Vérvörös csütörtök

Nagyvonalúan fittyet hányva a tényre, hogy idén május elsejére esett áldozócsütörtök, a mi utunk a Ligetbe vezetett. Ahol bizony a munkásosztály nemzetközi ünnepe alkalmából valóban a világ prolijai egyesültek: a trolimegállóban parkolók, a járdán biciklizők, a lökdösődők és a szavazóbázis egyéb lumpen elemei. De mi ettől eltekintve remekül éreztük magunkat, mert - amint az a képenis látszik - igényesen konzumáltunk.



Emellett az ifjú hommelette végre láthatott igazi, hús-vér komenistákat is, mégha nem is sokat. Az egyik sátorban, egy önkényuralmi jelkép kamarakiállítás házigazdája omlettkénk kedvenc protest-mozdulatával köszöntött minket.



(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a fenti kép alapjaiban cáfolja meg Lenin téziseit: a forradalom előfeltétele nem a munkás-paraszt szövetség, a szovjetek vagy az internacionalizmus, hanem a dobozos sör, a sajtos rúd és a csíkos kempingsámli.)

Aztán láttuk a világforradalmi célegyenesbe foruló Krausz Tamást, amint gyújtó hangú beszéddel fanatizálja a szépkorúakat.



És a tömegben felvillant Thürmer Gyula szexin őszes halántéka, ahogy dinamikus léptekkel két lacikonyha között átvágott a szocializmus felé vezető úton.



És aztán néhány fotóban megörökítettem a Nagy Szakszervezeti Lufi rövid történetét.









És ha már szakszervezetek, akkor a bányász-szakszervezet doyenje:





Aztán, amikor leányunk kellőképp kicsodálkozta magát, és ideológiailag is megfelelően fel lett vértezve, átadtuk magunkat a majálisozás felhőtlen örömeinek.



És mielőtt érdeklődő kommentekben kérdezősködnétek: nem, semmiféle miniszterelnök ellen elkövetett szörnyű merényletet nem láttunk, annál több jóízlés ellenit.