Kuku-kuku-kuku-kuku

Szenteste előnapján levelet hozott a pósta. A duci kis csomagból pedig elénk hullott - meg ne sértődjenek mások - minden idők legkedvesebb karácsonyi ajándéka, egy mókás filcpénztárca, drága lakótársam barátnőjének saját kezű alkotása. Nem a pénztárca ténye szívhez szóló, hanem a díszítés: az erszénykén ugyanis lakótársi közösségünk kultikus totemmadara, egy tukán trónol. Egy tukán!

A tukán jelentőségének megértéséhez jó adag magyarázat szükséges. Bár gyereknevelési elveinkkel alapvetően összeegyeztethetetlen, hogy utódunkban önnön sorsunk beteljesítőjét lássuk (tehát például ő valósítsa meg azokat a dolgokat, amik nekünk nem sikerültek, tehát ő legyen a Nagy Hegymászó, a Nagy Kosárlabdázó, a Nagy Művészettörténész stb.), de még attól is óvakodunk, hogy saját preferenciáinkat erőltessük rá (nem álmodozunk például arról, hogy milyen helyes kislány, milyen csinos nő, milyen empatikus ember lesz belőle), egyetlen dolgot nagyon szeretnék. Hogy az óvodában a tukán legyen az ifjú hommelette jele. Életem egyik nagy tragédiája ugyanis, hogy a tukán létezésének tényével (és ezért a Kádár-rendszer "szűk levegőjét" teszem felelőssé) csak kb. 18 éves koromban ismerkedtem meg. Azonnal forró szerelembe estem a délamerikai őserdők e mókás lakója iránt, és a tukán iránt érzett vonzalmam azóta is tart.

Tartsanak bár hazafiatlannak, de biztos vagyok benne, hogy ha egykor eleink nem a kerecsensólymot, azaz a turult választják totemállatnak, akkor jóval kevésbé lenne vérzivataros kis hazánk történelme. Mennyivel kiegyenensúlyozottabb lenne például 20. századi történelmünk, ha egy elszabadult ragadozómadár helyett ez a vidám, kissé esetlen kinézetű, óriási, színes csőrrel ellátott, békés gyümölcsevő lenne magyarságtudatunk szimbóluma. Egy tukánnal lehetetlen fanatizálni a képzetlen tömegeket, a tukán nem kötelez, hanem felszabadít, egy engedély nélkül épített XII. kerületi tukánszobor biztosan nem kavarna akkora indulatokat, a Nemzeti Tukánszövetségben pedig egyenruhás falanxok helyett bizonyosan mosolygós, táncoslábú hazafiakat képeznének. És ami talán a tukán látványánál is fontosabb: vésztjósló vijjogás helyett szívhez szólóan brekeg, huhog, kakukkol - igazából a tukán sokoldalú és bájos hangképzésére nincs is szó a magyar nyelvben.

Nem véletlen, hogy a tukán hangja a brazíliai latin zenék, mindenekelőtt a szamba és a bossa nova amúgy sem éppen szegényes ritmus- és effektkészletének egyik alapelemévé vált. Rendes szamba elképzelhetetlen a tukánhang, a jellegzetes "kuku-kuku-kuku-kuku" nélkül. Olyannyira, hogy a laza brazilok ezernyi hangszert fejlesztettek ki az ezernyi tukánhang utánzására, a recézett, mángorlószerlű güirótól a legkülönbözőbb okarinákon át a világ egyik legviccesebb dobféleségéig, a cuícáig.

Ez utóbbi hangszer az, ami a legjellegzetesebben hozza az eltéveszthetetlen tukánhangot, és végigvonul a brazil könnyűzene kacskaringós történetén. Itt van pédául a szamba egyik nagy újítója, Jorge Ben egy kevéssé ismert száma (az ő nevéhez fűződik egyébként a két hatalmas bossanova-sztenderd, a Más que nada és a Chove chuva).



Vagy itt egy másik, Sergio Mendestől, aki a legszégyentelenebb vendéglátós muzsikát faragta a bossa novából, de ezen a hetvenes évek-beli lemezén vezekelt egy keveset bűneiért, és megpróbált visszanyúlni a gyökerekhez.



Nem csoda hát, ha a popzene történetének egyik legzseniálisabb producere-hangszerelője, Quincy Jones is a tukánhanghoz nyúlt, amikor "latin feelinget" próbált előállítani. Quincy Jones nagysága abban is megmutatkozik, ahogy a fúvósszekció soundját egészen elviszi a szamba ritmushangszerei felé (ezügyben persze Dizzy Gillespie is tett egy-két dolgot). Nézzük tehát az ezerszer hangmitázott megaslágert:



Ezek után igazán érthető, hogy a tukán bevonult a zenetörténetbe: a kevéssé latin szelleműek is cuícával idézik a trópusokat, mint például Beck is ebben a kis összedobált szösszenetében:



Vagy a duó, amelyik kihúzta a kátyúból az elektronikus tánczene végleg elakadni látszó szekerét (hogy ez a poszt se maradjon védjegyszerű képzavar nélkül). A Basement Jaxx tagjainak persze eszük ágában sincs valódi hangszerekkel tukánhangot idézni, jó lesz arra a szinti is:



Ha már elektronikusan kutyult tukánkuttyogás, akkor nem maradhat ki a latin elektronika legnagyobb, túlzás nélkül forradalmi újítója, az egyébként megdöbbentő módon szerb származású, méltatlanul fiatalon elhunyt Suba sem. Egyetlen lemeze jelent meg csupán, de az évekre alapvetően meghatározta a latin zenéket. Itt van például ez a kissé szétcsapott, borongós, melankolikusan túlvezérelt darab, amiben a tukánhang már-már földöntúli hatású alapmotívum.



És persze itt van minden tukánhangok közül a leginkább megrázó: ahogy 1:15-től a cuíca felesel Nina Miranda csodás énekhangjával, és ellenpontozza a sorokat - "After the rain comes sun, after the sun comes rain" -, nehezen felülmúlható effekt az elektronikus muzsikák történetében.



És a végére egy csemege. A letaglózóan zseniális latinrock-trió, a Trio Mocotó egy felvétele (a Trio Mocotó egyébként sokáig a fent is említett Jorge Ben kísérőzenekara volt, érdemei elévülhetetlenek a fúziós latin zene megteremtésében). Íme az egykori alapító, a cuíca Hendrixe, Fritz Escovão (aki sajnos később elhagyta az együttest) abszolút überelhetetlen, hétperces szólója. Ahogy a vad szambából átváltanak a Raindrops Keep Falling on My Head-be, abból pedig egy a capella felelgetés után a Girl from Ipanemába - mindez teljességgel és kétségkívül felülmúlhatatlan. Remélem, ezek után érthető, hogy miért ragaszkodunk ahhoz, hogy ifjú hommelette-ünk óvodai jele a tukán legyen, és miért szívbemarkoló ez a tukános pénztárca.