Vízválasztó

Talán mégsem vagyunk olyan reménytelenül béna szülők. Talán mégsem pusztul el nyomorúságosan az ifjú hommelette a karmaink között. Talán mégsem csak fóbiákkal, komplexusokkal, pszichózisokkal és neurózisokkal vastagon megrakva bocsátjuk útjára, a világ pszichiátereinek anyagi boldogulására. Merthogy alig kéthónapos, reménytelennek tűnő küzdelem után méhünk gyümölcse immár bömbölés nélkül fürdik.

Azt persze még a legnagyobb jóindulattal sem merem állítani, hogy élvezné a fürdetést, de szegény kezdő anya és apa már annak is felhőtlenül örül (mit örül?!, pezsgőt bont!), hogy egy szem utódja nem tör ki azonnal velőt rengető ordításban, amint három méternél közelebb kerül a fürdőkádhoz.

A dolog annál is szomorúbb volt, mert - mint azt egy korábbi postban leírtam - a nyomorult apa számára majdhogynem ez az egyetlen alkalom a hétvégéken kívül, amikor intenzív együttlétet élvezhet gyermekével. Persze így azt is bevallom, hogy a fürdetéses sírás miatti aggodalmam jókora önzésből is származott: nem csak az ifjú hommelette-et sajnáltam, hogy tüdejét kiköpve tombol, hanem magamat is. Bizony, nem túl szórakoztató az egész napos távollét után, munkától megtörve hazaesni (és persze állni a lakótárs szemrehányó pillantásait a késői érkezés miatt), és ezek után a gyermekkel való foglalkozás kimerül abban, hogy olyan tevékenységeket folytatsz, amiket garantáltan gyűlöl (vetkőztetés, fürdetés, olajozás, öltöztetés), és e gyűlöletének hangot is ad, félreérthetetlenül.

Már-már Mrożek szatíráiba illet az a küzdelem, amit a fürdetés élvezetessé tételéért folytattunk (bár heroizmusa és kilátástalansága okán egy nagyobb szabású Wagner-operába is). Időnként napokra - a legutóbbi, sikeres kísérlet alkalmával egy teljes hétre - beszüntettük a fürdetést, pontosabban úgynevezett szárazfürdetést alkalmaztunk. Ez hol olajozással elegyített masszírozást jelentett, hol pedig azt, hogy megpróbáltam a gyermekről leénekelni a koszt... bár azt meg kell mondanom, hogy egy hathetes csecsemő azért nem piszkolódik össze olyan rémesen. Egyedül a tenyere ragad éjjel-nappal a rászáradt anyatejtől, ami viszont nem vicces, hiszen az anyatej nem csupán a gyerek számára kitűnő és dús tápanyag, hanem a különböző mikroorganizmus-kultúrák számára is elsőrangú táptalaj.

A pár napos kihagyások után (amiknek ugye az a lényege, hogy az intervallumok során a gyermek elfelejti a fürdéshez kapcsolódó kellemetlen élményeket) rendkívüli óvatossággal és aggodalomtól remegve indítottuk újra a fürdetési folyamatot. Az eredmény könnyen megjósolható: amint a talpa a vízfelszínt súrolta, azonnal keserves zokogásban tört ki. Az esetek nagy részében lényegében saját könnyeiben fürdött.

Aztán legutóbb, a kispályázást és finomkodást megelégelve, egyhetes fürdésszünetet tartottunk. Már-már mi éreztük magunkat kínosan. A pauza végén nagyon óvatosan közelítettünk a vízhez, gondosan ügyelve arra, hogy méhünk gyümölcse pontosan lássa, mi következik, ne érje semmiféle meglepetés, hogy előbb hason rakjam a vízbe, és csak utána fordítsam hanyatt: a fürdetés-előkészítés finomsága az Apollo-Szojuz kontaktuséval vetekedett. És láss csodát!, az ifjú hommelette némi megvető gesztikuációval, de bőgés nélkül méltóztatott elviselni a fürdetés emberpróbáló viszontagságait. Persze egy eredmény még nem eredmény, lakótársi kettősünk ennek megfelelően igen visszafogottan, elfojtott ujjongással ünnepelt, ám ma, a kontrollfürdetés során sem léptek fel könnyek. Két egymást követő, azonos módon lejátszódó eseményt már nyugodtan nevezhetünk tendenciának, így büszkén bejelenthetem: korrigáltuk súlyos gyermekgondozási hibánkat. Ha azt még túlzás is lenne állítani, hogy a kis hommelette szeret fürdeni, az tény, hogy legalább nem utál. Ha ezt tizennyolc év múlva az apjával való viszonyáról is elmondhatjuk, akkor már elégedett lehetek.