyszerű új játékot talált magának (innen a bejegyzés címe is): szájába véve az ujjamat, gondolkodás nélkül ráharap - ilyenkor kísértetiesen hasonlít egy bájos, megátalkodott T-Rex-kölyökre, vagy hogy hívják a hüllőknél az utódot -, belemélyeszti az egy szem tűhegyes tejfogkezdeményt, és amikor látványosan jajongani kezdek, boldogan felkacag.

Aztán sajnos újrakezdi.