Nyúl vagy kacsa

Állandó egészségügyi zarándoklataink célállomása, a Schöpf-Merei kórház, teljes, szépen csengő nevén a Schöpf-Merei Ágost Kórház és Anyavédelmi Központ példaértékűen furcsa hely. Pár hónapja tulajdonképpen nem is létezik, kívülről egy ízléses szecessziós bérház álorcáját ölti magára, ám belül lüktet az élet, legalábbis ahhoz képest, hogy jogilag voltaképp megszűnt.

Már maga a kórház története is ékes anakronizmusokkal terhelt, és nagyszerűen példázza a sajátos hazai viszonyokat. A Schöpf-Mereit (és nem Méreit!) valamikor az ötvenes évek közepén alapították, hogy a felvilágosult szocialista anyákat felvilágosult szocialista ellátásban részesítsék, majd 1967-ben összevonták Bakáts utcai kórházzal. A Schöpf-Merei ekkor költözött a mostani épületbe, ami rendkívül bájos ugyan, de kórházi célokra - saját tapasztalatok alapján - csak korlátozottan alkalmas, figyelembe véve, hogy két nyolchónapos terhes csak perverz leszbishowkra emlékeztető ölelkezés árán fér el a központi főfolyosón. Mindezek ellenére a központ elévülhetetlen érdemeket szerzett a hazai gyermekmészárlásban és szülészetben egyaránt. Abortusz és koraszülés - ez volt a két szakterület, de nem akarok túlságosan tiszteletlen lenni, tehát maradjunk annyiban, hogy a koraszülöttek megmentésében tényleg fantasztikus teljesítményt végzett az intézmény. A Schöpf-Merei tényleg fogalommá vált, én például élénken emlékszem arra forradalmi tettre, amikor először helyeztek ki inkubátort a kapualjba, és bármilyen hihetletlenül naivnak tűnt a vállalkozás, néha még elhagyott csecsemőt is találtak benne. (Az inkubátor egyébként még most is ott van, nem éppen menyugtató figyelmeztetésként a betérő anyáknak.)

Aztán 2005-ben a tulajdonos, a fővárosi önkormányzat az elsők között szemelte ki privatizációra, nem kis vihar árán közhasznú társasággá alakították. A portékát szépen becsomagolták, azaz a homlokzatot nagyszerűen felújították, míg belül minden maradt a régiben. Akadt is egy osztrák jelentkező, de aztán mégis önkormányzati tulajdonban maradt. Ez év tavaszán aztán lapátra került az egész kórház (pontosabban, ha jól értem, az ambuláns rendelés nem), az itt nyújtott kórházi szolgáltatásokért nem fizet többé az egészségbiztosító. A Schöpf-Merei jelenlegi mendzsmentje azonban rávette a fővárost, hogy bezárás helyett írjon ki pályázatot, azaz inkább adja el. A pályázat kiírásáig meg valahogy működik e nagy múltú intézmény, "magánkórház jelleggel", aminél viccesebb szóösszetételt nehéz találni.

Szóval ebbe a "magánkórház-jellegű" intézménybe jár az én lakótársam. Se nem magánkórház, mivel az ambuláns ellátásért például nem kérnek pénzt, és egyébként is önkormányzati tulajdonban van, se nem állami vagy önkormányzati (vagyis OEP-finaszírozott), mivel a kórházi ellátást ki kell fizetni. (Itt lett volna a korábban említett méhlepénybolyh-mintavétel is, amihez előző nap be kellett volna feküdni, megítélésem szerint tök értelmetlenül.) A mi helyzetünk is elég hülye, hiszen a szülés nem itt lesz, hanem a Péterfy Sándor Utcai Kórházban, de mivel a lakótársam szülészorvosa a terhesség kezdetén még a Schöpf-Mereiben dolgozott, és csak a várható felszámolás elől menekülve került a Péterfybe, a vizsgálatokra a Schöpf-Mereibe utalja be lakótársamat. Szóval úgy lebeg ez az egész, mint az az édes "nyúl vagy kacsa" rajzocska, a drága lakótárs terhesgondozó kórháza; ha innen nézem nyúl, ha onnan, akkor kacsa.

Egyébként megértem én, hogy miért pont a Schöpf-Merei lett itt a budapesti kórházprivatizáció előszobai csatározásainak indítéka. Aránylag kis, már-már barátságos intézményről van szó, ha jól tudom, jelen pillanatban hatvan szülő- és harminc koraszülő-ágy van, talán ez a legkisebb fővárosi kórház. Az a bizonyos osztrák cég már potom nyolcszáz milliócskáért bevásárolta volna magát az intézmény felébe, ennyi pénz meg az egészségügyben igazán bagó. Egy kis "kórházacska", ráadásul tiszta profillal, fizetőképes kereslettel, folyamatosan újratermelődő igénnyel a prémiumszolgáltatásokra... a terhesbiznisz már taglalt működése alapján tuti kincsesbánya.

Az, hogy a Schöpf-Merei még nem magánkórház, hanem csak "magánkórház jellegű", a szigorúan egészségügyi ellátáson túli szolgáltatások siralmas minőségéből, másként mondva (hogy is fogalmazzak finoman?) OEP-finanszírozott jellegéből is kitetszik. A váróteremben elveszetten ténfergő, a megilletődöttségtől tágra nyílt szemű anyák, akiket az égvilágon semmi sem igazít útba. Sorszámosztás nincs, a folyosón véletlenszerűen felbukkan egy asszisztens, aki rajtaütésszerűen beszedi a személyiket/beutalókat, aztán épp ilyen véletlenszerűen szólítják a pácienseket is. A pakliban simán benne van egy kétórás várakozás, de lehet, hogy két perc múlva már az ultrahang alatt vagy. A vérvételt a folyosóra nyíló, szélesre tárt ajtónál végzik, miközben kívülről tucatnyi anya- és apaszempár követi az eseményeket. Egy-egy jól sikerült vizsgálat alatt-után a folyosói nagy nyilvánosság lelkesen taglalja a hallottakat. Néhányan bezárt, rejtelmes ajtók előtt álldogálnak, mintha csak a Kékszakállú egy előadásából léptek volna ki, azzal az apró különbséggel, hogy az itteni terhes Juditok maguktól sosem nyitnának ki egyet sem. Csak reménykednek, hogy egyszer, valaha valaki kilép azon az ajtón, és ők meglelik a mögötte rejtőző titkot.

Kevés meghatóbb dolog van ennél: a barátságos kórház meghittségét a kivétel nélkül bájos, de aggodalomtól, tanácstalanságtól és a várakozás izgalmától megtört kismamák adják, akik ott bolyonganak, várakoznak, pityeregnek, sóhajtoznak, lábat masszíroznak, kérdezősködnek és leleteket lobogtatnak a folyosókon.

Az egész "nyúl vagy kacsa" szindrómát ékesen példázza a kórházi büfé, ami előtt kétszer mentem el, mire megtaláltam. Egy rendelőből átalakított helyiségről van szó, elrejtve valahol hátul egy fordulóban, a pultot egy, az ajtóba forgatott íróasztal akotja. A választék kimerül a félig-bevágott-tegnapi-zsömle-benne-rettenetes-prézliben-fuldokló-sertésszelet, a higanyízű, jéghideg termoszkávé és minden üdítők legrettenetesebbje, a finom, langyos Fanta narancs triumvirátusában. Jézusom, mondom a szakmája csúcsán lévő büfésnek, ez egy terhesgondozó büféje? E nagyszerű "magánkórház-jellegű" intézményben senki sem ismerte fel, hogy a világ legjobban fizető közönsége a terhes anyáké? Eper, minyonok, charlotte-ok, mosolygós zöldalmák, százféle ásványvíz, folsavgazdag banán, baszki, ilyeneket kellene tartani, a kívánósságtól félőrült anyák egy olyan pszichikai stresszhelyzetben, mint a kórházi várakozás, aranyáron kifosztanák az egészet pillanatok alatt. Termoszkávé papírpohárból, hát gratulálok. Büfé van, mert ki hallott még olyat, hogy egy közintézményben ne legyen büfé, de az egyetlen ehető a Nógrádi Ropogós.

Persze, tudom én, hogy egy egészségügyi intézményt nem feltétlenül a vendéglátóipari egysége alapján kellene megítélni. De ha a menedzsment ennyire járatos a terhesbiznisz lélektanában, ha nem méri fel, hogy egy nyomorult sorszámosztó készülék, némi diszkréció és befektetést nem igénylő szolgáltatásbővítés milyen hatással van a kismamák mentális állapotára, akkor a Schöpf-Merei nagyon sokáig "magánkórház jellegű" lesz még, függetlenül a tulajdoni viszonyoktól.