Az elbeszélés nehézségei

"Június közepén jártunk, kétezerkilencben" - írhatnám egy fiókban felejtett Ottlik-kézirat stílusában, amit majd húsz év múlva rendez sajtó alá egy lelkes irodalomtörténész - ", a Fecske teraszáról éppen ráláttunk az edzésüket befejező szinkronúszó-lányokra. Kegyetlen, kilencvenes évek eleji diszkóra pörögtek-forogtak a Császár vizében, drága lakótársam még a szám címét is tudta, edzőjük a lépcső fémkorlátján ütötte ki nekik a ritmust.

- Ez már nem mehet így tovább - mondta lakótársam. Halk hümmögéssel próbáltam rájönni, hogy mire gondol, feltételeztem, hogy a mosogatás körüli anomáliákról kíván eszmét cserélni. Akkoriban majd' minden napra jutott egy »ez már nem mehet így tovább«, és e sóhajok zöme az egyenlőtlen háztartási munkamegosztással volt kapcsolatban. Bámultam a Rózsadomb alkonyba boruló sziluettjét, és felkészültem a legrosszabbra.

- Most már folytatnod kéne a blogot.

Ez a fordulat annyira meglepett, hogy még a szokásos kifogások is alig jutottak eszembe.

- Tudod, hogy nincs időm... - kezdtem volna bele. Tulajdonképpen bele is kezdtem. Csak úgy megszokásból. Nem is azért, hogy elmondjam, hogy nincs időm, hanem ahogy összeszokott, régi házasoknál szokás: hogy hallja a hangomat, hogy jelezzem, válaszra érdemesnek tartom a felvetést.

Hosszú idő óta először üldögéltünk esti kettesben, három háztömbnyire is elmerészkedve az otthon szuszogó gyerektől, akinek felügyeletét most anyai nagyanyja látta el. Tíz ujjamon meg tudtam számolni ezeket a páros elmerészkedéseket másfél év alatt. Most úgy ültünk ott, a lassan elcsendesülő medence fölött, mint akik hónapok óta nem találkoztak.

Ücsörögtünk egymás mellett, közös életünk kritikusnak mondott hetedik évében ott a Csaszi tetején, beszélgetés közben egymásra sem igen sandítottunk, inkább a kissé kisvárosias tájat néztük, meg a terasz otthonosan zsivajgó vendégseregét. Ebben az uszodában töltöttem a gyerekkoromat, lentről újra és újra megcsapott a víz ismerős illata.

Szóval a blog. Meg a kifogások.

Lakótársam a rá jellemző leheletfinom presszióval ütötte el magyarázkodásomat. A teraszt nézi, de átlát rajtam. Én meg a Rózsadomb tetején tornyosuló, félbehagyott, ormótlan szállodacsonkot bámultam, és rájöttem, hogy tényleg hülyeség lenne nem folytatni a blogot."

Hát idáig tart az ismeretlen Ottlik-apokrif, és a kezdő apuka még hozzátehetné a Hajnali háztetők bűbájosan naiv kulcsmondatát: "Írd le a dátumot, írd le, hogy első fejezet, és csak arra vigyázz, hogy Liliről legyen benne szó." Úgyhogy két és fél hónap szünet után újra nekifut az ifjú hommelette kalandjainak, még a dátumot sem kell leírnia, hiszen azt megteszi helyette az okos blogmotor.