Éhhalál

Ez egy mélyen megdöbbent post lesz, és nem elsősorban azért, mert kezdő apaként mélyen érint az ilyesmi, hanem azért, mert ez a pár napos hír mindenképp kiverné a biztosítékot. Röviden: a Népszabadságban jelent meg először, éppen karácsony előtt, hogy egy 13 hónapos gyerek éhen halt Piricsén. A szülei ittak, mint a gödény, a családba hetedikként született gyerek a halálakor háromkilós volt.

Ez a hír persze nem csak engem akasztott ki, az otthonszülős gyerekhalálokkal együtt elemi indulatok szabadultak el. A kezdő apuka nem is akar nagyon vájkálni az eseményekben, felelősöket kutatni, rendőrért kiáltani, cigányozni, az ellátórendszert, a komenistákat és még ki tudja mi mindent szapulni, megtették és megteszik ezt helyettem oly sokan, arra minden bizonnyal nagyon érdemesek. (Mondjuk egy zárójeles apróságot azért megjegyeznék: az eset, már ha lehet ezt esetnek nevezni, november 5-én történt. Az első hír december 21-én jelent meg a Népszabadságban. Hát mit mondjak, nagyszerűen működik a szabolcsi információáramlás.)

Én nem tudom, hogy lehet-e hibáztatni a védőnőt, a gyerekorvost, a gyámügyet, az önkormányzatot, a szomszédokat bármiért. Pontosabban tudom - lehet hibáztatni, de ez aránylag egyszerű ügy, szimpla, bár súlyos mulasztás. Biztos vagyok benne, hogy léteznek precíz eljárási szabályok az ilyesfajta tragédiák megelőzésére, és az eszközök is megvannak (a neten kutakodva például kiderül, hogy a helyi védőnő egyben önkormányzati képviselő is, tehát igazán nem lehet azt mondani, hogy ne lett volna lehetősége tenni valamit). De nem ismerve a pontos körülményeket, nehéz ítélkezni.

Ami azonban mélyen megdöbbent, egy immár egyhónapos csecsemő kezdő apjaként, az az, hogy hogyan lehet egy gyereket tudatosan éhenhalasztani. Miféle mentális állapotba kell ahhoz kerülni, hogy ne érdekeljen, hogy a gyerek sír az éhségtől. Gondolom, napokon, heteken, hónapokon át. Három kilós volt, te jó Isten, egy tizenhárom hónapos gyerek, egy kilóval könnyebb, mint a mi hommelette-ünk, születésekor. Aki, bár körülbelül annyit zabál, mint a kínai néphadsereg gyalogsága, ha egyszer éhezni kezd, olyan sírásban tör ki, hogy fiziológiai tüneteket produkálok, és ezt tök komolyan írom: idegesség, izzadó tenyér, kézremegés, szájkiszáradás. Azt hiszem, ez teljes mértékig evolúciósan alakult így, hogy a magatehetetlen utód ellátásáért felelős élőlények reflexszerű, kimutatható fájdalmat, de legalábbis zaklatottságot érezznek, ha az utód éhes. (Drámai mennyiségű kísérlet igazolja ezt a viselkedésformát, akár csak a mi újlaki laboratóriumunk elmúlt egy hónapjából is.)

Aztat írja az újság, hogy a szülők elitták a családi pótlékot, amit rendszeresen felvettek az önkormányzattól. Vajon tényleg lehet annyit és úgy inni, hogy ne érdekeljen az, hogy a gyermeked éhezik? Nem egyszerűen éhes - éhezik, elfogy, éhenhal. Hogy bömböl, ordít, zokog? Vagy különböző trükkökkel - cukrosvíz, pálinkáskenyér, saller - el lehet hallgattatni? Hogy ne zavarjon az ivásban?

Könyörgöm, mégsem Biafrában vagyunk, vagy a tragikus sorsú Kevin Cartert kicsináló Szudánban, ahol nincs választás és alternatíva. És még csak nem is Petőfi zseniális lázálmában, amiben a meg nem alkuvó "szabadsághős" éhenhalasztja gyermekét.

Szóval nem akarok én itt moralizálni, szociális, társadalmi, morális válságról papolni, rasszista eszmefuttatásokba bocsátkozni, egyszerűen arra vagyok kíváncsi, nyersen és ridegen, hogy hogyan fordulhat valaki oly makacsul az evolúció ellen, hogy - bár könnyedén megtehetné - hónapokon keresztül nem látja el az utódját, lassan végignézve pusztulását.

Mire a szülők a mentőket kihívták, a gyermek már órák óta halott volt.