Az Új Kenyér Ünnepe

Kissé megkésett ez a bejegyzés (a következőben majd arról is lesz szó, hogy miért), de egy ilyen nagyszerű ünnepi tevékenység megosztására sosincs késő. Nem mondom, hazafias elkötelezettségemet jócskán megrendítette, hogy nemzeti ünnepünk alkalmából egy kibaszott energiaital-gyártó magáncég promóciós rendezvénye miatt tíz napra (!) lezárták a fél belvárost, és három napon keresztül valami ostoba légibohóckodásra gyakorló műrepülők ("micsoda sportolók!" - sikoltotta Palik László átszellemülten, hogy zengett bele a Bambi-terasz) zajára keltünk és feküdtünk. A drámai állapotokon csak egy azonnali hangulatjavító intézkedés ("panem et circenses") meghozatalával lehettünk úrrá: ha a cirkusz már megvan, akkor már csak a kenyér hiányzik - az Új Kenyér Ünnepén természetesen Új Kenyeret sütött a kezdő apuka.

A kenyérsütésben az a szép, hogy végtelen számú lehetőség közül választhatunk, és néhány alapszabály betartásával (pl. nem lazsáljuk el a gyúrást, hanem izomdurannásig gyömöszölünk, megfelelő helyen és ideig hagyjuk kelni, és nem hagyjuk odaégni) fantasztikus variációk kerülhetnek ki a lakótársi sütőből. A brutális tömörségű, űrsikló-szigetelésre is tökéletesen használható rozsos izéktől a habkönnyű baguette-ekig számtalan verzió lehetséges. Ezúttal, a klasszikus ünnepre való tekintettel egy klasszikus fehérkenyér-recept volt soron - némi fortéllyal. Feneketlen lustaságom bizonyítékaként hagytam a pokolba a kovászt és szégyenszemre por halmazállapotú élesztőt használtam.

Egy kiló pompás, finom, hófehér liszt, némi só és kevés cukor. Ebből építünk egy ilyen Stromboli-szerű tereptárgyat valami nagyméretű, sima felületre. A magam részéről az ideálisnak a pingpongasztalt vagy a régi jó kockalada-motorháztetőt tartom, de olyannal lakótársi háztartásunk nem rendelkezik, úgyhogy maradt a jól bevált konyhapult.



Két tasak (azaz 14 gramm) élesztő három deci langyos vízben - ez majdani kenyerünk pneumája, azaz mozgató-élő lehellete-szelleme. E két komponenst összekeverjük majd némi bizonytalankodás után a tátongó lisztkráterbe öntjük.



A barbárabbja már ennél a pontnál puszta kézzel intézi a dolgokat, de mivel ekkor majdani kenyerünk alapja még folyós-ragacsos massza (szakszóval csiriz), ami tökéletesen és leválaszthatatlanul ragad a kezünkre, a fényképezőgép épségének érdekében finnyásan egy villával omlasztgattam a kráter falát.



Nyílt lakótársi férfiassággal bevallom, imádom ezt a részt: belülről kifelé haladva, körkörösen omlasztani a lisztet az élesztős vízbe, hosszú percekig pepecselni és elmélyülten figyelni, ahogy egyre nagyobb lesz a kráter átmérője, benn pedig egyre sűrűsödik a pép.



Aztán eljön a pillanat, amikor már nem lehet tovább halogatni a dolgot: a villa megáll a katyvaszban, nekünk pedig el kell kezdenünk gyúrni. Mivel a tészta még elég ragadós, fontos figyelmeztetés a házasembereknek: ha nem veszik le a jeggyűrűt, akkor napok múlva is beszáradt tésztadarabokat fognak kapirgálni gyűrűsujjukról. Általános házasságtechnikai alapelv, hogy rendes férfiember négy dologhoz veszi le a jeggyűrűjét: szaunázáshoz, csajozáshoz, gyerekpofozáshoz és kenyérgyúráshoz.* Mivel szaunázni utálok, csajozni, khm, ugye nem szoktam, az ifjú hommelette még nem elég nagy ahhoz, hogy verjem, nem csoda hát, hogy a gyúráshoz is elfelejtettem levenni:



Maximális elkötelezettség és maximális erőkifejtés. Itt nincs helye kecmecnek, gyúrni csak átszellemülten, egyfajta transzállapotban lehet. Edzettségi foktól függően a tészta akkor jó, ha az alkar izmai keményre durrannak és kezdünk némi sajgást érezni a bicepszben is. Ez a magamfajta puhány, billentyűzetverő kezdőapukáknál olyan nyolc-tíz perc után következik be.



Abbahagyni akkor érdemes, ha 1) már nem bírjuk tovább; 2) tésztánk selymes tapintású, ruganyos állagú lesz. Sportszerű könnytésként néha adagolhatunk hozzá egy kis langyos vizet, ha nagyon porzik. A végeredmény valami ilyesmi, amit egy megfelelő méretű edényben, letakarva, melegben kelni hagyunk, legalább fél óráig, hogy kb. a kétszeresére duzzadjon.



A pompás délelőtti sportprogram levezetéseként lássunk neki a fortélynak, ami az alábbi trióból áll: egy fej vöröshagyma, néhány gerezd fokhagyma, és a trükkök trükkje, a csodás szezámmag.



A szépen felszeletelt-felkarikázott hagymákat némi olivaolajon derekas párolásnak vetjük alá.



Amikor már egy kis színt is kapott, hirtelen ötlettől vezérelve néhány zsályalevél bukfencezett a serpenyőbe...



...majd néhány pillanat múlva már a vidám szezámmagocskák kopogtak a teflonon.



Íme a végeredmény: a dúsan illatozó tésztakiegészítő.



Közben az élesztő is megtette a maga kötelességét. Egy-két dühödt öklözéssel kipufogtatjuk, majd lazán belegyúrjuk a hagymás-zsályás-szezámos fortélyt.



Amikor megfelelően egyenletesnek ítéljük a hagyma- és szezámmag-részecskék eloszlását a tésztában (tehát kenyérhőtani, azaz artotermodinamikai szakkifejezéssel maximálisra növeltük az entrópiáját, ha van ennek bármi értelme), begyújtjuk a sütőt, két bumsztlit formázunk az anyagból, bevagdossuk a tetejüket, és egy kellőképp előkészített tepsin magára hagyjuk őket.



A vidám és munkás élezstőgombák ismét dolgozni kezdenek. Húsz-harminc perc múlva ilyen vidám látvány tárul a szemünk elé:



Eljött a nagy pillanat: kenyerünket bevágjuk a kb. 180 fokos sütőbe, és rettenetesen komor arckifejezéssel vizslatjuk a sütőajtón keresztül, hogy mi is a helyzet odabenn. A cél: a legszebb, aranyló kéreg elérése úgy, hogy közben az alja ne égjen oda, de a közepe is jól átsüljön. Ami eddig történt, az gyerekjáték volt, de most a pékek nehéz, felelősségteljes, szép hivatásával kacérkodunk. Ha minden jól megy, nagyjából negyven perc után ilyesmire számítsunk:



Új Kenyerünk kitűnő lett. Friss, illatos, belül ruganyos, kívül ropogós...



...igazi ünnepi csemege, a drága lakótárs csodás agyonfokhagymázott vámpírvadász-padlizsánkrémjével vastagon beborítva pedig már-már mennyei étek. Pillanatok alatt feledteti a ház felett röpködő gépek gyermekébresző zúgását, az elmúlt hét szívásait a Fő utcai dugókban, a dunaparti prolivircsaftot, egyszóval ezt az egész évfordulós hercehurcát.

Főzőzenének meg természetesen mi mást is hallgathatnánk, mint a nagyszerű dán duó, a Laid Back egyik egyszerűségében is zseniális szerzeményét, ami esszenciális módon egyesíti magában a briliánsra csiszolt minimáldiszkót W.C. Williams perfekcionista imagizusával. "Bakerman is baking bread / Sagabona kunjani wena / The night train is coming / Got to keep on running." Csodálatos.



*Talán még sziklamászáshoz és szkanderezéshez is érdemes levenni, de ilyeneket rendes házasember nem csinál.