2012. április 13., péntek

Újra a Bükkről és a nevelésről


Tulajdonképpen szürreális, hogy amikor az előző poszt nagy nehezen eljutott az élesítési fázisba, addigra a bejegyzés egy részének tárgya már jó pár napja fekete hamuval vastagon borított, kiégett pusztaság volt. Alig tíz nappal azután, hogy oly vidám órákat töltöttük az ifjú hommelette-tel a Bükk-fennsíkon a szikrázó napsütésben, a szó szoros értelmében porig égett a Nagy-mező, nem mellékesen Magyarország egyik leginkább féltve őrzött természeti értéke. Valahogy így:


De nem is ez a lényeg. Az eset szomorú, lényegében teljesen megsemmisült 40 hektár gyep, de a dráma nagyságához mérten kötelességtudóan távolságtartóra sikerült botanikai szakvélemény meglepően bizakodó. Ami nekünk valóságos sorscsapás volt, azaz az erdőben megmaradt térdig érő hó, az az eset szempontjából kifejezetten szerencsés, ugyanis a nagy hó és a fagyott talaj (no meg néhány tűzoltó és BNPI-alkalmazott áldozatos munkája) sikeresen gátolta a tűz terjedését. A felelősségteljes magyar állampolgárok erdei viselkedéskultúrájából kiindulva szárazság idején (ugye emlékszik a drága olvasó, hiába kutattunk működő időszakos források után) szinte törvényszerű az erdőtűz, mert hát a honi kirándulók zöme úgy gondolkodik, hogy "eb ura fakó, nekem ne mondja meg senki, hogy hol gyújthatok tüzet!" Lenn a völgyben még Eger belvárosában is láttunk szirénázva robogó rohamkocsikat (a hozzájuk tartozó kötelező talótüzekkel), elvégre mégiscsak tarlóégetési szezon van, és ha a gazda égetni akar, akkor nincs az az aszály és józan belátás, ami meggátolhatná ebben. Persze mindezt a gyerekek marhára élvezték, úgyhogy a kezdőapukáknak sem lehetett egy szavuk sem. Ilyen volt...



...és most is ugyanilyen, csak koromfekete, pár év alatt regenerálódik, a leánykökörcsin meg majd csak kibírja valahogy.

Szóval mondom, nem ez a lényeg, hanem egy fontos neveléselméleti probléma. Ami miatt ezt az erdőtűz-témát előhozom egy gyerekblogon, az az a kérdés, hogy vajon elmondjuk-e a gyereknek. Sokat látott kezdőapukaként meglehetős vívódást okozott a dolog: vajon megterhelhetjük-e egy négyéves gyereket, jelesül az ifjú hommelette-et azzal, hogy az a hely, ahol oly vidáman rohangált, molyolt és heverészett, és amit azóta is felszabadult vigyorral emleget, pár nappal később tulajdonképpen semmivé vált? Hogy annak a pontnak, ott a tábla alatt, az útelágazásnál, ahol szendvicset majszolva üldögéltünk, tényleg csak a - gyenge szójáték - hűlt helye maradt?

Igazán nem akarom túlságosan dramatizálni a dolgot, de nekem tényleg nagyon fontos a Bükk meg a Nagy-mező, ezért aztán egy kicsit olyan ez, mint a halállal találkozni. Jártam már életemben frissen leégett erdőben, elég megdöbbentő élmény, bevallom, sokkal intenzívebb, mint egy temető.

Egyszóval: elmondjunk-e ilyesmit egy négyéves gyereknek az itt megtekinthető átfogó képriport társaságában, vagy sem? Szándékosan nem árulom el, hogy mire jutottam, és hogyan cselekedtem (vagy éppen nem cselekedtem), mert kíváncsi vagyok, ki mit gondol erről.

12 megjegyzés:

  1. Szerintem nem. Illetve gyerektol fugg, de en H-nak biztos nem mondanam (a Titanic-tol, amirol az ovodaban oktato szandekkal beszelnek is teljesen kiakadt...)

    VálaszTörlés
  2. az enyém még csak egyéves, így könnyű szívvel írhatok olyanokat, hogy igen, elmondanám. mindenképpen...

    én azt képzelem, hogy az életben a fájdalmas és szomorú dolgok pont annyira vannak jelen, mint a vidámak. attól válik elviselhetetlenné a szomorúság, ha az ember azt tanulja meg otthon, hogy csak a vidámságról szabad beszélni (mert attól, hogy nem beszélünk róla, a szomorúság még igenis jelen van)

    minden megrázkódtatásnak lehetséges a feloldozása, ha szabad sírni, dühösnek lenni, kiakadni, álmodni vele, aztán megbeszélni (ötször, tízszer, ezerszer...)

    VálaszTörlés
  3. és legalább ilyen fontos szerintem a "környezeti nevelés", mert ilyenkor alakulnak ki a maradandó minták a gyerekben arról, hogy hogyan kell bánni a környező forrásokkal, milyen következményekkel kell számolni stb. szóval most dől el, hogy fogyasztó lesz, aki a polcrólleveszem-megeszem-kidobom hármasán túl nem lát semmit, vagy olyan ember, aki végiggondolja a tettek következményeit és mögé néz a felszíni struktúráknak. (ez most kicsit zavaros mert már nyekeg a lányom, de én emlékszem arra a posztra, amikor befenyítetted Borisz nyúl halálával... szóval biztosra veszem, hogy elmondtad)

    VálaszTörlés
  4. Ha el lehet neki magyarázni, akkor igen. Nálunk a kisebb gyerek nem is értené, csak valami absztrakt tragédia lenne, nem tudná összekötni a képeket a hellyel. Vagy hetekig ezen agyalna, amíg sikerül, és az túl rossz. A nagyobbnak el lehetne mondani, ő is hetekig beszélne róla, de értené és fel tudná dolgozni.

    VálaszTörlés
  5. Én mindig mindenkor az elmondás pártján állok, abban az esetben főképp, ha egyébként a gyerek benne van a történetben (például meg kell majd magyarázni neki a későbbiekben, hogy miért nem mentek oda, vagy ha odamentek, akkor hová tűntek bizonyos növények, miért változott meg a táj stb.)Ez az ő környezetében történt, Bellát is érinti. Nem az Afgán háború rémségeivel akarod terhelni. Bármi is történjen a gyerek környezetében (mi most a pótnagymama öreg kutyájának elaltatásával vagyunk hosszan elfoglalva), muszáj hogy a szülő mondja el, mert csak így lesz az elmondás olyan, ami azokat az értékítéleteket követi, ami a szülő értékeit tükrözik. Nem is beszélve arról a menedékről, amit a szülő nyújt minden rosszal szemben. Szóval én elmondanám, nálam nem itt van a határvonal a mitől óvjuk meg a gyerekeinket kérdéskörben. Mindig azt érzem, hogy amíg tőlem hallják, addig jó, addig úgy lesznek elmondva a dolgok, ahogy én jónak látom.

    VálaszTörlés
  6. Köszönöm a válaszokat.

    Igazából átverés volt, amit írtam, mert számomra tök egyértelmű volt, hogy el kell mondani. A kérdés sokkal inkább a hogyan, de ezt nem írhattam le, mert akkor elspoilereztem volna a dolgot.

    Valójában a taktikán gondolkodtam sokat, azaz az adagoláson. Megpróbáltam kis, finom pozitívumokat belecsempészni a mondandómba: hogy az a sok hó, amiben szenvedtünk, milyen jó volt, mert az akadályozta meg, hogy továbbterjedjen a tűz. Hogy a föld fagyott volt, ezért nem égett le minden. Hogy a legtöbb virág gyökere, hagymája épen maradt, ezért hamarosan újra kihajt majd. Mutogattam neki a tűzoltókat, hogy milyen szép láncban szorítják vissza a tüzet. Egyszóval fontosnak tartottam megmutatni, hogy a pusztulás kontrollálható volt. És tök igaza van snecinek abban, hogy milyen fontos az, hogy a szülő mondja el ezeket a dolgokat. A szülő valóban menedék, nem abban az értelemben, hogy a széltől is óvja a gyereket, hanem úgy, hogy (remélhetőleg) ő ismeri a legjobban a gyereket, tehát ő képes adekvát módon segíteni neki úgymond "feldolgozni" az ilyesfajta traumákat.

    És addig jó, amíg ilyen "kis" traumákon keresztül, szép fokozatosan lép be a gyerek az igazi nagy drámák világába. Hogy mást ne mondjak, a mi csúnyán félrenevelt elsőszülöttünk például hónapok óta próbál megküzdeni azzal a tragédiával, hogy hatvanötmillió éve egy meteor-vulkánkitörés-klímaváltozás kombó szőrén-szálán eltüntette az összes dinoszauruszt. És ez most nem vicc, tökkomolyan mondom.

    VálaszTörlés
  7. welcome:) a menedéket pont így értettem:) a dinók eltűnése szerintem olyan mértékű pusztulásélmény, amit tényleg nem lehet feldolgozni. Nálunk a halált (amivel mi a szüleim halála miatt azért elég sokat foglalkoztunk) már önmaguk számára megnyugtató módon berakták a következő három ok alá: az hal meg, aki nagyon öreg, nagyon beteg vagy harcol. Mivel szűk családunk ezt a hármast épp most elkerülni látszik, egyelőre elcsitultak a szorongások. Na most ha megtudnák, hogy egy meteor-vulkán-klíma hármas képes lenne csak úgy simán kiirtani az egész emberiséget, megint nagyon hosszas magyarázkodásba kellene kezdenünk. Szóval teljesen érthető a kis Hommelette küzdelme...

    VálaszTörlés
  8. Namost jol ertem, hogy amikor legkozelebb megy oda a hommelette, semmi nyoma nem lesz ennek a tuz dolognak? Tehat ez az eset erosen kulonbozik egy nagyszulo halalatol vagy akar a dinoszauruszoktol, ahol ugye a negativ esemeny kovetkezmenye ott marad. Itt nem. Es annak nem sok ertelme van szerintem, hogy egy negativ dolgot csak azert mondjunk, hogy mondjuk.

    VálaszTörlés
  9. na, lassan negyedik hónapja semmi hír rólatok. legalább egy évi összefoglalót kaphatnánk már! legalább egy nyomorult fotót, vagy valamit. tök függő vagyok, az archívumot már négyszer újraolvastam, unom. nnna!

    VálaszTörlés
  10. Hát, az a helyzet, hogy két gyerek mellett egyszerűen képtelenség blogot írni. Olimpia alatt meg aztán végképp ne álmodj posztról!

    VálaszTörlés
  11. már régesrég vége az olimpiának. a két gyerek már egyre nagyobb, passzoljátok le őket a nagymamákhoz és tessék írni! ha adunk pénzt, akkor írsz újra? (nem mondom, hogy van, de szerzünk. valahogy. flekkenkét kétszázér?)

    VálaszTörlés