Hiány

Az elmúlt két hétben a kezdő apuka szégyenletesen elhanyagolta a bejegyzéseket, és ezt az sem menti, hogy a postokkal együtt családja is háttérbe szorult. Hát igen, egy klasszikus, háromhetes, napi tizenhat-tizennyolc óranyi munkás, napi két-három órányi alvásos, szorító határidős ún. projekt eléggé leterheli az ember fiát, és ezt a terhet csak némileg könnyíti meg, hogy valószínűleg "karrierem" eddigi csúcsát jelenti. Elvégre nem mindennap adódik az a lehetőség, hogy az ország egyik legjelentősebb műintézményében válogathasson, szerkeszthessen, rendezhessen kiállítást, a hozzá tartozó katalógussal-fotóalbummal. Azt hiszem, az ilyen tevékenységet folytatókat nevezik az artworldben fellengzősen "kurátornak" - na eddig tartott a dicsekvés, a baj csak az, hogy ez az egész már rég nem érdekel. 6+9 hónapja bizonyosan nem, és most már a kezdő apukát valójában csak egyetlen dolog izgatja: hogyan tudhatna minél több időt együtt tölteni gyermekével és lakótársával, és micsoda tragikus csapás a kezdő apukára nézve, ha kényszerűségből kihagy egy fürdetést. Úgyhogy ez a mélyszántós bejegyzés az apaság egy fontos és különös mozzanatáról szól: a távollétről és a gyerek hiányáról.

Bizony, milyen nyomorult dolog is a "klasszikus családmodell"! Apuka dolgozik, "keresi a pénzt", "építi a karriert", "biztosítja a családja megélhetését", reggel elporzik otthonról, este holtfáradtan hazaér, vagy ha éppen otthon ügyködik az előbb említetteken, akkor egy pisszenés sem a lakásban, hozzászólni nem lehet, a gyereket tessék lehalkítani, anyuka ne kérdezzen semmit, mert ingerült morgás a válasz. Anyuka meg lassan belegárgyul a gyerekpisztergálásba, a takarításba, az aludni nem óhajtó hommelette-tel folytatott kilátástalan küzdelembe, az egyedüllétbe, a sorozatokba, a beszélgetés hiányába, apuka hátának látványába, és abba, hogy ez utóbbi zokniban, fogmosás nélkül dől be az ágyba hajnali négykor, amikor a gyerek épp éjszakai betevőjét követeli.

Szóval a dráma forrása a következő: bár a kezdő apukától sosem volt idegen a sokat, lelkesen és átszellemülten dolgozás weberiánius víziója, rá kellett ébrednie, hogy gyermekének születése óta kurvára nem érdekli ez az egész munka-dolog. Mint valami heroinra ráállt junkie, egyszerűen a gyerekével akar lenni, minél többet és minél intenzívebben. Talán valami ilyesmivel lehet a leginkább plasztikusan leírni azt, hogy mit is jelent a dolgok átértékelődése egy apa számára: lehántva a szülői attitűdre óhatatlanul rátapadó kötelező ideologikus giccset és érzelmes maszlagot (amik leginkább apuka portré-fényképezési stílusában és a szépia-árnyalatú gyermekfotók iránti olthatatlan rajongásában nyilvánulnak meg), a gyereknevelés és -gondozás egyszerűen addiktív. Ha a szeretet feltétlen kötelékénél nem is erősebb, de kulcsfontosságú az a tény, hogy a gyerek általában, az ifjú hommelette pedig különösen érdekes - egészen pontosan a világ legérdekesebb fenoménja. A fejlődése, a problémái, a hozzá és anyjához való viszonyom, az ő viszonya a világhoz, ennek az egésznek a hihetetlen, letaglózó és elképesztő gazdagsága; emellett minden egyéb eltörpül.

Igen, lehetséges, sőt valószínű, hogy a gyerek kötöttség. Lemondás egy csomó izgalmasnak hitt dologról. "Mi is akarunk majd gyereket - mondta egy friss ismerősöm (világpolgár festőművész az istenadta, New York-i éveiről áradozott hosszasan), - de még szeretnénk élvezni a szabadságunkat." De bármily meglepő, azonnal megértette, amikor azt magyaráztam neki válaszul, hogy egy gyerek határtalan belső szabadságot ad: a látszólagos kötöttségek és lemondás helyébe a folyvást áradó érzelmi gazdagság, a remény és felelősség lendkereke, egy példátlan tempóban fejlődő személyiség varázslatos és elbűvölő változásai, az (elnézést a szóért) interperszonalitás magával ragadó kölcsönhatása lépnek. Talán evolúciósan alakult ki, talán a faj fennmaradásához nélkülözhetetlen az a feltétlen kötelék, ami az embert az utódjához (utódjaihoz) tapasztja, de tény, hogy ez az erő mindent elsöpör és minden egyéb érzelmi mozzanatnál erősebb.

Ennek fényében érthető, hogy a kezdő apukát igencsak megviselte a bevezetőben emlegetett "klasszikus projekt". Nem a munka, nem a fáradtság, nem az overnightok sorakozó sokasága, hanem a gyerek és a család hiánya, ami pusztító erővel hatott. E három hét alatt világosan kiderült számomra (és most szegény lakótársam is értesül róla, gondolom, enyhe szomorúsággal), hogy esetleges majdani anyagi jólétünkhöz nem a sok munkán keresztül vezet az út. Merthogy a kezdő apuka a pokolba kívánja a "klasszikus családmodellt", és irigykedve szemléli a mienknél szerencsésebb és gazdagabb országokban oly pompásan működő SAHD (Stay At Home Dad, azaz otthonmaradó apa) koncepcióját. Mert bár a kezdő apuka tisztában van a hátébék sanyarú sorsával (magyarországi változatában: bömbölő gyerekkel a karján, masszív pelenkaszagban borsófőzelékkel és tükörtojással bűvészkedő csapzott és űzött anyuka, nejloningen felejtett vasalóval és folyton elöl lévő felmosóvödörrel), ez még mindig jobb, mint egy gyerek folyton előtted lebegő képével érdektelen és végeláthatatlan megbeszéléseken ülni, és halálos ingerültséggel sértegetni a munkatársaidat, akik nyilvánvalóan csak azért késnek a mítingről, azért löknek be gyagya és időrabló témákat ugyanezen mítingeken, azért írnak neked emailt, azért hívogatnak telefonon, azért zaklatnak a határidőkkel és azért kérnek tőled értelmetlenségeket, hogy téged megakadályozzanak a gyermekeddel való együttlétben. Vagy ami még rosszabb: otthon ülni és elkeseredetten verni a billentyűzetet, miközben a hátad mögül kihallatszik a gyermek és édesanyja boldog kettőse - hát persze, hogy hagyod a fenébe "karriered csúcsát", és berontasz a szobába, hogy elbűvölve bámuld hosszú percekig, ahogy a gyereked markáns kísérleteket tesz a feltérdelésre.

Egyszóval a gyerek tényleg olyan, mint valami különösen kifinomult dizájndrog: állati bonyolult a hatásmechanizmusa, sosem elég, és mindig hiányzik. Ha éppen hat, akkor semmi nem érdekel, tudatod kiterjeszkedik a határain túlra, és még a túladagolásnál (a túladagolás tipikus példája hajnali háromkor bömbölő gyermeket nyugtatgatni hullafáradtan), szóval még a túladagolásnál is boldog eufóriában szenderülsz a másvilágra. Az elvonási tünetek viszont pokoliak: a gyereked nélkül ingerült vagy, sivár és kiüresedett. Tapasztalataim szerint a gyerek nélkül töltött harmadik-negyedik óra táján jelentkeznek és tartanak addig, amíg újra hozzá nem jutsz a napi adaghoz. (Mintha a kezdő apuka a Couvade-szindróma sajátos posztnatális változatában szenvedne, az elvonási tünetek megjelenése pont a szoptatási ritmushoz igazodik.)

Mindehhez hozzájön még az is, hogy az ifjú hommelette éppen ezt az időszakot választotta arra, hogy robbanásszerű fejlődésnek induljon. E pár hét alatt a feje tetejére állt a világ, számára és számunkra egyaránt. Lakótársi duettünk elhűlve szemlélte, ahogy szinte egyik napról a másikra megtanult ülni, térdelni, mászni, akaratot érvényesíteni, kanálból enni, pohárból inni, gazdagon kommunikálni, grimaszolni, rombolni és - bizony, erre is volt már példa - önuralmat gyakorolni. De mindez már a következő post, a hatodik havi összefoglaló témája.