A kezdő apuka sokat írt már mindenféléről ebben a blogban, ám jóízlése mindezidáig megkímélte az olvasókat attól, hogy minden gyerekblogok legfárasztóbb rovatával, az ún. "Gyerekszájjal" terhelje őket. Na, ennek a paradicsomi állapotnak vége, mostantól áradni fognak a Chomsky-tanulmányokba való mondatok, aki nem bírja gyomorral az ilyesmit, az ne is lapozzon tovább.
Igazából el sem akartam kezdeni ezt a rovatot, mert engem személy szerint annyira lehangol, amikor a Kismamában ilyesmiket kell olvasnom. De ma éjjel átértékeltem a helyzetet. Amikor kora hajnalban, egy, az átlagosnál intenzívebb Vágtázó Életerő-koncerttől apró darabokra hullva hazaértem, és csak egyetlen vágyam volt: hogy minél előbb egy puha párna tompítsa a fülemben dübörgő utóhangokat, egy kézzel írt papírlap fogadott a konyhaasztalon. Bentről, a szobákból két, hozzám igen közel álló nőszemély meghitt szuszogása szűrődött ki, én meg csak ültem drága lakótársam kézírása fölött, és idétlenül vihogtam, hosszú percekig. Ezeken:
"Sötét van. Mindenki hazament. Mama is hazament. Baba is hazament."
Túrja a lekváros kalács tetejét. "Mit csinálsz?" "Fákat csinálok."
"Reméljük, biztos jön a papa."
Élére állítja a kalácsszeletet. "Mozdony. Mozdony. Sihuhu. Megy az alagúton."
"Mikor fürdünk? Félóra? Nyolc? Öt? Hat?"
"Befejeztem a vacsorámat. Kijön." (Mármint az etetőszékből, ha jól értem.)
Fényévente látom, e már már nagyon kíváncsi voltam, hogy beszél.
VálaszTörlésÉn ezt kaptam tőle:
- Mi volt a bölcsiben?
- Babák és pelenkák.
:)
Bírtam.