Tizenkettedik havi összefoglaló

Nos, elérkezett a pillanat. Megtörtént, amit hosszú hónapokon át el sem tudtunk képzelni - ifjú hommelette-ünk egyéves lett. Elmúlt hónapja annyi elképesztő változást hozott, hogy szinte számba sem tudom venni azokat. Mint a legutóbbi összefoglalóban már jeleztem, véget vetek ennek a havi összefoglalózásnak, ugyanis végérvényesen igazolást nyert, amit már akkor sejtettem: immár annyi minden történik egy hónap alatt, hogy lehetetlen összefoglalni. Azért még utoljára kísérletet teszek rá, aztán a kező apuka áttér egy másik, jól kidolgozott, a havi rezümézésnél sokkal hatékonyabb módszerre. A fejlődéspszichológusok kedvelt eljárását alkalmazva napi megfigyeléseket jegyzetelek. Töredékesebb lesz ugyan, de alaposabb és pontosabb. De addig is lássuk, mire jutott kedves kis omlettkénk első életévének utolsó harminc napjában.

Napi rutin
E területen a legfontosabb változás, hogy a napközbeni alvások teljesen esetlegessé váltak. Eddig, mint az e bejegyzésekből bizonyára közismert, csöpp utódunk naponta kétszer adta át magát az álom magasszintű tevékenységének. Az utóbbi időben az egyik alvás egyre rendszeresebben, bár teljesen kiszámíthatatlanul maradozik ki. Hol a délelőtti marad el, hol a délutáni, az időpontjuk is össze-vissza csúszkál. Lényegében lehetetlen következetes alvási rendet kialakítani. Noha omlettkénk reggelente közel ugyanakkor (hét és fél nyolc között) kel, este alapvetően ugyanakkor (nyolc körül) fekszik, simán megtörténik, hogy az egyik nap elalszik délelőtt tízkor, a másik nap még délután kettőkor is lelkesen pörög.

A dolgot nehezíti, hogy eltűntek a jelek. Korábban talán már említettem valahol, hogy szép lassan kialakítottunk egyfajta finom szülői hangoltságot, aminek segítségével bizonyos apró gesztusokból szinte csalhatatlanul megéreztük, mikor érkezik el a pillanat az ifjú hommelette vízszintesbe helyezésére. Ez a módszer pompásan működött - egészen a 12. hónapig. Ekkor a jelek egész egyszerűen eltűntek - nem arról van szó, hogy átalakultak vagy nem vesszük észre őket, hanem arról, hogy ifjú omlettünk napközben semmiféle gesztust nem produkál, amelyből arra lehetne következtetni, hogy álmos. (Este viszont félreérthetetlenül jelzi ezt.) És nem arról van szó, hogy nem fáradt - hiszen sok esetben azonnal elalszik, ha ágyba tesszük. Más esetekben viszont éktelen rikoltozásba kezd, úgyhogy mostanság a napközbeni altatás leginkább a rulettre emlékeztet: vörös vagy fekete, pair vagy impair, szinte csak a véletlenen (pontosabban: általunk nem értelmezhető dolgokon) múlik, hogy a gyermek hajlandó-e aludni vagy sem.

Ettől a kis apróságtól eltekintve igazán kiegyensúlyozottan telnek a napok. Évfordulós omlettünk valóságos áldás: a legutóbbi hónapban csupán egy vagy két éjszaka volt, amikor felébredt, akkor is könnyedén vissza lehetett altatni. Továbbra is naponta kétszer méltóztat anyatejet fogyasztani, egyébként meg napi szülői rutinunkat maradék nélkül kitölti a vele való játék, illetve a szakadatlan fejtörés, hogy ma vajon mit főzzünk neki...

Mozgás
A mozgással kapcsolatban elmondható, hogy továbbra sincsenek nagyon látványos ugrások. Ugyanis a motoros tevékenység ragyogó karbunkulusát, a járást még mindig nem sikerült beilleszteni a csecsemőkori mozgásfejlődés fénylő diadémjába (csak hogy ebből a posztból se maradjon ki a kezdő apukára jellemző, szépséges képzavarok egy jól fejlett példánya). A kezdő apuka a kezdő anyukával vállvetve áll ellent a családi zaklatásnak - hiába az aggodalmaskodó sürgetés, mi csak azért sem járatjuk kézenfogva, nem kompoztatjuk, nem noszogatjuk és nem kondicionáljuk az ifjú hommelette-et. Meggyőződésünk ugyanis, hogy - annyi minden mással ellentétben, amit tévesen annak tartanak - a járás az emberi evolúció 21. századi pillanatában valóban nevezhető ösztönnek, azaz a fajra jellemző öröklött cselekvési mintának. Következésképp teljesen szükségtelen egy szemmel láthatóan egészséges csecsemőt a járásra tanítani, noszogatni, ne adj' Isten, kényszeríteni. Egyre egyértelműbben látom, hogy hamarosan amúgy is elérkezik a pillanat: omlettkénk lelkesen próbálgatja az egyensúlyi helyzeteket (ebben óriási segítségére van az édesanyja által vásárolt ruhaszárító, ami ruhaszárításra ugyan korlátozottan, ifjú utódunk tornagyakorlataira viszont fokozottan alkalmas), a nadrágszáramba kapaszkodva hosszú métereket tesz meg mellettem, és térdével vagy vádlijával támaszkodva egyre gyakrabban engedi el a tárgyakat, amikbe kapaszkodik.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kezdő apuka véleménye szerint - a nyelvhasználat mellett - a járás követeli meg az elme és a test legösszetettebb, legbonyolultabb működését (szinte csodálkozom, hogyhogy nem őrül bele az emberiség az egésznapos fokozott koncentrációba, amit a járás jelent), akkor igazán nincs mit siettetni. A minimum, hogy hagyjuk felkészülni ifjú hommelette-ünket élete legnagyobb tettére, a felegyenesedésre.

Habár a "járás forradalma" még nem tört ki, óriási a változás a finommotoros tevékenységben. Elképsztően kifinomult mozgásokra képes már egy 12 hónapos csecsemő (ugyanakkor nagyon hülyékre is). Egyik hasznos tulajdonságként nagyszerűen tud például a földön ülve a hossztengelye körül pörögni úgy, hogy csak a lábaival hajtja magát. Továbbra is nagy favorit az ajtónyitogatás-csukogatás. Ami viszont a tizenkettedik hónapot egyértelműen uralta: a kis zsebekben, zsákokban, lukakban, résekben, dobozkákban való kotorászás, turkálás, az azokból és azokba történő ki- és bepakolás. Omlettkénk elképesztő lelkesedéssel veti rá magát mindenre, amin nyílás van, legyen az csilli-villi fejlesztő játék vagy az apja nadrágzsebe (mondjuk ez utóbbira jóval nagyobb örömmel).

Játék, kommunikáció, együttműködés
Na, itt aztán mindent felforgató változások álltak be. Lényegében nem volt olyan nap, amin ne érkezett volna valami újabb, szülőkönnyeztető kommunikációs gesztus - a bűbájos gyerekmosolytól a szándékos szemkikaparásig. A legfontosabb fejlemény, hogy omlettkénk megtanult kedvesnek lenni. Ezt nem úgy értem, ahogy egy csecsemő általában kedves, tehát aranyos, tündibündi és imádnivaló. Azt nem nevezném "fejleménynek", hiszen mi vetítjük bele. A "fejlemény" esetünkben azt jelenti, hogy hommelette-ünk kifejezetten megtanult egy lelkiállapotot közvetíteni: hatalmas, tágra nyílt szemek, finom félmosoly, ellágyuló arcvonások, simogató gesztus a kézzel; azaz, valamilyen módon megpróbálja átadni azt az érzést, amit szeretetnek nem neveznék (ahhoz nyilvánvalóan kicsi), de egyfajta ragaszkodásnak, kötődésnek, "szimpátiának" igen.

Ez a kifejezésegyüttes csak egy a számtalan közül. Nyelvelőtti kommunikációs tárháza immár oly gazdag, hogy néha beleesem a csapdába, és "beszélni nem tudó kis felnőttként" tekintek rá. Egyre több a másik felfedezésén, a másikkal való interakción alapuló játék. Mivel a kezdő apukának igazából fogalma sincs, hogy miféle játékokat kellene játszani általában egy egy év körüli gyerekkel, ezért hagyom, hogy ő találja ki és irányítson. Annyit meg kellett állapítanom, hogy 12 hónapos leányunk legalább olyan izgalmas akciókat képes kiötleni, mint a vezetőképző tréningek sokdiplomás, agyonfizetett moderátorai. (Például mostanában találta ki a remek "bizalmi játékot", amely során lényegében minden előzetes figyelmeztetés nélkül hanyatt veti magát, legyen bármi mögötte, anyu öle vagy csavarhúzó-készlet.)

Kommunikációjának legjellemzőbb elemei a szélsőséges reakciók, amit mi, kezdő szülők, némi eufemizmussal "temperamentumos természetnek" nevezünk. Az egyik pillanatról a másikra képes tomboló dühkitöréseket produkálni, ha valami neki nem tetszőt cselekszünk (klasszikus szituáció: ha magára hagyjuk). Ugyanakkor a tombolás elülte után akár 3-4 másodpercen belül széles vigyor ül ki a képére, ha kedvére való módon szórakoztatjuk.

Egyébként megtett már néhány lépést (ha már a járásról beszélünk) a beszéd felé vezető úton: egyre több hangalakot képes megfeleltetni a jelöltnek, ha szabad ilyen saussure-iánus módon fogalmaznom. Most hagyjuk a papa-mama-féle trivialitásokat, inkább nézzünk egy izgalmasabb példát. Édesanyjától utódunk valami rejtélyes módon (gondolm klasszikus kondicionálással) eltanulta, hogy ha meglátja az egyik képeskönyvében lévő autót, akkor lelkes berregéssel reagáljon. Következő lépésként anyja addig zaklatta a "Mit mond az autó?" kérdéssel, amíg el nem érte, hogy a kérdés hallatán, mintegy arra válaszolva gyermekünk következetesen berregni kezdjen. (Hozzáteszem, ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a gyerek tudja, hogy az autó "berreg" vagy hogy tudja, mi az az "autó". Annyit tud, hogy "ehhez a képhez ilyen hangot kell kiadni", illetve "ezen hangcsoport elhangzása után ilyen hangot kell kiadni". Persze ez sem kevés.) Az igazi meglepetés akkor ért, amikor egy teljesen más könyvet nézegetve az eredeti autóra csak elnagyoltan hasonlító kocsit találtunk (a színvilága például teljesen más volt), és az ifjú hommelette teljesen magától értetődően kezdett el berregni. Azaz: ez az első jele annak, hogy fogalmakat alkot, hogy bizonyos hasonlóságok, közös tulajdonságok alapján elméjében képes a konkrét tárgyakat különböző csoportokba rendezni. "Ez is egy olyan rajz, amihez berregni kell" - körülbelül ez játszódhat le az elméjében. Ez az egyszerűnek tűnő mondat az egyik legbonyolultabb emberi tevékenységet hordozza magában: a tudatos következtetést. Összevet két (rajzolt!) tárgyat, megállapítja közös jegyeiket (és mellesleg azt is, hogy e jegyek alapján inkább egy csoportba tartoznak, semmint különbözőbe), majd megfelelő reakciót ad. Azóta egyébként a gurulós fa játékmozdony tologatásakor is berreg (a mozdony pont úgy néz ki, mint egy kocsi), tehát már nem csak a rajzokon ismeri fel a közös elemeket, hanem a valódi tárgyakon is. Világéletemben állati kíváncsi voltam, hogyan alakul ki az ember nyelvi készsége, ezért aztán elbűvölve szemlélem gyermekem stációit a beszédhez vezető kanyargós úton.

Nos, körülbelül ennyi a 12. havi összefoglaló. Alapvetően minden kimaradt belőle, mert az elmúlt hónapban annyi minden történt, hogy lehetetlen értelmesen összefoglalni egy posztban. Ezért is a bevezetőben említett radikális módszertan-váltás, úgyhogy ez az összefoglaló volt az utolsó.

További izgalmas havi összefoglalók emitt.