A fordulat éve

Hát eljött a nagy pillanat. Drága hommelette-ünk (aki már egyáltalán nem omlettke, hanem hús-vér, megformált személyiség, régóta nem is hívom hommelette-nek, hanem az apjával kialakított bensőséges viszonya okán Elvtársnőnek, fejformája okán Hurvinyeknek, testfelépítése okán Zsírkutyának, viselkedése okán Tökfejnek, és még ezernyi más okból ezernyi másnak) a minap megfordult. Ha ennyi fordulat nem elegendő egy blog feltámasztásához, akkor még azt is el kell mondanom, hogy mindez az egykori munkahelyemen töltött utolsó munkanapomon történt, és azóta, jelentősen megnőtt szabadidőmnek hála, ismét érkezésem van némi értelmes dologgal múlatni az időt. Úgyhogy ismét nekiesem e naplónak, visszamenőleg is (némi csalással, hiszen az egykori jegyzetekből, vázlatokból és piszkozatokból összetákolt postokat kíméletlenül visszadátumozom a korábbi időpontokra, ezért érdemes az RSS-re feliratkozni), a bejegyzésekből talán az is kiderül, hogy mivel magyarázható e hosszú hallgatás.

Nos, az érdektelen technikai információk után beszéljünk a fordulatról. Nem kis büszkeség dagasztotta keblem, mikor drága lakótársam a nagy hírrel fogadott, hiszen jómagam a múlt héten megjósoltam azt, ami pár napon belül be is következett. Persze nem volt nehéz: ifjú hommelette-ünk lelkes nyögdécseléssel és kíméletlen következetességgel gyakorolta az oldalra dőlés nemes művészetét. Sajna az első fordulásról lemaradtam, de a másodikat már sikerült megörökítenem. Az alábbi kis mozgóképes műalkotásból nem csupán az derül ki, hogy milyen innovatívan alkalmazom a godard-i montázstechnikát, hanem az is, hogy milyen csodálatosan összetett mozgássorra képes egy csecsemő. Neves edzőkkel, szakvezetőkkel, táncművészekkel és biofizikusokkal közösen végzett elemzéseink során egyértelmű következtetésre jutottunk: hasra fordulni voltaképp pofonegyszerű - az igazi nehézséget a test alá szorult kar kiráncigálása okozza. A képsorokon látható, hogy míg maga a borulás egy pillanat műve, szegény kis mozgásszínházi áldozatunk majd' fél percig küzd, mire kiszabadítja bal alkarját.



A látványos akción túl talán még egyetlen dolog érdemel figyelmet (úgy értem a finom ízléssel választott, hangulatos aláfestő muzsikán túl), mégpedig az, hogy a gyermek milyen magabiztosan kapaszkodik a szőnyeg szélébe, hogy megőrizze egyensúlyát. Bár vajmi keveset értek a csecsemőkori mozgásfejlődéshez, számomra ez a mozdulat az igazán elképesztő: semmiféle reflex-szerű nincs benne (ellentétben mondjuk a lábak reménytelen kapálózásával), hanem rendkívül tudatosnak tűnik, hogy "fogást keres" egy stabil kapaszkodóban.