Régóta érik már (ez gyönyörű, eufemisztikus megfogalmazása annak, hogy apuka napok óta tököl rajta) a nagy hozzátáplálás poszt, amelyben másfél hónapnyi tapasztalat összegyűjtésével beszámolok arról, hogyan hozzuk le gyermekünket az anyatejről. Lassan készül, mert a kezdő apuka igyekszik alaposan, minden oldalról körbejárni a témát, akár Bob Woodward a Watergate-ügyet. Ám pár nappal ezelőtt a kezdő apuka döbbenten ébredt rá, hogy egy ilyen ártatlannak hitt bejegyzéssel milyen veszélyes vizekre tévedt. Gyermektáplálás és rasszizmus hihetetlen összefüggései belül.
Pár nappal ezelőtt ugyanis jókora felhördülést okozott Nagy-Britanniában a Telegraph egy ártatlannak tűnő bulvárcikke. Ebben az újság egy, a Nemzeti Gyermekiroda (National Children's Bureau) által megjelentetett kötetet ismertet, amit óvónők és kisgyerekekkel foglalkozó nevelők számára adtak ki. A Fiatal gyermekek és faji igazságosság című kézikönyv rövid úton kiverte a biztosítékot, igazából nem azért, mert 366 oldalon keresztül taglalja a különböző - akaratlagos és akaratlan - rasszista megnyilvánulásokat a legdurvábbaktól a legártatlanabbig, hanem mert a szerző, Jane Lane épp arra hívja fel a figyelmet, hogy nem létezik ártatlan rasszista megnyilvánulás. Ennek egyik alapvető példáját a más nemzetek konyhakultúrájának elutasításában látja. Példát is mond: mondjuk amikor egy hároméves gyerek "ócsmának" nevezi a számára ismeretlen, "idegen" nemzeti ételt. Hab a tortán, hogy a kézikönyv arra buzdítja a nevelőket, hogy az ilyen eseteket (tehát a hároméves gyerek "ócsmázását" is) azonnal jelentsék az irodának. Hiszen, mint a szerző fogalmaz: "semmilyen rasszista jelenség mellett nem mehetünk el szótlanul".
Több se kellett az öntudatos apáknak: a legkeményebben a DadCentric bloggere taposta földbe, maró iróniával a könyvet, de a Telegraph fent említett cikkéhez is érkezett vagy ezer komment, jó részük gyanúsan önfeljelentő: "Az én gyerekem utálja a csípőset. Rasszista kis krampusz." "Fordítsuk meg: az enyém viszont nem teszt mustárt a hotdogra. Biztos Al-Kaidás." És így tovább, végeláthatatlanul, de a legnagyobb kiakadás azon volt, hogy az Nemzeti Gyermekiroda nagyrészt közpénzekből tartja fenn magát, tehát lényegében az állam rasszistázza le a kuszkuszra nemet mondó ifjú polgárait (és szüleiket).
A botrány odáig fajult, hogy a Gyermekiroda két nappal később kénytelen volt egy állásfoglalást kiadni, amiben - no nem elnézést kért a nyilvánvaló túlzásért, hanem - lényegében elhatárolódott a szerzőtől és a könyvtől, hangsúlyozva, hogy annak megjelenését nem közpénzekből finanszírozta.
A kezdő apuka nem szeretne igazságot tenni az ügyben, bár annyit azért kijelenthet, hogy lakótársi közösségünk az itáliai konyha, a keleti fűszerek, a kuszkusz, a mogyoróolaj és a lasszi elkötelezett rajongójaként sosem fogja gasztronáciként nevelni az ifjú hommelette-et. Számunkra, ebben a köztudottan derűs, kiegyensúlyozott, a rasszizmust és a fajgyűlöletet hírből sem ismerő kis országban csupán annyi a tanulság, hogy a hozzátáplálásnak jóval fontosabb aspektusai vannak annál, hogy mikor adhatunk először mézet a gyermeknek, vagy hogy milyen arányban keverjük a répapürét a krumplival. És ha az ifjú hommelette dühödten tolja el a csodás, botrányos árú fürtös magyar paradicsomot (amint arra már volt példa), akkor az ultima ratio egyértelműen nem az lesz, hogy "meg kell enni, mert éhes maradsz", hanem az, hogy "meg kell enni, te kis nemzetietlen, kozmopolita szadeszbérenc".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése