2008. szeptember 1., hétfő

Bűn és bűnhődés

A gyereknevelésben az a jó és egyben kegyetlen, hogy semmiféle hiba nem marad következmények nélkül. Az elkövetett hibák konzekvenciái azonnaliak és brutálisak. Kilenc hónapnak kellett eltelnie, hogy az ifjú hommelette először, de annál hatékonyabban szembesítsen minket a szülői felelősség elnevezésű rémálommal: az ijedtség, az aggodalom, az önvád eddig sosem látott mélységű bugyraival. Egy napfényes és reményteli tervezgetéssel teli szombat reggelen lelkes utódunk ugyanis, szemfülesen kihasználva, hogy 3,5 másodpercig felügyelet nélkül maradt, nemes egyszerűséggel felfalt egy cigarettát. A dolgot megúsztuk, de ez az esemény legalább akkora fordulat volt szülői jellemfejlődésünk rögös útján, mint maga a szülés.

Pedig milyen szépen indult a hétvége! A kezdő anyuka reggeli szent kávézásába merül, az ifjú utód lelkesen kapar körbe-körbe a nappaliban, minden elérhető tereptárgyon az álldogállás nemes művészetét gyakorolva, a kezdő apuka meg vidáman sürög-forog a konyhában, mézédes barackokat vegyít vajpuha körtékkel és méregdrága bio-kukoricapelyhekkel, egyszóval az ifjú hommelette tízóraiját készíti. Közben azt tervezgeti, hogy a gyermekkel lenyom egy piacozást, majd összeüt valami fincsa ebédet, és később hosszú hetek tespedéséből kitörve valami jó kis gyerekbarát kiállításra látogat a család... Ebbe az idillbe hasított bele drága lakótársam velőtrázó sikolya. A szobába rohanva egy páratlanul szemtelen képű, bár meglehetősen ijedt omlettkével találtam magam szemben, akinek rakoncátlan dohányszemcsék kandikálnak ki a szájából. Előtte, a földön egy szál felboncolt cigaretta.

Mivel a gondosan a perzsába taposott nyomokból lehetetlen volt megállapítani, hogy mennyit falt fel a felfedező kedvű ifjú (a szájából egy-két szemcsét sikerült kinyerni), némi riadt telefonálgatás után a Heim Pál Kórház toxikológiája felé vettük az irányt (a szépen eltervezett piac helyett, ó jaj!). Akkor az aggodalomtól nem nagyon tudtam gondolkodni, így utólag meghatott elismeréssel tekintek páratlanul talpraesett utódomra: a gondatlanul a fotelben felejtett táskából ki kellett bányásznia a cigarettásdobozt (szép sárga Gauloises, már akkor gyanút kellett volna fognom, amikor fürdetés közben feltűnő érdeklődést tanúsított a kénes samp
on nagyon hasonló színű tubusa iránt); a dobozt ki kellett nyitnia; a dobozból vennie egy szálat; és persze nagyon okosan az illatos szőke dohányt kezdte el csócsálni az ízetlen filter helyett. Mindezt az alatt a pár másodperc alatt, amíg a foteltámla takarásában kikerült a figyelő tekintetek kereszttüzéből, és persze mindezt hang nélkül.

A kórházban, legnagyobb meglepetésünkre az ember által ismert univerzum legkedvesebb szakszemélyzete fogadott. "A cigarettás?" - kérdezte korábbi telefonunkra utalva az ügyeletes nővér, akinek volt sok jó szava a gyerekhez, egyetlen rossz sem a szülőkhöz. Pedig én lélekben már felkészültem a felelőtlen szülőket övező mély (és tegyük hozzá: teljesen megérdemelt) megvetésre, a megalázó megjegyésekre... Ehelyett szakszerű, precíz, és a korrektnél jóval elhivatottabb vizsgálat következett, aminek a konklúziója sajnos az volt, amire a kezdő apuka számított: gyomormosás és 24 órás megfigyelés. A felelőtlen szülők büntetése pedig kegyetlen, bár igencsak igazságos volt: kíméletlenül kizavarták őket a folyosóra, hogy ott hallgathassák végig, ahogy gyomormosást hajtanak végre eddigre teljesen kiborult utódjukon.

Aki állt már egy kórházi csapóajtó előtt, hallgatva saját gyerekének bömbölését az ajtó mögül, miközben vad víziók peregnek a szeme előtt nyelőcsövön lenyomott katéterekről, az tudhatja, hogy milyen jó iskola ez. Gyilkos önmarcangolás, vak düh és vádaskodás a szegény lakótárs felé, sajnálat és aggodalom kavarog a kezdő apukában, mikozben a drága hommelette fölé négy vadidegen hajol, és kegyetlenül megkínozza. A legdühítőbb az egészben az, hogy szegény gyerek szenved a legjobban, az, aki a legkevésbé tehet az egészről. Életem egyik leghosszabb öt percét hozta el ez a napfényes szombat délelőtt.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a kis omlett jóval gyorsabban kiheverte a traumát, mint a szülei. A kezdő apuka még most, egy hét után sem tért igazán magához, életerős utódunk már fél óra múltán aránylag kiegyensúlyozottan vigyorgott, és szemmel láthatóan az egyetlen sokkot a sajnálatosan kimaradt étkezés jelentette számára. Mint a gyomormosás eredményéből kiderült, minimális mennyiség, két apró szálacska jutott a szervezetébe, a durván invazív beavatkozást is megúszta sérülések nélkül. A kezdő és önmaguk bénaságáról végképp meggyőződött szülők fellélegezhettek: a megérdemeltnél valamivel kisebb pofont kaptak a nagybetűs Élettől.

Tanulság: na, hát az van dögivel. Kiderült, hogy apuka és anyuka nehezen kezeli az ilyen helyzeteket. Nyilvánvalóan pusztán pszichés alapon apukának durván kiújult a sérve, anyuka három napra kiütötte magát egy brutális hasmenéssel. (Érti ugye a kedves olvasó, ahogy a drága, empatikus lakótárs pszichoszomatikusan újrajátssza gyermekének gyomormosását, mintegy magát is ugyanazzal büntetve, mint ami a kisded osztályrésze volt? - Freud doktor már fogalmazza az esettanulmányt!) Napokig alig szóltunk egymáshoz, ha mégis valamit, akkor kizárólag válogatott sértéseket vágtunk egymás fejéhez.

És persze a legfontosabb tanulság (na nem az, hogy le kellene szokni a cigarettáról, hiszen attól még marad a lakásban Domestos, öblítő, hipó, sósav, éles konyhakés, forró sütő, konnektor, fejre húzható nájlonzacskó, kaktusz, hajcsat, körömolló, dobókocka, CD, teáskanna, kenyérpirító, napilap, dísztök, képszög, porszívó, rókafarkfűrész, mozsár és még ki tudja mi minden, amit egy csecsemő maga ellen fordíthat...); szóval a legfontosabb tanulság, amit már korábban is kapisgáltunk, de a maga pőreségében csak most ragyogott fel az igazság: a gyereknevelésben nincs üresjárat, egy pillanatra sem lehet kihagyni, mert a következmények beláthatatlanok. És a másik, ezzel szorosan összefüggő tény: sosem tudod túlbecsülni gyermeked teljesítőképességét. Ha minimális esélyt adsz neki az önmagában (vagy másban) való károkozásra, ezzel a lehetőséggel garantáltan élni fog. Ha minimális kétely van benned azzal kapcsolatban, hogy a vasalót elég magasra raktad-e: bizonyosan nem raktad elég magasra. Ha minimális esélyét látod, hogy a gyerek leeshet a pelenkázóról: bizonyosan le fog esni. Ha átsuhan rajtad a balsejtelem, hogy a gyerek túl gyorsan eszik: néhány pillanat múlva bizonyosan félre fog nyelni.

Úgyhogy e szerencsésen végződött lakótársi felelőtlenség ahhoz vezetett, hogy a kezdő apuka sikeresen megfogalmazta a gyermekgondozás első lakótársi főtételét, amit jómagam a valószínűségmaximalizálás törvényének nevezek: Ha egy gyermeknek lehetőséget adsz, hogy kárt tegyen magában, ezzel a lehetőséggel bizonyosan élni fog.

Következtetés: a szülői munka nem más, mint arra irányuló tevékenység, hogy a nap 24 órájában megfoszd a gyermeked attól a lehetőségtől, hogy kárt tegyen magában.

6 megjegyzés:

  1. A dohanyzas artalmairol: Bella persze nem turta volna komplex akciosorozatok kifinomult hasznalataval a cigarettat ki, ha a cigaretta szaga nem emlekeztetne szuleire...

    VálaszTörlés
  2. másik lakótárs2008. szeptember 2. 10:29

    A konnektorok iránti menthetetlen vonzalma is azért alakult ki, mert mindenhová viszek magammal egy hosszabbítót.

    VálaszTörlés
  3. De tényleg, tök hibás az érvelés, mert azt az implicit premisszát foglalja magában, hogy szagukkal a szüleire emlékeztető dolgok jobban érdeklik más dolgoknál.

    Ellenérvek:

    1) A vágott szőke dohány illata teljesen más, mint a dohányos felnőtt szaga (az előbbi kellemes, az utóbbi büdös). Következésképp az egyik nem emlékeztethet a másikra.

    2) Állításod nem kielégítő magyarázat arra, hogy miért árul el átlagon felüli érdeklődést a következő dolgok iránt: fülpiszkáló, rezsógomb, könyvre illeszthető olvasólámpa, szőnyegrojt, műanyagkupak, cipőfűző, beáztatott, zsíros vízzel teli jénai. És persze, ahogy drága lakótársam is megjegyezte, a konnektorok.

    VálaszTörlés
  4. Ervem strukturaja nem az volt, hogy minden x eseteben ha x-re azert kivancsi a gyermek mert x a szuleire emlekezteti. Ezt, mint peldaitok is mutatjak, butasag lenne allitani.

    Tehat az allitas az, hogy minden x eseteben ha x a szuleire emlekezteti a gyermeket, x-re kivancsi.

    Egyebkent, hogy az irodalomtorteneszek szerint ram jellemzo pszichologiai kisrealizmust felretegyem, a lengoajtos epizodot csak olvasva is a fizikai rosszullet kornyekezett, ugyhogy orulok, hogy minden komplikacio nelkul lezajlott a dolog.

    VálaszTörlés
  5. másik lakótárs2008. szeptember 2. 15:23

    Azért félreértés ne essék, tisztában vagyok a dohányzás ártalmaival és nyilvánvalóan hibás vagyok történtek miatt, nem is akarok kibújni alóla,hiszen ha nem dohányoznék (mégha jelenleg minimálisra csökkentve is), ez nem történt volna meg csak ez az érvelés szerintem nem állja meg a helyét.

    VálaszTörlés
  6. Mondom, ebben az esetben nem csak x van, hanem x (=szőke dohány illata) és y (=szülő cigiszaga). Ez a kettő nem azonos, sőt igen távol áll egymástól, y egyáltalán nem emlékeztet x-re, legfeljebb annyira, mint mondjuk a frissen mosott haj illata az égett hajtincsére. Az érvelés ezért hibás.

    VálaszTörlés