Omlett és csúszda

Ezzel a poszttal (mint még ezer másikkal) már régóta tartozom. De most megosztom, már csak azért is, mert erős tüskeként él bennem az emlék. Egy újabb bizonyíték, hogy milyen nyomorult sorsra vettetnek a dolgozó apák, akik fél életüket családjuktól távol töltik valami hülye munkahelyen (hiszen a gyerekezéshez képest még a koronaőri állás is hülye munkahelynek számít). Ugyanis, ha nem szemfülesek, mág talán arról is lemaradnak, hogy a lányuk férjhez megy.

Egy szép novemberi hétvégén, még gyermekünk első születésnapja előtt lelkesen másolgattam kedves lakótársam telefonjáról laptopomra az aktuális gyerekvideókat, hogy kiválogassam közülük a megosztásra érdemeseket. Ellágyultan nézegettem a mókás felvételeket, amikor az egyiken megdöbbentő akcióra lettem figyelmes. Ifjú hommelette-ünk egy csúszda tetején üldögél egészen egyedül, majd, mintha mi sem lenne természetesebb, ellöki magát, és nemes egyszerűséggel lecsúszik. Ez önmagában talán nem olyan sokkoló, de gyermekünk előtte ilyet sohasem csinált, mindig fennhangon követelte, hogy segítsünk neki. Elhűlve bámultam a monitort, majd felment az agyamban a pumpa, hiszen az adatokból kiderült, hogy a felvétel legalább négy nappal azelőtt készült.

- Ide figyelj, te drága lakótárs - vettem elő a drága lakótársat -, nem gondolod, hogy érdemes lett volna megosztani gyermeked apjával, hogy a kis omlett immár képes magától csúszdázni?
- Jaaaa... - nézett rám ártatlanul az én drága lakótársam -, azt hittem, mondtam...
- Nem, drága lakótárs, egyáltalán nem mondtad! - próbáltam egy izgalmasnak ígérkező, éjszakába nyúló veszekedést provokálni, de az én drága lakótársam következő mondata a torkomra forrasztotta a szót:
- De hát nem is kérdezted!

És milyen igaza volt! Tényleg nem kérdeztem este, hogy "Figyelj, ma véletlenül nem csúszott le a gyerek magától a csúszdán?", mint ahogy egyetlen másik este sem kérdeztem ilyesmit. Gyanakodva méregettem lakótársamat, hogy esetleg nem viccel-e, de láthatóan tök komolyan gondolta ezt a nagyszerű érvet. Úgyhogy a kezdő apuka megsemmisülve visszakullogott a számítógéphez, bámulta tovább a videókat, és közben azon töprengett, hogy mennyi mindenről maradhatnak le szegény kezdő apukák, akik elől a gonosz és megátalkodott anyák tudatosan és szántszándékkal elhallgatják gyermekük fejlődéstörténetének kulcsfontosságú stációit.

Kárpótlásul összehoztam ezt a kis monografikus igényű posztot, ami az ifjú hommelette és a csúszda kapcsolatát hivatott körbejárni.

Íme tehát, ilyen az, amikor utódunk életében először (vagy talán másodszor) nekiindul a mélységnek:



"Még egyszer?" Hát persze, hogy még egyszer:



Érdemes figyelni a lemászás magabiztos mozdulatát, amit mindig ugyanúgy hajt végre, nem csak a csúszdáról, hanem bármi másról: bal kézre támaszkodva, bal lábbal térdelve, jobb lábbal lelépve.

És íme egy néhány nappal későbbi felvétel, ami ékesszólóan tanúskodik arról, hogy mit művel az ifjú hommelette, ha nem sikerül felmásznia a csúszós felületen és ezen jól felidegesíti magát:



És hogy ne csak tömörítéstől széthulló, pixeles mozgóképek legyenek, íme remek utódunk, királynői arckfejezéssel, csúszdázási képességeinek teljes, fennsőbbrendű tudtában: