Méhészkedő cápák, avagy a terhesbiznisz alapelvei 1.

Az elmúlt pár hét során annyit megtanultam, hogy kevés nagyobb üzlet van a terhesbiznisznél. Ha nem lennék ilyen reménytelenül tehetségtelen bármifajta üzleti vállakozáshoz, bizonyosan ilyesmibe vágnék bele: rendíthetetlen alapokon nyugszik, mérhetetlen profitot termel, társadalmi megbecsülése igen magas, és ráadásul legális is, a fizetőképes kereslet folyamatosan adott és evolúciósan biztosított.

A terhesbiznisz társadalompszichológiája oly rafináltan egyszerű, hogy lenyűgözve állok előtte. Tegyük fel, hogy igaza van a baloldali társadalomkritikus közgazdasági modellek kidolgozóinak, és a keresletet alapvetően a vágy határozza meg. Ha tehetnénk, mindent megszereznénk, amire vágyunk. Ezt a mérhetetlen bírvágyat azonban mégiscsak kontrollálja a belátás, a felelősségvállalás és természetesen a pénztárcánk. A "protestáns etika" (de akár a katolikus is) ott szöszöl a háttérben, és azt mondatja velünk, hogy a mértéktelenség és az önzés óriási bűn. Ezért aztán, bár ki tudnánk fizetni, nem csináltatunk negyvenezerért inget, amikor ezerötért kitűnő darabokat lehet találni a turkálóban, nem rendelünk tizenötezer forintos burgundit, amikor háromezerért már nagyszerű, nehéz és illatos vöröseket szerezhetünk be, és nem költünk havonta tízezreket egyébként érdekesnek ígérkező szakkönyvekre, legfeljebb nem olvssuk el őket. A lényeg, hogy azért nem tesszük mindezt, mert sajnáljuk magunktól, és biztosak vagyunk benne, hogy az ezekre költendő pénznek máshol jobb helye van.

De hol van az a máshol? Hát itt, a terhesbizniszben. Mert ki lenne az a gonosz, érzéketlen szülő, aki megfosztaná születendő gyerekét a feljődését elősegítő, boldog és gazdag életét megalapozó apróságoktól? Melyik az a megátalkodott apa, amelyik csak egy szót is merne szólni egy, az anya (és ami sokkal lényegesebb: az anyák közössége) által hasznosnak és elengedhetetlennek tartott valami ellen? Hol az a gonosz anya, aki inkább magára költi a pénzét, mint a gyermekére? A terhesbiznisz az önzetlen, lemondó költekezés üzletpszichológiai modelljére épül, és épp ezért fut be fényes pályát.

Itt van például ez az apró, veszélytelennek tűnő tárgy:



Az előző bejegyzés első fotóján látható használat közben édesen kerekedő lakótársam nyakában. Ez az úgynevezett "pocakcsengettyű", áldja meg az Isten, aki ilyen ügyesen összerakott a magyar nyelv legrettenetesebb szavai közül kettőt. A tárgy használata színtiszta pszichológia és nulla funkcionalizmus: miközben az anya jár-kel a világban, a hosszú madzagra kötött, belül üreges és kis fémlemezekkel megtöltött golyócska a hasát verdesi és finoman csilingel. Az elmélet a következő: a magzat hallja ezt a hangot, és ha születése után a bölcső fölé akasztjuk a golyót, "ismerős" lesz neki. Mivel feneketlen lustaságból még mindig nem néztem utána magzati érzékelésnek, a fiziológiai alapokról nem tudok nyilatkozni. Ami itt érdekes, az az általános reakció a pocakcsengettyűre mint tárgyra, ha úgy tetszik: gadgetre.

Akárkinek említettük eddig - én éppen ma ecseteltem részletesen egy kétgyerekes anyának -, akárki látta meg lakótársam nyakában, mindenki azonos reakciókat mutatott: az arcra kiülő mértéktelen irigység, azonnali elementáris vágyakozás egy pocakcsengettyű után. "Nekem ilyen miért nincs?", illetve "Nekem ilyen miért nem volt?" (Nem tagadom, mi is pontosan így reagáltunk, amikor megtudtuk, hogy egyáltalán létezik ilyesmi. Harminc másodperccel korábban hallottam a szót, még el sem magyarázták, hogy mi ez, már tudtam/tudtuk, hogy nekünk kell egy pocakcsengettyű.)

Félreértés ne essék, ez az izé tényleg nagyszerű. Egyrészt messziről jelzi, hogy a viselője terhes, ha a sok üldögélő, hely-nem-átadó proletár a buszon esetleg megpróbálná kimozogni, hogy észre kelljen vennie egy gyerektől domborodó hasat. Másrészt remek ékszer, aminek ragyogó szépsége épp abban áll, hogy az anya nem magát ékíti vele (az önzetlen költekezés, ugye!), hanem a kisdednek tesz jót. Harmarészt a hangja valóban nagyon kedves a fülnek. De mindez számomra egyáltalán nem magyarázza meg azt az elsöprő, türelmetlen eufóriát, ami a pocakcsengettyű létezésének tényével szembesülő anyákat/apákat (de azért elsősorban az előbbieket) elönti, és azonnal szerezniük kell egy ilyet. Az meg magától értetődik, hogy a tárgy ára - ami egyébként meglehetősen borsos - tökéletesen lényegtelenné válik.

Erre a megmagyarázhatatlan lélektani vakfoltra épít tehát a terhesbiznisz, az önzetlen, etikai korlátoktól mentes vágyra, amelyben te vágysz ugyan valamire, de nem magadért, hanem valaki másért. Voltaképpen úgy teszünk, mintha a gyerek vágyát próbálnánk meg kielégíteni ("milyen biztonságérzettel tölti majd el, ha a bölcsője felett ott csilingel!"), ami persze nonszensz, hiszen a gyerek vágya jelen pillanatban puszta és nyers feltételezés.