Folytatódik...

Tegnap este talán már fáradt voltam, lehet, hogy kissé türelmetlen is, de egy fontos, az egész problémán átlendítő részletet nem említettem. Amikor szerencsétlen, az egészségügy rutin- és nagyüzemszerű működésének kiszolgáltatott lakótársam némi magyarázatért fordult a főorvoshoz, aki egyébként - megbízható forrásunk, egykori kollégája, fogadott szülőorvosunk szerint - nagyszerű szaktekintély, az valami ehhez hasonló mondattal próbálta megnyugtatni: "Ha bármi baj van, elvetetik, aztán gyorsan össze kell hozni a következőt." Értékelve a megjegyzés gyakorlatias észelvűségét (pragmatikus racionalitását), erre azért felborult bennem a borjú. Mintha ez az egész egy kibaszott videójáték lenne, egy, az átlagosnál kicsit kockázatosabb RPG; ha nem sikerült szép karaktert építeni, sebaj, ezt elmentjük a kellemetlen és átmeneti emlékek közé, és próbálkozunk az újabbal...

Valahogy egyértelműnek, elemezgetésen és esélylatolgatáson túlinak tűnik számunkra (és legnagyobb megkönnyebbülésemre: mindkettőnk számára), hogy az elvetetés fel sem merül, még akkor sem, ha esetleg kiderülne, hogy a gyerek Down szindrómás. Egy százalék esély van rá, mint ahogy arra is, hogy a CVS vetélésbe fullad. A magam részéről megbocsájthatatlanabb dolognak érzem azt, ha - eredménytől függetlenül - az utóbbi következne be, mint az előbbi. Persze, nem "teljes értékű" élet, de ezzel az érvvel csak magunkat mentegetnénk. Láttam az A38-on, nem is egyszer a Down-alapítvány összejöveteleit, láttam a boldog odaadásban éneklő gyerekeket, az eufóriát, a szeretet elemi sugárzását. Lakótársamnak aztán végképp van tapasztalata, a nővére a szülésééig Down szindrómás gyerekekkel foglakozott. Persze, szomorú melankólia fonná be egész hátralévő életünket, de egyszerűen képtelen vagyok feltételezni, hogy valaha is megbánnánk, hogy megtartottuk a gyereket. Az ellenkezőjét - hogy állandó önvád mardosna majd, ha elvetetnénk - annál inkább.

De ha csak pusztán a statisztikát nézzük, a CVS 1-2 százalékos vetélési aránya mivé fajulhat még? Tegyük fel, hogy a kromoszóma-vizsgálat megállapítja a genetikai rendellenességet. Vajon a művi vetélés a huszonvalahányadik héten milyen kockázatokkal jár? Bár a lehetőség értelmetlensége miatt utána sem néztem, de felteszem, nem kevéssel. És ha meg is ússzuk (pontosabban a drága lakótárs megússza) következmények nélkül, vajon mi a biztosíték, hogy a következő terhességnél nem kerülünk ugyanilyen helyzetbe? Hiszen "veleszületett", azaz öröklött genetikai rendellenességről beszélünk, tehát a következő kis hommelette-nél épp ilyen eséllyel jelentkezhet.

Tény, hogy mindezzel szemben ott vannak az orvostudomány brutális mennyiségű mintán szerzett statisztikai tapasztalatai. Világosan kell és lehet látni a diagnosztikai folyamatábra egymásból következő logikus lépéseit. A pozitív AFP-tesztből egyenesen következik a ßHCG-vizsgálat. Bizonyos eredményből logikus lépés a genetikai mintavétel. És végül ennek pozitív eredménye esetén (legalábbis szigorúan orvosi szempontból) "magától értetődő" a terhességmegszakítás. Ez is teljesen zárt, koherens logika és rendszer, nem véletlen, hogy a szülőorvosunk pontosan ugyanazt tanácsolta, mint amit a genetikus főorvos természetesnek gondolt. Minél előbb alávetni magunkat a CVS-nek, minél előbb eloszlatni a bizonytalanságot (és aztán - teszem hozzá halkan - radikálisan megoldani a problémát), mert a "józan észre" hivatkozó medicina protokollja ezt diktálja. Nem kételkedem e protokoll humanizmusában, de fenntartom a jogot, hogy szembeállíthassak vele egy másfajta humanizmust.

Azt hiszem, ezzel le is zártam, le is zártuk a kérdést, legalábbis a kis omlett világrajöttéig. Úgy tűnik, a lakótárs-anyával egyetértünk abban, hogy kihagyjuk a nagyszerű lehetőséget a bizonytalanság eloszlatására. Igen, ezzel a fura, és tulajdonképpen értelmezhetetlenül sokváltozós arányszámmal, ezzel az 1:107-tel éljük a következő pár hónapot, és irigyen szemléljük azon boldog többséget, amelynek tagjait az 1:1204 arány írja le.

A magam részéről és reményeim szerint nem kerül többé elő ez az ügy. Az igazi tanulság annak elemi erejű megtapasztalása, hogy az ilyen aggodalommal, bizonytalansággal, kétségek között született döntések milyen szívós kapcsolatot építenek köztem és a kis hommelette között. Soha eleget nem ismételhető, szülőképző-kiskáté közhely, hogy az apa - a biológiai szimbiózis nyilvánvaló hiánya miatt - az anyánál jóval nehezebben alakítja ki kötődését a magzathoz (hű, erről mennyit fogok majd írni!). Azt hiszem, az ilyen pillanatok, e súlyos következményekkel fenyegető, vívódva meghozott döntések azok, amelyekben a kis omlett a maga teljességében befészkeli magát az apjába.