Színes Város

A kisgyerekes budapestieknek valószínűleg nem kell különösebben ecsetelnem, hogy csodás metropoliszunk milyen esztétikai és életviteli nyomás alatt tartja lakóit. Nem szeretnék most itt demszkyzni meg bojárivánandrásozni, de az biztos, hogy ez az elképesztő adottságokkal rendelkező város arculati és élhetőségi téren messze elmarad a benne rejlő lehetőségektől. És ennek nem is elsősorban a város- és kerületvezetés letaglózó vizuális igénytelensége és műveletlensége a felelős, nem is a pénzhiány, nem is a megdöbbentő fantáziátlanság, ó nem. Leginkább az ún. "civil kezdeményezések" hiánya az, ami egyre inkább egyfajta madáchi falanszter felé tolja el a városképet.

Szinte egy kezemen meg tudom számolni, hány izgalmas, érdekes és előremutató civil mozgalom született (és, nem elhanyagolható szempont: teljesedett ki) az utóbbi tíz-húsz évben: még a legfaszább, a Zöld Vadművelet is csak kampányszerűen működik, a béna poliésztertehenek közterületi legelészését nem nevezném túl izgalmasnak, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának Lövölde téri projektje teljesen elszigetelt jelenség maradt. Mélyen jellemző, hogy az aktív civil közetületi akciók kilencvenöt százaléka (játszótér- és buszmegálló-tisztítás és hasonlók) voltaképp más városlakók szarának eltakarításából áll, és a kurrens angolszász útikönyvek által istenített legjellegzetesebb városarculati elem, a dicsőséges pesti romkocsma-hálózat voltaképp az önkormányzatok ingatlanhasznosítási panamáinak mellékterméke.

A városlakó gyerekekhez meg jóformán semmi sem szól. Mintha a kisgyerekek kizárólag a lakás-óvoda-játszótér háromszögében élnék le az életüket, nem közlekednének, nem használnák a köztereket, csak úgy maguktól terepoltálnának az egyik szigetszerű pedogettótól a másikig. Mert bizony hiába rakjuk tele a játszótereket méregdrága Kompan- és Lappset-varázslatokkal, ha az odáig vezető út ottfelejtett sóderhalmokon burjánzó parlagfű-rezervátumok, gondosan eltávolított ostorlámpa-fedlapok és elkoszolódott historicista díszlethomlokzatok között vezet.

A helyzetet remekül érzékelteti, hogy például a legnagyobb lobbierővel bíró (és valljuk be, eléggé "álcivil") kezdeményezés, a Szeretem Budapestet Mozgalom honlapján a "gyerek" és "gyermek" kifejezésekre rákeresve egyetlen (!) adekvát cikket találunk (az is arról szól, hogy a város nem gyerekbarát), a többiben a "gyerek" kifejezés kizárólag kiskorú graffitisbűnözőkkel kapcsolatban jelenik meg. 2007-ben Budapest állítólag tagja lett a UNICEF Gyermekbarát Városok Programjának, de erre sem Budapest, sem a UNICEF, sem pedig a program honlapján nincs semmiféle utalás.

Éppen ezek miatt dobbant meg a szívem, amikor a nyár elején feltűnt a Színes Város. Bár a Károly körúti Vasarely-falfestményt egy cseppet elhibázottnak találtam, de például a Flórián téri aluljárófal, az előtte szétszórt festett, kavicsszerű ülőkékkel közelít a tökéleteshez: remekül szervezett, logikus, szigorú, de mégis játékos vizuális effekt, ami tökéletesen illeszkedik a környezetéhez, de ugyanakkor izgalmasan ki is lóg belőle és élettel tölti meg azt.

Aztán pár napja még nagyobbat dobbant a szívem: a hozzám oly közel álló, szeretve gyűlölt, rettenetes Moszkva teret célozták meg a fiatalok. Maga a Moszkva tér, a "Kalef" nemhogy egy külön posztot, egy külön blogot is megérne, majd ha drága lakótársam okkult szerencsejáték-manővereinek beérik a gyümölcse, és én ráérős lottómilliomos-apuka leszek, talán meg is valósítom egyszer. (Tudom, tudom, Para-Kovács már megcsinálta, de hát az gyorsan tetszhalálba is dőlt.) Most elég annyi, hogy a Moszkva tér a velünk élő, köztérbe fagyasztott anakronizmus, tébolyult tömegközlekedés-szervezők, vasbetonmániás modernisták és barkácsrajongó fusiszakemberek gigászi playgroundja, akikben csak egy a közös: hogy imádják a deprimáló szürke árnyalatokat. A Moszkva tér jelen formájában egy komplett emberiségellenes bűntett, amit több száz évnyi börtönnel súlyosbít, hogy bizonyos szögből a Mammut tömbje is idelátszik.

És természetesen itt éltem le közel egész ifjúságomat.

Úgyhogy amikor megtudtam, hogy a Színes Város lelkes festőbrigádja pár napja a Kalefet pécézte ki legújabb akciója színhelyéül, kézen fogtam az ifjú hommelette-et, és a két villamosmegállóra lévő bölcsőde felé menet kis kanyarral útba ejtettük a dicső helyszínt. Nem is szeretnék sok mindent írni, beszéljenek a képek, meg a vizuálisan eléggé érett omlettke, aki lelkes "Zsiráfnyak! Zsiráfnyak!" kiáltásokkal robogott a metróállomás falfestményei felé.

Persze mindez minden értelemben igen messze van még Vasarely nagyszabású víziójától, az öröm színes (pontosabban és kifejezőbben: sokszínű) városától, de mégis valami. Egy két és fél éves gyermek számára is értelmezhető köztéri vizuális öröm Budapesten, ami - szemben a honi köztéri műalkotások és reklámok tradicionális ideológiai kényszerével - önnön puszta létén túl nem akar mondani semmit, némileg hasonlóan Miró nagyszerű Défense-beli kompozíciójához, mindenképp felüdülés.











És nyilvánvalóan a nem humanoid városlakók is rettenetesen élvezik a látványt:



Ha valaki kíváncsi arra, hogy a Színes Város gerillái mikor támadják meg szűkebb környezetét, itt naprakész információkat kaphat.