Egy rendes, kisgyerekes, frissen fészket rakott, közhelyszerűen átlagos család idillje elképzelhetetlen monstre nyári befőzések nélkül. Ha már egyszer kifizettünk háromszáz-háromszázötvenezer forintot azért, hogy legyen egy spájzunk, akkor illendő azt telirakni mindenféle földi jóval. Íme, a földi jók legjava, a hosszúra nyúlt ribizliszezon méltó megkoronázása: a kezdő apuka drámaian egyszerű vegyesribizli-dzsemje.
Évekig tartó, csak a Curie-család erőfeszítéseihez hasonlítható lakótársi kísérletezés előzte meg az általunk tökéletesnek tartott ribizlidzsem előállítását. Minél egyszerűbben minél nagyszerűbbet - körülbelül ebben az alapelvben lehet megragadni a dolog esszenciáját. És most büszkén bejelenthetem: az erdők és kiskertek e tiszteletre méltó gyümölcséből, valamint sokkoló mennyiségű cukorból sikerült létrehozni az ember által ismert univerzum legnemesebb matériáját, méghozzá az évek során sallangmentesített, hihetetlenül egyszerű eljárással. A vegyi reakció előidézéshez nincs másra szükség, csak
1) egy darab elkötelezett asszisztensre (ezúttal drága és szorgos lakótársam vállalta magára a feladatot), aki verejtékes munkával szármentesít 1 kg piros-, illetve 1 kg feketeribizlit.
2) két és fél kiló cukorra, 4 deci vízre és egy jó maréknyi csodásan illatozó borókabogyóra.
Miután lakótársunk az ifjú hommelette délelőtti alvása alatt gondos és idegőrlő munkával megfosztotta szárától a kétkilónyi ribizlit, átvesszük a parancsnokságot. Pár percre hideg vízbe merítjük a fantasztikus látványt nyújtó vegyes ribizlit. Ezzel elérjük, hogy a bogyók között rejtőző maradék szárak, figyelmetlen pókok, szöcskék, gyíkok és egyéb szennyező anyagok fejöjjenek a víz felszínére. Így ribizlinkben a szűrés után csak annyi ízeltlábú és egyéb állat marad, amennyi későbbi dzsem fehérjetartalmához elengedhetetlenül szükséges. A végstádium valami ilyesmi:
Felemelő látvány, nem? A tisztítás-szűrés közben öles vájdlingban feltesszük a vizet olyan félkilónyi cukorral, amiből szirupot főzünk, ilyen gyönyörűen bugyborékoló, sejtelmes halmazállapotú masszát:
Pár perc múlva sűrűsödni kezd. Ez az önmegtartóztatás pillanata. Ekkor győzzük le magunkban az állatot, és ahelyett, hogy mohón rávetnénk magunkat a friss gyümölcsre, inkább a szirupba döntjük az egészet.
Kb. negyedóra hosszat finoman rotyogtatjuk, hogy a bogyók kissé szétfőjenek, de azért ügyeljünk arra, hogy egyben maradjanak, hiszen e csodás dzsem kulcsfontosságú jellemzője a fogaink alatt majdan harsanva roppanó gyümölcsök sokasága.
Ezen a ponton szükséges egy kis dzsem- és lekvárteoretikai kitérőt tenni. A befőzéselméleti szakirodalom ugyanis élesen megkülönbözteti a lekvárt - az áttört, pépesített, egyenletes halmazálapotú végterméket - a dzsemtől, amelyben kisebb-nagyobb gyümölcsdarabokra akad az ínyenc emberfia. A magam részéről tartom magam a lakótársilag továbbfejlesztett erdélyi bölcsességhez: "A medve nem játék - a lekvár nem étel." Lehet, hogy ostoba előítélet, de nekem a lekvárról, legyen az bármilyen friss, üde, házi és egyedi, mindig a nagyipari gyümölcstartósítás jut eszembe, no meg az, hogy ki tudja, miből készült... A mi konyhánkban tartósított gyümölcsből kizárólag a dzsem jöhet szóba, ami természetes módon őrzi a gyümölcs egykori frissességét, formáját és gazdagságát.
Ezután, a reformkonyha jegyében belevágjuk a maradék két kiló cukrot. Különösen ügyeljünk arra, hogy ennél a mozzanatnál dietetikus ne tartózkodjon a konyhában, mert bizonyosan a szívéhez kap és elterül a járólapon - az újjáélesztési kísérletekkel pedig azt kockáztatjuk, hogy készülő dzsemünk csúnyán odakozmál.
Közben beleszórjuk az alaposan megtört borókabogyót - ettől lesz finom, rusztikus aromája, amely tökéletes partnerré teszi dzsemünket bármely vadhús számára.
Néhány perc forralás után kísérletünk rajtaütésszerűen véget ér, noha még szinte el sem kezdtük. Nincs más dolgunk, mint az, hogy komoly égési sérüléseket kockáztatva kiforrázott üvegekbe töltsük a masszát, és az üvegeket gondosan körbepokrócozva olyan 48 órára gondosan elfelejtkezzünk az egészről.
Az említett 48 óra alatt ribizlink ki is hűl. Ízléses címkékkel brandingeljük az üvegeket, hetyke kis kockás sapkákat gyártunk a fedelekre, aztán - ha már bogyó, akkor - BlackBerrynk névjegyzékéből kiválogatjuk legjobb barátainkat, merthogy e vegyesribizli-dzsem csodájából csakis legjobb barátaink részesülhetnek. A szigorúan rostált névsorban szereplőknek ajándékozunk egy-egy üvegcsével. Akár reggelihez, ujjnyi vastagon vajaskenyérre kenve, akár méltóságteljes őzek-szarvasok kiegészítőjeként - minden helyzetben tökéletes. Aki palacsintára, gofrira keni, annak soha többé ne fogadjuk a köszönését. A túrógombócba töltést könyveljük el határesetként.
Íme tehát a végeredmény:
Főzőzenének pedig mi kínálkozna jobban, mint valami már-már a primitívségig egyszerű, de ezzel együtt zseniális, gyors, rövid, ütős, és ráadásul előadójának nevében ott a bogyó (berry) szó - persze, tudom, hogy a ribizli az currant, de ilyen nevű zenész nincs. Úgyhogy marad - természetesen Chuck Berry és a nagyszerű Maybellene:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése