Lakótársi duettek, No.1

El kell árulnom egy igencsak intim titkot. Szóval ifjú és prüdériát felettébb nélkülöző hommelette-ünk szemtelen képére akkor ül ki a leginkább tenyérbemászó vigyor, amikor szülei, lakótársi közösségünk ivarérett tagjai az orra előtt gyakorolják a csőrözés meghitt tevékenységét. (Azaz egymás iránt szeretetüket hitvesi jellegű csókkal nyilvánítják ki.) Ezt omlettkénk marhára élvezi, a vigyor mellett éles sikkantásokkal adva hangot érdeklődésének. Ez adta az ötletet, hogy a kezdő apuka megmutassa, milyen szerető közösségbe érkezett leányunk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az ötlet nem új, egy rég felhagyott, kutya által sem olvasott, de egykor nagy örömmel vezetett lakótársi blogban született meg. Úgyhogy ilyen késői órákon, amikor a kezdő apukának lassan kifolyik a szemén az agya, és egyáltalán nem képes szabatosan összefoglalni, milyen elképesztő fejlődést produkált omlettkénk az elmúlt hónapban, lakótársi összetartozásunk bizonyítékaként bemutatunk néhány tárgyat, jó részüket abból a bizonyos felhagyott blogból átemelve. Néhány tárgyat, ami ódáknál meghatóbban, kürtöknél hangosabban, rafináltan érvelő prókátoroknál meggyőzőbben tanúskodik szerelmünkről. Íme például a fogkeféink:



A kozmikus dimenziót már én adtam hozzá, megjelenítve mintegy kapcsolatunk galaktikus jellegét. Szerbusz, kedves lakótárs!