Ötödik havi összefoglaló, 1. rész

Ifjú hommelette-ünk tegnap volt öt hónapos. Igazán nem szeretnék minden ilyen kis piszlicsáré jubileumon arról áradozni, hogy hogy szalad az idő vasfoga, de annyi tény, hogy méhünk gyümölcse hatalmasat fejlődött egy hónap alatt, miközben az amerikai demokraták még mindig nem jutottak dűlőre, az SZDSZ még mindig nem döntött véglegesen a koalícióból való kilépésről, és a MOL-ban sem történt semmi (leszámítva persze némi decens ománi befolyás-erősödést, dehát mint tudjuk, a MOL sikere az ország sikere is, én is nagyon hazafias tettnek gondolnám, ha a lakásunkból öt és fél négyzetmétert eladnánk Ománnak). Üzlet, politika stagnál, a gyermekünk viszont rohamléptekkel fejlődik, imígyen:

Nézzük először az alapadatokat: teltkarcsú leányunk négyhónaposan mért 6680 grammjáról az április 20-án zajlott legutóbbi mázsálásig 7180 grammra küzdötte fel magát (óh, az áldott anyatej!).

Napi rutin
Hát, ebben nem igazán lehet elmondani, hogy nagyot alakítottunk, drága lakótársam emberfeletti erőfeszítése ellenére sem. Ha csak nem lehet rutinnak elkönyvelni, hogy az ifjú utód kiszámítható rendszertelenséggel ébred fel éjjelente, egyszer, kétszer avagy háromszor, ahogy kedve szottyan, teljesen változó időközönként. A rítus persze állandó: először lelkes, rágcsálószerű izgés-mozgás. Aztán páros lábbal a matrac püfölése. Aztán halk, de kitartó nyökögés-röfögés-cuppogás, mintha egy szoptatós pelecsalád költözött volna gyermekünk ágyába. Ha erre sincs szülői reakció, akkor jöhet a hangos nyögdécselés, és ha ez sem hat, akkor sebes crescendóval irány a finálé: a szaggatott sírás. Nyugtatás, dúdolás, susogás nem használ, a végeredmény általában az, hogy kómában ténfergő lakótársam megszoptatja, amitől bucira hízott fejjel boldog álomba szenderül (mármint a kis omlett, nem a lakótárs).

Napközben egyébként egész normális üzemmenet állt be, leszámítva a délelőtti-délutáni alvás megkezdéséért időnként folytatott vérfagyasztó küzdelmet. Engem mondjuk néha hamis és ostoba apai büszkeség fog el, hogy a kis hommelette-et jobban érdekli a külvilág, mint a befelé űrhajózás az alvásba, de mondjuk egy hét-nyolcórás folyamatos ébrenlét azért elég riasztó (és emelett rendkívül fárasztó) tud lenni. Az ilyesmire általában nincs más megoldás, mint a séta, a séta és a séta.

Mozgás
A hónap során az ifjú omlett elsajátította a hasra fordulás magasszintű tevékenységét. Ez ugyan még csak balra megy neki (jobbra is fordul, némi segítséggel, de egyrészt nem forszírozzuk, másrészt - mi mást tehetnék - fejlett intelligenciájának tudom be, hogy ha A pozícióból minimális erőfeszítéssel eljut B pozícióba, akkor nem erőlteti az alternatív megoldásokat).

Elképedve nézem, ahogy kísérleteket tesz a felülésre. Ez magától nyilvánvalóan nem sikerülne neki (minden szaktekintély egyetért abban, hogy a kiskrampók előbb hasonfekvésből küzdik fel magukat ülő helyzetbe, a mi hommelette-ünk viszont hanyattfekvésből erőlteti a haskelepet), de hihetetlen magabiztossággal fog rá a két ujjamra, és húzza fel magát ülésbe. Bármennyire is elbűvölő látvány, jómagam naponta maximum egyszer engedek a kísértésnek, mert nincs sok kedvem magamat okolni egy esetleges gerincsérvért. Azt az egyet is csak azért gyakoroljuk, hogy rájöjjek, honnan ez az elképesztő vágy, mi motiválja arra, hogy egy számára nyilvánvalóan ismeretlen mozgássort hajtson végre tök tudatosan. Mert itt már nyilvánvalóan nem reflexről van szó, hanem teljesen akaratlagos és letaglózó bonyolultságú cselekvéssorról.

Nagyon vicces, ahogy rákapott a pancsolásra. Eleddig kissé morcosan üldögélt a kádban, mintha nagyvonalú uralkodói kegyet gyakorolna, hogy vizet lögybölhetünk a hasára, meg kiszedhetjük az ujjai között felhalmozott rejtélyes eredetű szöszöket. Aztán két hete, kellően felsőbbrendű arckifejezéssel, nagylelkű leereszkedéssel hatalmasat rúgott a vízbe, és ezen felbátorodva éktelen kalimpálásba kezdett. Azóta a rítus részévé vált, hogy a fürdetések alatt, meghatározott, kb. másfél-kétperces időközönként 15-20 másodperces csapkodást rendez, minden látható kiváltóok nélkül. A szülei persze csuromvizesek, de nyilvánvalóan nem ez motiválja (legalábbis egyelőre).

Játék, kommunikáció, együttműködés
Mostanra már egyértelműen kialakult, miféle játékokat kedvel:

1) legyen ehető; vagy legalábbis szájba vehető. A legjobb, ha betonbiztosan bele van applikálva egy vagy több színes műanyag basz, amit - ha lenne foga - szivárványszínű törmelékké rághatna. (Mert - ezt az ujjaimon tapasztalom - már legalább akkorákat harap, mint egykori ékszerteknőseink.)

2) zörögjön, csörögjön, kattogjon, kerregjen, lehetőleg ne magától, hanem a mozgatásra, rágcsálásra, pisztergálásra. A maguktól, gombnyomásra zenélő játékok is izgalmasak, de hamar elveszti az érdeklődését irántuk. A csöndes, sunyi játékokat fél perc után eldobálja, a zörgős színesekkel hosszú percekig bíbelődik.

3) legyen színes, és lehetőleg legyen arca. Nem tudom, hogy az ily zsenge korú csecsszopók képesek-e már afféle absztrakcióra, hogy felismerjenek egy arc-imitációt, de kísérleteink azt bizonyítják, hogy sokkal jobban érdeklik azok a játékok, amik néznek, mosolyognak, nagy fejük van és hasonló antropo- vagy zoomorf jegyekkel büszkélkedhetnek. Hosszú percekig képes haverkodni például egy tök kuka bagollyal, amin igazából semmi érdekes nincs, csak két hatalmas szem.

4) legyen rajta valami fogantyú vagy kallantyú vagy bütyök, amit megragadhat. Ennek némileg ellentmond, hogy például akkora labdákkal is remekül elszórakozik, mint a feje. Kicsit ki van akadva ugyan, ha a labda elgurul, de nagyon határozott kísérleteket tesz a visszaszerzésére: érte nyúl, ha nem bírja átkarolni, akkor a testéhez szorítja sőt, ha kell, a lábaival is felemeli.

Általános szabályként elmondható, hogy egy-két játékon kívül mindegyiket megunja 4-5 perc alatt (azzal a kevéssel viszont negyedórákat elmolyol). Ha elege van belőle, eldobja vagy leejti és jó ideig rá sem hederít. Egyértelműen vannak kedvencei, amiket hatalmas vigyorral üdvözöl, lelkesen nyúl értük, másokat pedig kimért közönnyel fogad: bámul rájuk és meg se moccan. Mindenfajta játék kulcseleme, hogy a szájába próbálja venni. Ha nem sikerül, forgatni kezdi két kézzel, vagy egyik kezéből a másikba rakosgatja, aztán újabb kísérletet tesz.

Kommunikáció, illetve társas játékok - na, ezen a területen oly bámulatos a változás, hogy ezt majd egy későbbi postban részletezem.

Ami pedig az együttműködést illeti: a fent említett felülésnél, illetve jobbra fordítási kísérleteinknél, illetve az öltöztetés és a pelenkázás bizonyos mozzanatainál van olyan benyomásom, hogy a lelkes omlettke kifejezetten törekszik az együttműködésre. A felülési kísérletek furcsa rítusát például igyekeztem alaposan kielemezni: az egész egy apró mozdulatból indult. Kb. két hete vettem észre, hogy ha áthúzok a fején egy ruhát, akkor felemeli és tartja, jóval tovább, mint az feltétlenül szükséges lenne. Ezzel a mozdulattal kissé felfelé görbül a gerince is (hanyatt fekszik, ugye), és a lábát is megemeli, hogy ellensúlyozza a felsőtestét. Pár nap múlva meglepve vettem észre, hogy a kezeit a vállai mellé húzza, miközben a két könyöke többé-kevésbé szorosan a teste mellett marad. Újabb néhány nappal később már egyértelmű kísérleteket tett a felköknyöklésre (azaz az előbb leírt mozdulatsor mellett a könyökét a pelenkázó lapjának feszítette, és így emelte meg a felsőtestét).

Mindez már önmagában olyan bonyolult és tudatosan elvégzett mozdulatsornak tűnt (hangsúlyozom, mindenfajta szülői ösztönzés nélkül), hogy csak kapkodtam a levegőt. És amikor legutóbb azon kaptam méhünk gyümölcsét, hogy kifejezetten keresi a szemkontaktust, a kezeivel pedig fölé hajló apja felé nyúl, és amikor némi tétova keresgélés után rákapaszkodott odatartott két ujjamra, akkor már kezdem kételkedni abban, hogy jól látok-e. Lehet, hogy mindez ostoba apai belevetítés, de a rákapaszkodás után, a szemkontaktus felvételét követően mintha jelzett volna: most!, és egy erőteljes fintor kíséretében felhúzta magát. Az első pár alkalommal valamelyik keze mindig lcsúszott az ujjamról - ekkor a lecsúszott karral könyökölt, a másikkal kegyetlenül kapaszkodott, bár jól látszott, hogy vesztes helyzetbe kormányozta magát. Azóta többször eljátszottuk ezt a mókát, az utóbbi időben általában teljes sikerrel, szándékosan nagyon szigorúan elemeztem a helyzetet, de minduntalan az a benyomásom, hogy felülés előtt jelez: mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy csak kettőnk együttműködéséből jöhet létre a nagyszerű végállapot: az üldögélő hommelette.

Száz szónak is egy a vége: egyszerűen elképesztő élmény követni a pár hónapos gyerekek fejlődését. Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb élmény, ami egy embernek megadatik keserves élete során. Meséljetek, kedves kezdő apukák (és persze anyukák): nálatok hogyan zajlik ez az együttműködés-dolog?

További izgalmas havi összefoglalók emitt.