A tudomány szolgálatában

A szerzetből jó ideje kiugrott "tudósként" (hehe) a kezdő apuka még most is erős rokonszenvvel viseltetik a tudományos munka iránt. Ezért amikor megtudtam, hogy egy régi ismerősöm komoly és lelkes pszichofiziológiai kutatást végez féléves csecsemőkön, drága, megértő, bár kissé aggódó lakótársammal úgy döntöttünk, hogy fél óra erejéig gonosz és romlott agykurkászok karmai közé lökjük az ifjú hommelette-et. Érzékeny lelkű kismamák óvatosan lapozzanak, belül szörnyű fotók: gyermekünk Lajka kutya és Enos majom nyomában.

A vizsgálat indokául szolgáló kutatás lényegében a gyermek- és csecsemőkori beszédfeldolgozás pszichofiziológiai feltárására irányul. Hogyan reagál a csecsemő az emberi hangra, hogyan érzékeli a beszélt nyelv változásait, ritmusát, hogyan tesz különbséget a fonémák között? A mi lelkes kutatóinkat elsősorban a beszédfeldolgozási és későbbi nyelvértési zavarok (diszlexia stb.) érdeklik, és egy monumentális diszlexia-kutatássorozat nemzetközi hadtestének felderítő ékeként (micsoda gyönyörű képzavar, ha már nyelvi zavarokról beszélünk!) a koraszülött csecsemők beszéltnyelv-feldolgozási problémáit vizsgálják. Ebben a kísérletben a mi időre született hommelette-ünk a kontrollcsoport egyik elemének dicső szerepét töltötte be.

Bár a magam részéről akkor lássak pszichológust, amikor magyargárdistát vagy eszdéeszes kopogtatócédula-gyűjtőt, egy ilyen kognitív-pszichofiziológiai alapkutatást nagyon rokonszenvesnek találtam. Úgyhogy egy szép, esőáztatta szerda délelőtt elzarándokoltunk a honi kognitív kutatások elefántcsonttornyába, egy ütött-kopott terézvárosi bérház cselédlépcsőn keresztül megközelíthető első emeletére. (Mint később kiderült, közvetlenül a majmok fölé, akik szegények, elektródával az agyukban tengetik mindennapjaikat az alagsorban.)

Mire észbe kaptunk, már egy hangszigetelt süketszobában találtuk magunkat, gyermekünk pedig úgy nézett ki, mintha Dr. Frankeinstein egy speciálisan földöntúli képességű vízilabdások létrehozására irányuló kísérletének alanya lenne.



Az a rémes pólóssapka nem más, mint az agyhullámokat érzékelő elektródák aránylag stabil rögzítésére szolgáló szerkezet. Nem áll túl fényesen, de hát nem is a Prada milánói headquarterén voltunk.



Az egyetlen ijesztő mozzanat (szerencsére ebből omlettkénk semmit sem vett észre) egy brutális méretű fecskendő volt, amiből hihetetlen színű elektrolitot nyomtak a makacsul kontakthibás érzékelők alá.



Nos, nagyjából minden készen áll, hogy a világ legszebb, legszeretetreméltóbb és legokosabb gyermeke által kibocsátott, a világ legszebb, legszeretetreméltóbb és legokosabb agyhullámait csapdába csalják.



A kísérlet maga nagyon rövid volt, de annál mókásabb. A bedrótozott kisded édesanyja ölében tesz-vesz, miközben a hangszórókban egyetlen szó ismétlődik mantraszerűen: "banán-banán-banán-banán-panán-banán-banán". Ebből egyértelművé vált számomra, hogy egykor majmos állatkísérletekkel kezdték. Tehát a sok "banán" között elrejtve egy-két "panán", illetve néha megváltozott hangsúllyal: "ba-nááán". Ilyenkor, gondolom, az agyhullámok virgonc táncba kezdenek, a szeizmográf meg vadul kileng. A ifjú hommelette meg egyáltalán nem érti, mi ez a hülyeség a banánokkal.



Nos, körülbelül ennyi volt a vizsgálat, a tanulékony hommelette egyszer ugyan elsírta magát, de aztán annál lelkesebben gyártotta a kutatási alapanyagot. És most már örökre beleíródott elméjébe egy nagyszerű hangalak, valószínűleg a későbbiekben nem fog problémát okozni számára a megismerkedés a Velvet Underground és Andy Warhol művészetével.

Mielőtt az érzékenyebb szülők felháborodnának, hogy micsoda tortúrának tettük ki gyermekünket, elárulom, hogy a 20-25 perces "ülés" egy kétszer 3-4 perces kísérletet foglal magában, a maradék idő a sapka fel- és leszerelése. Az aktus kevésbé invazív, mint egy kötelező ortopédiai vizsgálat (ahol ugye 130 fokig ráncigálják szegény gyermek combjait). Az elektródák csak elvezetik az agy elektromos hullámait, így hatásuk össze sem mérhető mondjuk az ultrahang durván invazív beavatkozásával, amikor a magzat csak úgy fürdik a hanghullámokban. Az egész kísérlet összes kellemetlen következménye, hogy szegény hommelette feje csatakos maradt a rákent elektrolittól.

A felbecsülhetetlen értékű pozitívum viszont, hogy újabb gyermeki örömet okozó tevékenységgel bővült a kezdő szülők repertoárja. Kissé rosszkedvű/unatkozó utódunknak azóta elég csak annyit szavalni, hogy "banán-banán-banán-banán-panán-banán", és máris földöntúli vigyor ül ki a képére. A kételkedőknek üzenem, íme a kognitív tudományok nyilvánvaló gyakorlati hasznosulása. Köszönjük, science!

Azoknak, akik 15-20 év múlva hasonló nagyszerű fotókat szeretnének mutogatni gyermekük udvarlójának az első családlátogatáson, esetleg csak a tudomány névtelen katonáivá szeretnének válni, emitt a vizsgálat leírása és a jelentkezés.