Strangers in the Night

Hát igen, a mégoly lelkesítő kisgyermeknevelésnek is eljönnek a maga holtpontjai. A kezdő apukát átmenetileg maga alá temeti a munka, a kezdő anyuka éjjel-nappal krónikus kómában imbolyog a lakásban, a lelkes ifjú hommelette pedig visszaszokott az éjszakai felkelésre és randalírozásra. Azt hiszem, utoljára hathetes kora körül volt ilyen drámai a helyzet. Szegény lakótársam néha félrebeszél a kialvatlanságtól, a kezdő apukának meg drasztikusan romlik a humora. Megrendítő körkép egy inszomniás családról.

Pár hete kezdődött a dolog, a kiindulópont minden bizonnyal a fogzás elnevezésű biológiai láncreakció volt. Szegény elsőszülöttünk (aki most már szinte bizonyosan egyke marad, legalábbis jelenlegi lelkiállapotunk szerint, merthogy még egyszer ugyanezt, na nem!) már masszívan végigaludt hat-nyolc órákat, amikor egy szép holdfényes éjjelen zaklatott nyüszítés kíséretében riadt és riasztott fel. Aztán másnap is. Harmadnap is. És azóta lényegében mindig, leszámítva egy-két - nyilvánvalóan tévedésből - végigaludt éjszakát.

Következhettek a kisgyermekes szülők rituális bűvészkedései: 1) a lakótársi körökben csak "kitalálós baszkódásnak" nevezett mentális gyakorlat, ami arra irányul, hogy rájöjjünk, mi is lehet a baj; ez kábé olyan, mintha az "Aquinói Szent Tamás elfojtott homoszexuális vonzódása" feladványt kellene kibarkohbázni, azzal a sportszerű nehezítéssel, hogy a feladvány kitalálója semmiféle kérdésünkre nem ad választ (legfeljebb annyit, hogy talán, esetleg jóformán). 2) Ha sikerül elhitetnünk magunkkal, hogy tudjuk, mi a baj, akkor megfelelő gyógyírt kell találnunk. 3) Ha a kezelés nem jár sikerrel (márpedig nem jár), akkor speciális önmegnyugtató gyakorlatokat kell végeznünk. (A kezdő apuka általában jógalégzéssel indít, majd megpróbálja elképzelni az éjszaka sötétjében bömbölő gyermekét a diplomaosztóján/esküvőjén/az első közös alpesi sátrazáson és hasonló felemelő szituációkban.) 4) Újrakezdeni az egészet. 5) Mindezt úgy, hogy másnap, aránylag éberebben a fejedet vered a falba, mert éjszakai komatikus állapotodban az összes gondosan felállított, következetesen alkalmazni kívánt nevelési alapelvet felrúgtad, végérvényesen lehetetlenné téve bármifajta rendszer kialakulását. Felveszed (TILOS!), ringatod (TILOS!), ide-oda mászkálsz vele (TILOS!, ráadásul még jobban felébred), magad mellé fekteted az ágyba (TILOS!), megeteted (TILOS!, TILOS!, TILOS!).

Pedig gondosan elemezve a helyzetet (mert ilyet is tudunk még, gondosan elemezni, mégha napjában csupán néhány perc erejéig) rájöhetünk, hogy aránylag egyszerűen leírható jelenségcsoporttal van dolgunk. Egyrészt az ifjú hommelette fogzik, ami ha nem is feltétlenül fájdalmas, de mindenképp irritáló, különösen éjjel, amikor a fekvéssel járó jobb arci vérkeringés miatt érzékenyebb az ínye. Ezt egy vidám Dentinox-kúrával némiképp orvosolni lehet - a kezdő anyuka például professzionális tökélyre fejlesztette a félálomban való ínymasszírozás nemes művészetét. Másrészt a dinamikusan fejlődő kisded marha éhes, mivel - én legalábbis ezt a következtetést vontam le - este nem tud annyit szopni, hogy kitartson reggelig. Ez ügyben erős vitába is keveredtem drága lakótársammal, aki már hajlana rá, hogy tápszerrel egészítsük ki az étrendet. A kezdő apuka érve erre az volt, hogy amíg omlettkénk rendesen gyarapszik, addig tápszerre nincs szükség, de látom, közel már az idő, amikor nem lehet tovább feszíteni a húrt - ez az állandó tompa nyomás a lakótársi agyakban, a szép lassan mindkettőnket maga alá temető álomkór, ez a Guantánamo-típusú tortúra felőrli a legerősebb ellenállást is. De egyelőre nem marad más - szigorú szoptatási és nevelési tanácsadók, kezdő és gyakorlott szülők, védőnők és egyéb autoritások most forduljanak el, borzalmas dolgokról fogok írni! -, mint megszoptatni az éjszaka közepén. Sőt, a horror fokozható: kétszer megszoptatni, olyan kettő és fél öt tájban.

Harmadrészt az is zavaró lehet számára, hogy egy szobában alszunk (már amikor alszunk) vele. Madárdalos hajnalokon figyelem, ahogy felébredve, hasra fordulva, fejét magasra emelve vádlón fixíroz minket a rácsvédő vidám narancssárga oroszlánjai fölött.

És ami a leginkább meglepő: a lelkes hommelette-re napközben mintha semmiféle hatással nem lennének ezek az éjszakai felkelős szeánszok: miközben szülei a fáradtságtól úgy mászkálnak a lakásban, egymáshoz sem szólva, mint két idegen (Strangers in the Night, ugye), a vidám csecsszopó eltökélten szórakoztatja magát, és követeli a percenkénti három felültetést - de erről majd egy másik posztban.

Visszatérve a fogzásra, a kezdő apuka nem kíméli az olvasót, és idepakol néhány megdöbbentő, felbecsülhetetlen tudományos értékű dokumentumfelvételt. Épp kiválasztottam egy képet, hogy minden szülőblog szomorú melléktermékével, az ún. aktuális tündibündi gyermekfotó elnevezésű vizuális rémálommal sokkoljam a nagyérdeműt (íme:)...



...amikor, akárcsak David Hemmings a Nagyításban, apró, de annál lényegesebb részletre lettem figyelmes. Azt nem mondom, hogy én ennyit szarakodtam a nagyítással, de hopp!, a képen világosan látszik, amint azt precízen, dentológiailag remélhetőleg hibátlanul be is jelöltem, a két alsó metszőfog. Te jó ég, ez a gyerek már kész felnőtt!