Nevedben végzeted

"Habemus genum!", "Van nemünk!" - kiabálnám világgá jó katolikus módjára, a habemus papam mintájára, ahogy a remek egyházi szokás szerint a Szent Péter székesegyház homlokzati erkélyéről kihirdetik a pápaválasztás végeredményét. A drága hommelette apukája pontosan így tesz:



Szóval, mondom a Vatikán erkélyéről, habemus genum, habemus nomen, ahogy az ősi latin mondás tartja. Ha van nemünk, van nevünk is. Amint azt a legutóbbi ultrahangvizsgálat bebizonyította, a kis omlettke leány, így hát kézenfekvő a neve is.

Ez az egész névadási procedúra egyébként mélyen rányomta bélyegét lakótársam terhességének eddigi történetére. Alig pár órával (na jó, pár nappal) a második csík megjelenése után a kedves lakótárs már jegyzettömbökkel és irónokkal felfegyverkezve zaklatott, hogy azonnal találjunk a gyereknek nevet. Jómagam pedig, sejtvén, hogy vad vitáknak nézünk elébe, kötöttem az ebet a karóhoz, hogy előbb derüljön ki a neme, aztán keressünk nevet, mert így legalább a viták felét megspóroljuk. A lakótárs látszólag belement.

Aztán kénytelen voltam ráébredni, hogy álláspontom tarthatatlan. Egyrészt a lakótárs gyanús e-mailekkel kezdett bombázni engem és közvetlen környezetét, amik bár viccesek voltak (kiderült belőlük például, hogy a születendő magyar állampolgároknak minden további nélkül lehet olyan keresztneveket adni, mint például Agamemnón vagy Bronzon), de egyértelműen utaltak arra, hogy a lakótársat bizony komolyan foglalkoztatja ez a névadás-kérdés.

Szép lassan rájöttem, hogy nem az a cél, hogy nevet találjunk - az csupán mellékes hozadéka a dolognak. A lényeg a rítus, az a folyamat, szeánszok sora, szertartás, nevezzük bárhogy, aminek során a név-kísérleteken keresztül eljutsz a gyerekhez. A névadási szertartás a szülői türelmetlenségről szól, arról, hogy azonnal, itt és most foglalkozni akarsz a gyerekkel, és azonnal, itt és most befolyásolni akarod a jövőjét. A névadási szeánszok sokasága a szülő felkészülés szerves része, és nem bújhatsz ki alóla, racionális érvekkel előhozakodva.

Kicsit ódzkodtam ekkora felelősséget a nyakamba venni, drága lakótársam bizonyosan cinizmusnak fogta fel, amikor lepattintottam szeánsz-felhívásait. De hát basszus, a név a jellem, a személyiség elválaszthatatlan része, és hogy a fenébe adjunk nevet egy személyiség nélküli, rizsszem nagyságú sejtcsomónak, aminek nemhogy jelleme nincs még, de szervei sem? Valahogy úgy fogtam fel, hogyha most nevet adunk neki, akkor súlyosan determináljuk a sorsát, a hozzá való viszonyunkat, a névvel, a név jelentésével, a megnevezés rítusával olyan jegyekkel ruházzuk fel, amiket csak mi vetítünk a gyerekbe. (Egyébként most, hogy megtaláltuk a nevet, elárulhatom: így is lett, színtiszta projekció az egész.)

Na mindegy, beadtam a derekam, elkezdtünk fiú- és lányneveket elemezni. Most már elárulhatom, a névadási procedúra az egyik legbonyolultabb szellemi tevékenység, közvetlenül a csillagászati számítások és az adóbevallás-kitöltés után. Elképesztő mennyiségű szempontot kell figyelembe venni, a családi elvárásoktól ("legyen az elsőszülött hetedíziglen Béla!") a futurológián keresztül ("vajon gúnyolódnak-e majd az iskolában?") a hangtanig ("ez a név nem lehet, mert mássalhangzó-torlódással jár!"). Az egyik név azért nem jó, mert halálosan idegesítő ismerősünkre emlékeztet, a másik azért, mert ellenszenves mellékszereplő viselte A Tenkes kapitányában. A harmadik néven véreskezű diktátor tevékenykedett, a negyedik név egykori viselője dicstelen szerepet játszott a második pun háborúban. Ez a név túl zsidós, az a név túl árja. Ne legyen mélymagyar, de ne legyen internacionalista se. Az egyik név már-már jó lenne, de kiderül, hogy a vezetékneveddel együtt kiejtve kísértetiesen emlékeztet egy szláv káromkodásra. És így tovább, a végtelenségig... Már a pokolba kívánod Ladót a hülye utónávkönyvével együtt, megveted a latin ábécét, aminek véges számú eleméből ily csekély mennyiségű szintagma permutálható, előre gyűlölöd az idióta tévésorozatok forgatókönyvíróit, mert tíz év múlva biztos a te gyereked keresztnevét akasztják egy hülye szappanopera még hülyébb főhősére...

Valahogy így zajlik ez hónapokon keresztül, önmagába visszatérő, körkörös és értelmetlennek tűnő szeánszok során át, mindig a nulláról indulva és sehová sem jutva. De az egésznek igenis van értelme, mert egyszer csak váratlanul felragyog a megoldás, amiről aztán kiderül, oly kézenfekvő, hogy nem is érted, mit kellett ezen ennyit tökölni.

Valahogy így csapott le ránk a megfejtés, a női nevünk már jó ideje készen állt arra, hogy jogos tulajdonosára szálljon. És amikor az ultrahangon kiderült, hogy a kis hommelette igazából femmelette, nem volt kétséges a dolog. Persze, mint mondtam, színtiszta szülői projekció az egész: a név, Bella, inkább tanúskodik szülei Olaszország-imádatáról, romantikakedveléséről, mint a magzat valóságos tulajdonságairól. Van benne valami finom elegancia, ugyanakkor a hangzása (talán az angol bell szó miatt) bizonyos ércességet hordoz. A jelentése aztán végképp azt tükrözi, hogyan gondolkodnak a szülők a lányukról: legyen szép, azt jól van. Hozzáteszem, ott bujkál benne a latin bellum is, úgyhogy nemcsak a szépségről, hanem a harcosságról is szó van.

És amikor nagy nehezen meglett a név, egy közös ismerősünk, egykori kollégánk kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek: a Bella ott volt egész idő alatt az orrunk előtt, csak én nem vettem észre. "Bella lesz? Nem lep meg, hiszen a mobilja is így csörög." - mondta lakótársamnak rám utalva. És valóban: csak ekkor tudatosult bennem, hogy lassan nyolc éve a nagyszerű olasz partizándal, régi örökzöld kedvencem, a megható és felemelő Bella ciao a telefonom csengőhangja.

Hogy mit jelent apukának a Bella ciao, arról majd egy más alkalommal, van a számítógépen vagy hatvan feldolgozása, úgyhogy egyet ide is linkelek. A Ferrari városának házi anarchista punkjai, a Modena City Ramblers adja elő, ahogy illik: átéléssel, furulyával, hegedűvel, tangóharnmonikával, női és gyerekkórussal.