Újabb kontakt

A kezdő apa lámpa körül verdeső lepkeként tér vissza minduntalan ugyanarra a témára: a kis hommelette-tel való fizikai kapcsolatra. De hát mit tehetnék, ez az egyik leginkább intenzív, folyton fokozódó, egyre erőteljesebbé váló élményem, az a pont, amihez folyamatosan kötni tudom a gyerekvárás tapasztalatát. És az a pont, ahol mindig újdonság ér.

Gyönyörűen követhető folyamat ez, az első apró vibrálásoktól az erősődő rúgásokig, a kis omlettke immár szabad szemmel is látható akciózásáig. És a szülésig valószínűleg nincs megállás: szinte minden nap új élményt hoz. Annyira rácsattantam erre a dologra, hogy újabb és újabb trükköket eszelek ki az újabb és újabb fizikai tapasztalatok reményében.

Pár napja - mint az megszokott lakótársi körökben - drága lakótársam jóval előttem mély álomba szenderült. Nem vagyok biztos abban a törvényszerűségben (bár a szakirodalom, a saját és az ismerősi tapasztalatok nagy része ezt erősíti meg), hogy a magzatok általában akkor kezdenek aktív tevékenységbe, amikor anyjuk lepihen, de az tény, hogy ilyenkor elég markáns életjeleket adnak, amik leginkább egy Jackie Chan-film jól koreografált fináléjára emlékeztetnek.

Szóval a kísérlet a következőképp zajlott: apuka suttyomban megközelíti kezével az alvó, valami fiziológiai csoda folytán kivételesen hanyatt fekvő anyuka domborodó hasát. És láss csodát: az anya elsimult testműködésén, lelassult légzésén túl és azokkal éles kontrasztban, hihetetlen tisztasággal volt érzékelhető a kis hommelette lázas működése. Sokkal intenzívebb volt, mint bármikor korábban, pont az anyai test viszonylagos nyugalma miatt. Mit mondhatnék, teljesen elképesztett a tapasztalat: lakótársam alszik, teste alig mozdul, teljesen öntudatlan, és belül minden eddiginél erőteljesebben és hangosabban zajlik a vigadalom.

Elárulhatom, eddig is előszeretettel és mértéktartó derűvel bámultam alvó lakótársamat, mélyen elképedve azon, hogy milyen hihetetlen pózokat képes felvenni álmában a növekvő gyerekkel folytatott reménytelen küzdelemben (talán erről is születik majd egy post, de intimitása okán előzetes engedélyt kell kérnem rá). Ez a mostani pillanat azonban egész más volt: kivételesen nem az anyáról, hanem éppen az anya hiányáról szólt. Bár általában igyekszem óvakodni attól, hogy indokolatlanul perszonalizáljam a kis hommelette-et, azaz olyan személyiségjegyekkel ruházzam fel, amilyenekkel még nyilvánvalóan nem rendelkezhet, most majdnem elfogott a kísértés. Hiszen eddig mindig az anyján, drága lakótársamon keresztül érintkeztem vele. Lakótársam idáig mindig ott volt "találkozásainkon", beszélt, reagált, mosolygott, kommentált... Most meg, hogy a kedves lakótárs öntudatlan álomba merült, szinte kettesben maradtam az érzékelhetően igen virgonc és felettébb aktív omlettkével. Hátborzongató pillanat volt.

Nem emlékszem már, hogyan aludtam el, kezemmel lakótársam hasán, de az biztos, hogy a szédítő élmény még másnap reggel is ott dobolt az elmémben. Nézem a tenyerem, rajta az egykor volt vidám motorozások és üvegajtón-átsétálások hegei - az már biztos, hogy a kis, méhben csücsülő hommelette rúgásai legalább ennyire maradandóak lesznek a bőrömön.