Gyerekkel külföldön: Litvánia

Aktuális "gyerekkel külföldön" vendégposztunk főhőse egy négytagú, kétgyerekes család, melyet a sors egzotikus helyre vetett. A tisztességben megőszült köztisztviselő apukát diplomáciai küldetése a távoli Baltikumba vetette, ahová elkísérte élete társa is kiskorú gyermekükkel. A második gyerek már a litván fővárosban, Vilniusban született, így aztán az ott töltött néhány év alatt volt módjuk kitapasztalni a helyi viszonyokat, amelyekben varázslatosan keveredik a posztszovjet örökség a város fantasztikus (katolikus, pravoszláv és zsidó) hagyományaival. Kérdéseimre a válaszokat ezúttal az apuka adta meg.

Milyen az orvosi ellátás? Voltatok-e helyi gyerekorvosnál? Mik a tapasztalatok? (felszereltség, hozzáértés, anyagiak)

Litvániában a gyerekorvosból kétfajtát ismertünk meg, az egyik a nyugati, expat közösségekre ráépült, angolul kiválóan beszélő, mindig divatos és elegáns orvos, míg a másik egy kisebb, litvánokra szakosodott magánklinika orvosa volt. Mindketten professzionálisak, és magabiztosak voltak, és házhoz is jöttek, díjfizetés ellenében. Gond velük nem volt. A litvániai orvosi ellátásról tudni kell, hogy az jóformán összeomlott a függetlenség után, így hamar bejöttek a magánklinikák, amik mostanra nagyon jól felszerelt intézményekké váltak.

Egy másik történet a szülés. Mivel kislányunk születésekor tudtuk, hogy ott leszünk még, kisebb vívódást követően egyértelmű volt, hogy ott fog születni. Feltérképeztük (főként a Nóra amúgy) a lehetőségeket, és akadt köztük azért vaskosan poszt-szovjet valóság is. A legjobbnak tartott állami egyetemi klinikán ténylegesen a kopott vödör is részét képezte a műtő belső berendezésének. Tekintve, hogy lehetőségünk volt a választásra, így nem emellett döntöttünk. Elmentünk egy szülészklinika magánosított részére, ahol hat orvos állt készen. Minden simán és professzionálisan ment le, egyágyas szobában, nyugodtan, három nyelven (litván, angol és orosz).

Mi a helyzet az oltásokkal? Vannak-e kötelező védőoltások? Ha igen, mik azok, mikor kell beadni őket? Figyelmeztetnek-e a veszélyekre?

Nem tudom, hogy az oltóanyag miatt-e, vagy a kislányunk szervezete volt esetleg az oka, de tény, hogy a BCG oltás nagyon nagy heget hagyott. Hepatitist adnak.

Van olyasmi, ami Magyarországon a védőnői szolgálat? Ha igen, mi a feladata?

Nincs, még az intézményéről sem hallottak. Ennyit a poszt-szovjet örökségről. Ugyancsak teljesen hiányzik az anyatejleadás lehetősége, ami nálunk pl. kórházban van. Amikor elmagyaráztuk, miről is lenne szó, utánanéztek és elmondták, hogy a leadandó anyákat alá kellene vetni egy átfogó orvosi vizsgálatnak, aminek a költségét nekünk kellene állnunk. Így nem lett belőle semmi. Itthon sokkal jobb a helyzet ebből a szempontból.

Milyen az "anyavédelem" és tanácsadás? Van ilyen? Adnak-e tanácsot szoptatáshoz, tápláláshoz, életmódhoz stb.?

A gyerekorvos egyedül a D-vitamin kipótlására hívta fel a figyelmet, ami a napfény hiánya miatt szükséges. És lám, novembertől márciusig nem süt a Nap.

Milyen ellátásokban és juttatásokban részesül(het)nek a külföldi munkavállalók gyerekei?

Nem ismerem a szabályokat, de gondolom, aki EU-s polgáként tartózkodási engedéllyel bír, annak járhat valamilyen minimális szociális ellátás. A normál, EU-ban működő biztosítással használható az állami eü-i szolgáltatás (erről ld. fent)

Volt-e, van-e szükségetek babysitterre, dadára? Ha igen, hogyan szereztetek? Mik a tapasztalatok? (árak, odafigyelés)

Igen, igen. Szerencsénk volt, találtunk egy idősebb orosz hölgyet, akinek már unokái is voltak, így megvolt a pótnagymama. A gyerekek nagyon szerették, és ő is viszont. A mai napig is felhív minket (már itthon vagyunk) a kislányunk születésekor. Ő végig kísérte velünk jóformán az egész terhességet, meg a szülést is. Egyetlen pici probléma volt, hogy Jana talán nagyon is ragaszkodott hozzá, és megviselhette az elválás alig több, mint egy évesen. Ez abban nyilvánul meg, hogy a hazaérkezés után bő fél évvel is a játszótéren automatikusan beleült egy olyan néni ölébe, aki egy kicsit emlékeztette a Tatjanára. Ár a végére 10 litas volt óránként, ami kb. 3 euró.

A dolgozó szülő esetében volt-e szükség arra, hogy a gyerek miatt (pl. betegség) kimaradjon a munkából? Ha igen, milyen volt a munkaadó hozzáállása?

Tekintve, hogy a főnököm szocializációs időszaka a 70-es évekre tehető, amikor azt mondta, hogy a szüléskor otthon lehetek két, esetleg három napot, emlékeztetnem kellett az MTV vonatkozó, öt apanapot engedélyező passzusára. Inkább nem volt tekintettel az otthoni dolgokra, mint igen. De ő ugyebár magyar, nem helyi.

Mi a társadalmilag leginkább elfogadott/elvárt minta a gyerekkel otthon maradó szülő munkába való visszatérésével kapcsolatban? (Ez a kérdés inkább a helyiekre vonatkozik.)

A helyzet városi-vidéki megosztásban változik: a nagyobb városokban már megjelent a nyugatias, emancipált karrier-centrikus réteg, ugyanakkor nagyon is jelen van a hagyományos családmodellt preferáló közvélekedés. Tekintve, hogy Litvánia alapjaiban inkább konzervatív, zárkózott társadalom, a nők sokszor otthon maradnak.

Miket eszik/evett a gyerek? Különlegességek, helyi jellegzetességek, tápszerek stb. Mire kell vigyázni?

A leginkább helyinek tekinthető zöldségek naponta szerepeltek, úgy mint krumpli, répa vagy cékla. Rengeteg a tejtermék, ami túró és tejföl garmadáját adja, előbbi esetében a gyerekeknek is. Mai napig kiható helyi „ételkülönlegesség” a tejben megfőtt zabkása (angol nyelvterületen porridge), amit nagyobbikunk reggelire egyszerűen imád, hatalmas tányérral képes bepakolni az amúgy inkább rosszul evő.* Tápszer a szokásos, annyi kicsi eltéréssel, hogy nem kell receptre feliratni, a közértben a polcon van.

Hogyan lehet kisgyerekkel közlekedni?

Az óváros kis szűk utcáiban remekül lehet közlekedni, mivel autóforgalom sok helyen elenyésző. Az autósok egyébként szent tehénként tisztelik a gyalogosokat, már a zebrához történő közeledéskor megállnak. A hosszú télben megszülető jégszigetek, meg a felfagyások kicsit nehezítik a babakocsis botorkálást. De –10 alatt nem is nagyon érdemes a szabadba menni, addig meg lehet. Amúgy gyalog mindenhová el lehetett jutni, ami egy mennyország a budapesti állapotokhoz képest, lévén a város kb. félmilliós. Tömegközlekedni szerintem egyszer sem kellett, vagy ha igen, akkor inkább a viszonylag olcsó taxi jött szóba, aminek az eredménye az lett, hogy a kétéves fiunk "Taxi! Taxi!" felkiáltással közlekedett az utcán, ha meglátott egy sárga autót.

Milyen közösségekbe jártok a gyerekkel? (játszóház, készségfejlesztő stb.)

Főleg külföldiek által létrehozott és működtetett játszócsoportok, amik rotációs elven mindig másnál voltak. Én néha kicsit kilógtam a sok anya között, amikor nagy ritkán el tudtam vinni őket. Remek rajzcsoportok és zeneórák voltak még, amit vegyes, angol és litván nyelven tartottak, azt élvezték mindketten. Ki lehetett tölteni a délelőttöket értelmes és változatos programokkal. Vilnius kis távolságai miatt sok közülük gyalog is bejárható volt.

Közösségről továbbá: Vince kétéves sem volt, amikor úgy döntöttünk, hogy részben szocializációs szempontból, részben az édesanya kímélése érdekében (Jana akkor volt alig féléves) beadjuk a bölcsödébe. Már akkor tudtuk, hogy legkevesebb még egy fél évet ott leszünk, így működhet a dolog nagyobb törés nélkül. Tudtuk, hogy bölcsőde a nem helyi (azaz oroszajkú) külföldiek nem túl nagy közössége számára nincs, így valami mást kellett találnunk. Egy dolog döntött jelentősen, a Nóra kisegítésében immáron tiszteletbeli nagyszülővé előlépett Tatjana, illetve az a tény, hogy ő oroszul beszélt a gyerekekhez (ami az ő anyanyelve). Ezt egyébként még a Vince születésekor kértük, tudván, hogy akkor sokkal természetesebben tud a gyerekhez szólni és foglakozni vele.

Tehát adva volt az orosz bölcsőde. Felkerestük a vezetést és több nyelven, illetve egy kisegítéssel megértettük egymást. A felvétel simábban ment, mint egy villamosjegy vásárlás, Vince májustól bölcsődés lett. Itt jön a sokkoló poszt-szovjet örökség: az első nap bevittük, és az öltözőben szépen átvették a dadusok a gyereket, majd becsukva az ajtót azt mondták, hogy daszvidanija. Ebéd után mehettünk érte. Mit mondjak, az első két nap után már Vince sem volt értetlen és igencsak bőgött, de a határozott fellépésű dadus az előbbi orosz udvariassággal magukra zárta az ajtót. Néha ottmaradtam hallgatni, meddig sír, és kb. a nyolcadik-tizedik alkalommal már hirtelen abbamaradt, amiből arra következtettem, hogy ez akkor nem is annyira drámai.

Hogyan viszonyulnak a nyilvános szoptatáshoz?

Úgy emlékszem, hogy a néhány alkalommal semmi különösebb gond nem volt, persze ezt főként közterületen adtuk elő.

Hogyan viszonyulnak egyáltalán a szoptatáshoz? Anyatej vagy tápszer?

Inkább anyatej, támogatják és javasolják. Ez az előnye az ország kissé rurális jellegének.

Játszótér? Vannak? Jártok? Milyenek? Milyen a "közönség"?

Játszótér: sokkal szegényesebb a felhozatal, mint itthon, de ennek alapvető oka szerintem a különböző időjárás. Vilniusban volt több fából készült játszótér, ahol az eszközök már-már szétestek. Ami előtt eljöttünk indult be egy új játszótér építési program, ahol svéd eszközökkel lényegében újjáépítettek egy párat. A játszók nincsenek elkerítve. Az új mászókák és eszközök kiváló minőségűek, a gyerekek imádják. Egy fura dolog a homokozó, ami kicsi és szinte teljesen használhatatlan mainstream vár-alagút-piramis dolgokra, mivel a homok porszerű, nagyszemcséjű, szóval nem tapad. A játszótéren még a hidegebb időben is sokan vannak, ami az északibb életmódot jelentheti, tehát kissé szitáló, esős, 5 fokos időben is ott voltak a kicsikkel a szülők.

Mik az általános tapasztalatok? Milyen a szűkebb környezet és a tágabban értett társadalom viszonya a kisgyerekekhez, a kisgyerekes családokhoz?

Általában pozitív, kedves és segítőkész. Felfedezni véltünk egy etnikai elemet ugyanakkor: az oroszok szinte rajongóan kedveskedőek a kicsikkel, a piacon a háti hordozóban utazó gyerekeinket lépten-nyomon leállították. Történt egyszer az is, hogy a még kiscsecsemő gyerek a babakocsiban eszeveszetten bömbölt, semmi különös ok nélkül. A gyereksírást egyszerűen nem tudták elviselni, többen is odaugrottak, hogy mi lehet a gond, az egyikük kissé vodkagőzösen még babusgatni is kezdte.

Mi a legnehezebb a külföldi gyereknevelésben és -gondozásban?

A csonka család, a nagyszülők és testvérek hiánya. Illetve a baráti gyerekek hiánya, amit a gyerekek talán kevésbé élnek meg dramatikusan, de nekem/nekünk elég rossz nem látni, hogy miként változik a barátok élete a gyermekes léttel. Irigykedve néztük az itthoni/otthoni fotókat, ahol a közös terhes kirándulásokról jelent meg a dokumentáció.

*Ehhez annyit tennék hozzá, hogy a litván előrecsomagolt, áfonya- vagy barackízesítésű porridge a legjobb a világon. Jómagam is hetekig zabáltam két pofára, amíg ki nem fogytak a Vilniusból hozott készletek. (- Lakótárs)