Bevezetés a filmelemzésbe

Az előző postban a "kezdő és uh-elemzésben járatlan apákat" emlegettem. Aztán csak később jutott az eszembe, hogy hogyne lennének járatlanok! Végül is a kezdő szülők nagy része nem nagyon találkozott még ultrahangképpel, és belátom, hogy a Pixar-filmek, a HDTV meg az Imax-mozi korszakában elég nagy sokként éri az ifjú anyákat-apákat egy monokróm, zajos és rossz felbontású mozgókép.

Drága lakótársam némi irgységgel a hangjában meg is jegyezte, nem kis büszkeségemre: milyen jó nekem, hogy ennyi mindent észreveszek az ultrahangképen.

És valóban: számomra, aki egyrészről Szirtes András és Stan Brakhage filmjein, gyönyörű, szétroncsolt, fekete-fehér képkockáin, másrészről meg a Terminator és az Alien rongyosra másolt, szétesett, színhibás VHS-verzióin nőttem fel, igazán nem okoz problémát az ultrahang szellemképének értelmezése. Ki gondolta volna, hogy az avantgárd filmhez való perverz viszonyomnak egyszer majd ilyen hozadéka lesz!

Úgyhogy arra gondoltam, legyen már valami haszna ennek a blognak a szubjektív megjegyzések sorjázásán túl: felébredt bennem a rég elszunnyadt filmelemző és egyetemi oktató, és igyekszik elmagyarázni, hogyan is kell nézni egy ultrahangképet. Talán némi segítségére lesz a raszteres villódzással hiába küzdőknek. Vigyázat, iszonyú hosszú post kezdődik itt, 11 horrorisztikus filmfragmetummal, úgyhogy csak türelmesek, ráérősek és erős idegzetűek folytassák.

A két- és háromdimenziós ultrahang elterjedése legalább annyira felforgatta a magzatról való tudásunkat és hozzá való viszonyunkat, mint mondjuk Leonardo híres rajza. Mi, kezdő apák és anyák, akik a 21. század elején tettünk elkeseredett kísérletet a gyereknemzésre és -nevelésre, talán fel sem fogjuk, micsoda drámai változások zajlottak le a terhesdiagnosztikában az elmúlt húsz-huszonöt évben. És nemcsak a diagnosztikában, hanem az érzelmi viszonyokban is: mennyire más a kapcsolatunk a saját meg nem született gyerekünkkel, mint a szüleinknek volt velünk. Bizony, mi nem voltunk láthatóak (hacsak a meglehetősen kockázatos röntgennel nem), és valószínűleg sokkal idegenebbek és távolibbak voltunk számukra, mint mondjuk számomra a kis hommelette.

Nem untatom sem magam, sem mást azzal, hogy leírom az ultrahang-diagnosztika fejlődését, Joseph Woo hihetetlenül alapos cikkében részletesen taglalja a történetet. A fizikai alapelvekre sem pazarolom a biteket, a Wikipedia innen induló hivatkozás-klaszterében, vagy magyar nyelven itt minden fontos vonatkozásnak utána lehet nézni. A lényeg aránylag egyszerű: bizonyos, rezgésre kényszerített kristályok nagyfrekvenciás (2 MHz fölötti) hanghullámokat bocsájtanak ki. E hanghullámokat különböző közegek, elsősorban eltérő víztartalmuknak köszönhetően különbözőképp nyelik el, illetve verik vissza. A visszaverődött hanghullámok szintén gerjesztik ezeket a kristályokat, így az eltérő visszaverődésekből meglehetősen bonyolult algoritmusok segítségével kirajzolódnak a felülethatárok. Egy kezdő anyának/apának első körben nem is kell ennél többet tudnia.

A terhesség alatt alapvetően négy ultrahang-vizsgálatra kerül sor, az elsőt általában a 8. és 12. hét között ejtik meg (a mi kis hommelette-ünknek a 10. hétre esett, amint azt itt dokumentáltuk), és a gyerek tényén túl olyasmiket vizsgálnak, hogy nem méhen kívüli terhességről, ikerterhességről van-e szó, és - bár az embrió egyelőre leginkább egy rendkívül távoli halrajra hasonlít - bizonyos fejlődési rendellenességeket is ki tudnak szűrni. Annak ellenére, hogy ez az első, szívszorító vizuális kontaktus, az anya számára meglehetősen kellemetlen és kevéssé felemelő, mivel az orvos hüvelyi úton végzi, közvetlenül azután, hogy egy ízléses gumikesztyűben felnyúlva meggyőződött arról, hogy a méhszáj zárt-e vagy nyitott. A kezdő apák próbálják meg elképzelni, hogy egy három és fél megaherzen vijjogó denevér van a lábuk között, így nagyjából képet kaphatnak e vizsgálat kényelmi faktoráról.

A másodikra a 18. és a 20. hét között kerül sor (ez az a "genetikainak" is nevezett vizsgálatsorozatnak a része, ami nekünk oly sok parát okozott), a végeredménye itt látható. Ezt már hasfalon keresztül végzik, ami nagy előrelépés a hüvelyi uh-hoz képest, azzal az apró szépséghibával, hogy Kovács Ákos éves hajzselé-kontingensének megfelelő mennyiségű gélt kennek szét az anya hasán. Ennek - a közhiedelemmel ellentétben - nem az az oka, hogy a műszer feje jobban csússzon, hanem hogy kiszűrje a bőrről közvetlenül visszaverődő ultrahang-nyalábokat. Ekkor olyasmiket vizsgálnak, hogy rendesen tapad-e a méhlepény, vannak-e amgzatnak fejlődési rendellenességei, mint pl. Down-szindróma, nyílt gerinc, hasfalzáródási problémák, ilyesmik.

A következő két hivatalos vizsgálatról még nem tudok beszámolni, de ezen a héten beiktattunk egy rendkívüli ultrahangot, aminek három oka volt: a fontosabb, hogy a terhességnek ebben a stádiumában már többé-kevésbé biztosan megállapítható a súlyos Down-szindróma. Az előzményekből következően már igen erős volt a lakótársi késztetés, hogy valami épkézláb bizonyosságot nyerjünk. A második, kevésbé fontos ok: lehetőség egy jó kis mozizásra, nagyfelbontású készülékkel, DVD-re kiírva, hogy a felvételeket majd mutogathassuk az arra érdemeseknek. És legutolsósorban a harmadik: hogy kiderüljön végre a kis hommelette neme. Bár ez alapvetően nem érdekelte egyikőnket sem, de már annyira kibaszott fárasztó volt, hogy mindenki ezt kérdezgette, és értetlenkedett, hogy nem tudunk válaszolni, hogy jobbnak láttuk rövid úton elintézni a kérdést.

No de térjünk végre a lényegre: hogyan is néz ki egy ilyen ultrahang-vizsgálat eredménye? Kb. 15-20 perces akcióra kell felkészülni, anyuka zselében fürdik a vizsgálóasztalon, mellette a nőgyógyász vagy a szonográfus, aki egyik kezében a vizsgálófejjel rodeózik anyuka hasán, másik kezével a billentyűzetet püföli, és közben biztató szavakat mormog. Apuka bénán álldogáll a rendelőben, a szonográfus válla fölött leskelődik a monitorra, és valami ilyesmi tárul a szeme elé:



A felvételekből több dolog is nyilvánvaló. Először is az, hogy egy csomó adatot utólag levágtam a képről (anya neve és hasonló személyes titkok), de azokból például kiderül a gép típusa (Philips HDI 4000), ami egyáltalán nem mellékes, különösen majd a mozgó 3D képalkotásnál lesz fontos. A képen megjelenik viszont az a tény (a jobb felső sarokban), hogy 105 decibelre van beállítva a hangerő. Világosan (?) látható, ahogy a szonográfus megpróbálja megtalálni az ideális szemszöget, ugyanis a műszer feje csak egy pontból "lát"; ezt a pontot jelképezi a kép felső részén látható körív. A kirajzolódó palást az ultrahang-hullámok hatósugara. Tulajdonképpen egy metszetet látunk, hulámokat kibocsájtó fej felül van, világosan kirajzolódik a méh, és az elegánsan körbepárnázott magzat, aki a 6-7. másodpercnél hatalmasat bokszol a placentába, majd oldalra fordítja a fejét (azaz úgy tűnik, mintha velünk szembe fordulna, valójában 90 fokkal elfordul a vizsgálófejtől). Az epizód végén pedig a karját a feje alá helyezi.

Nos, körülbelül ilyesmi az első pár másodperc. Sosem tudom kiverni a fejemből azt, hogy ez az egész milyen hátborzongató. Én valahogy képtelen vagyok az édes kis gyermekemet látni ebben a zajos vízióban, minduntalan olyan érzésem van, mintha valahonnan a túlvilágról érkezne üzenet.

Na de nézzük tovább az akciót, a szonográfus immár tisztában van a gyermek elhelyezkedésével, úgyhogy hihetetlenül felgyorsulnak az események. Elkezdődik a tulajdonképpeni vizsgálat, ami lényegében egy halom antropológiai-biometriai adat felvételét jelenti. Az operatőr gyors mozdulattal a has oldalára húzza a kamerát, ezzel egyidőben elforgatja, a fej széles vályút húz a zselében, és máris a koponyatetőt látjuk:



Fantasztikus élességgel látszanak a hártyák, és bizony, maga az agy is felsejlik. Ó, hogy aggódtam az előző vizsgálatoknál, hiszen a drága kis hommelette-nek szemmel láthatóan teljesen üres volt a feje.

Miután a szonográfus befogta a koponyát, kimerevíti a képet és mér.



Titokzatos adatok kezdenek sorjázni a képernyő jobb alsó részén. A BPD (biparetial diameter) a koponya keresztátmérőjét, az OFD (occipitofrontal diameter) a hosszanti átmérőt jelenti. Én nem is erre csodálkoztam rá, hanem a gép azon funkciójára, ami - gondolom sokezernyi betáplált és átlagolt adat alapján - egy bizonyos biometriai adat alapján becslést ad a születés várható időpontjára (ez az EDD, az estimated date of delivery). A utolsó menzesz időpontja ugye adott (ez az LMP, a last menstruation period), a terhestárcsa alapján a 26. hét 2. napján vagyunk. A BPD ugyanakkor a 25. hét 3. napján szokott ekkora lenni - legalábbis a nagy statistikai minta átlagolása szerint, és a gép ki is dobja az SD (standard deviation) arányszámát, ami az átlagtól való eltérést jelenti, ez a kis hommelette esetében 0,03 százalék, azaz három tízezrelékkel szélesebb a feje az átlagnál. Felsóhajtok, ezzel még együtt lehet élni...

A koponyamérés után tovább vándorol a vizsgálófej, ezúttal a test felé.



Az a szép kerek, jóllakott izé a kép közepén a gyerek hasa. Innen is le kell venni két adatot, az APD-t (anterior-posterior diameter), azaz a has hosszanti átmérőjét, illetve a TAD-t (transverse abdominal diameter), a keresztátmérőt. Itt is megjelenik az EDD, mindegyik becslés a tárcsánál korábbra jósolja a születést, amiből arra lehet következtetni, hogy a kis jóléti krampusz valamivel fejlettebb az átlagnál.

A következő lépés a combcsont hosszának (FL, femoral length) meghatározása. Vérprofi szonográfusunk egy pillanat alatt befogta a lábat, a csont - az emberi test legnagyobb csontja - ott fehérlik a kép közepén, 4,57 centi, pont akkora, mint egy gyufaszál. Drámai pillanat: ez az egy adat elmarad az átlagtól, méghozzá majdnem négy ezrelékkel, te jó ég, hát hogy lesz ebből a gyerekből hosszú combú társastánc-világbajnok?



És ami a legizgalmasabb, a combcsont hosszából, meg a has méretéből a HDI 4000 rögvest becslést is ad kis hommelette-ünk tömegére, ami pontosan 801 gramm, azaz 1 font 12 uncia - micsoda különös összecsengése a sorsnak, pont ennyi Darjeeling FTGFOP Marybong First Flush figyel otthon a konyhában.

Tulajdonképpen ennyi volt a lényeg, akár mehetnénk is haza, na de nem azért fizetünk 12 rugót, hogy ennyivel kiszúrják a szemünket (mondjuk pár dolog még hátra van: szívhang, ilyesmik). Úgyhogy jöhet a varázslat: a háromdimenziós ultrahang. Ez az egész 3D-zés tulajdonképpen semmi más, mint színtiszta népszórakoztatás, némi mókusvakítással megfejelve. Ahogy több helyen is rámutatnak, a 3D-ből semmi olyan következtetést nem lehet levonni, amit a 2D-ből ne lehetne, hiszen a térhatású kép csupán néhány síkmetszet matematikai extrapolációjából áll elő. Mint ilyen, színtiszta fikció, az átlagos hollywoodi technológiánál gyengébb minőségű CGI, fiktív fényforrással, aranyszínben úszó formákkal, a valóságos formák helyén gépi algoritmusokkal. A szonográfus ismét megkeresi a magzat fejét, itt profilból látható, az ötödik másodpercnél még egy hatalmas csuklás-szerűséget is láthatunk. Aztán kijelöli a szkennelendő tartományt, és a 16 másodpercnél megjelenik a gyerek háromdimenziós feje: jól kivehető a fénylő homlok, a sötét szemüreg, az arc előtt a kézzel.



(Sajnos a sok konvertálás közben valahogy elcsúsztak a színek, bizáncias arany helyett mélytengeri kékben úszik az egész, de már nincs kedvem újragyártani a fájlokat.) Ez az a pont ahol kiütköznek a Philips HDI 4000 hátrányai, a sok számolástól egy pillanat alatt 3-4 kép/másodpercre zuhan a korábbi másodpercenként 20 képkockás felvétel. Ezért aztán erősen akadozni kezd a mozgás, és 3D-kép bal felső részén jól láthat, ahogy az adathiány miatt egyszer csak eltűnik, üregessé válik a gyerek feje, mintha csak egy gipsz halotti maszkot bámulnánk.



A fenti részleten a további próbálkozásokat láthatjuk. A elején még aránylag tiszta a kép, a kis hommelette feje baloldalt hiányzik, alul a méhlepény egy része takarja ki, markáns háromnegyedprofilja csak egyszer-egyszer villan be, amikor kissé megemeli a fejét. A szonográfus becsületére legyen mondva, nagyon résen van, kitűnő reflexszel készíti a fotókat (ezeket jelzik az időnként alul középen felvillanó csíkok). Aztán a 12-14. másodperctől a kép teljesen szétesik, balról a koponyát felfalja az adathiány, az arc pedig darabokra hullik.

Úgyhogy jobbnak is láttuk visszatérni a kiinduló kérdésfelvetéshez, a terhesdiagnosztikai vizsgálathoz. Ezen a felvételen az látható, ahogy a gerincoszlop és a mellkas környékén kutakodva megleli a szívet (az a furcsa, luktető folt, ami időnként feltűnik, ahogy belekerül az uh-nyalábba, majd a 17 másodperctől sikerül stabilan befogni). Aztán a 22 másodpercnél beméri valami mikrofon-szerűséggel, és már jön is a szívhang. A DVD-re nem került rá, annyit elárulhatok, hogy a leginkább egy dobermanfalka ütemes ugatására emlékeztet, a látványa pedig pontosan olyan, mint a régi, klasszikus 35-ös filmszalagon a fényhang görbéje.



Ezek után lényegében végeztünk, már csak egy mozzanat maradt hátra, mégpedig a nem meghatározása. Íme:



Szakemberünk aránylag gyorsan megtalálta azt a szöget, ahonnan a felhúzott lábú omlettke alulról látszik. Kis kavarodás után az 5. másodperctől kirajzolódik a feneke, a 7. másodperctől, egy jól elkapott pillanat kimerevítését láthatjuk, aztán a 9. másodperctől azt, ahogy a szonográfus a kurzorral gondosan elmutogatja az elsődleges nemi jellegek explicit megjelenését.

És a következő kaotikus nonfiguratív tömegjelenet az, amikor végleg elhatároztam, hogy ezentúl mély tisztelettel tekintek minden ultrahangos szakemberre. Nekem csak sokadszori lassítás után vált világossá, hogy a 3. másodpercben egy lábat látok, aztán rogvest utána egy kezet, a végefelé pedig egy combot (hosszú folt jobboldalt), meg egy térdet (kerek folt alatta). Bezzeg a szonográfus rögtön vázolta, hogy a kis hommelette keresztbe tette a lábait és az egyik kezével a lábszárát fogja. Mintha csak az Auguszt teraszán, az ifjú hölgy, egy eper charlotte vidám társaságában...

...

Aztán a végére jutott a kedvencem, a sokadik elvetélt 3D-kísérlet után az ifjú hommelette egyszercsak felélénkült, belemártotta arcát a hanghullámok pásztázó függönyébe, és a maga kísérteties valószerűtlenségében rajzolódott ki a koponyája, de egy pillanatra még a szemgolyója is. Aztán a kép kimerevedett, véget ért a szeánsz.



Hát, valami ilyesmi az ultrahang-vizsgálat, jó sok gyakorlással egészen értelmes látványokat nyerhetünk ki e milliós készülékekből, arról nem is beszélve, hogy a terhesgondozásnak ez az egyetlen mozzanata, amelyben szorosan összekapcsolódik és a szemünk előtt zajlik a vizsgálat és a diagnosztika, tehát a kezdő anyák/apák közvetlen bepillantást nyerhetnek az orvostudomány működésébe. Bár engem egy kicsit mindig zavarni fog, hogy úgy látom a gyermekemet, mint ahogy konzervatív színházrendezők szerint Hamlet láthatta szeretett édesapját, Dánia orvul legyilkolt királyát.