Az aktuális összefoglaló első részében elsősorban a mozgásról volt szó - egészen pontosan a mozgásnak egy, a felnőttek számára aránylag kézenfekvő, speciális alesetéről, az álldigállásról. Furcsának tűnhet, de mintha az ifjú hommelette számára csak addig lett volna fontos a motoros tevékenység rohamos fejlesztése, amíg el nem sajátította az állás biztos és a helyváltoztatás gyors formáját. Innen egy ideje nincs tovább, nem is nagyon erőlködik mondjuk a járással (minek is, ha bárhová oda tud mászni, és majd ott fellál), ehelyett egyre nagyobb energiákat fektet be egy eddig elhanyagolt területen: a finomhangolt kommunikációban.
Játék, kommunikáció, együttműködés
Ha a hatodik és hetedik hónapban elsősorban az egyre kifinomultabb mozgás állt kognitív önfejlesztésének középpontjában, akkor a nyolcadik hónapban inkább a mozgás segítségével végzett felfedezés vált fontossá. Eddig elé kellett tolni dolgokat - immár ő megy oda azokhoz. Egyik kedvenc mókánk például, hogy felmarkolok egy csomó játékot, majd szép sorban, egymástól 1-2 méterre lepakolom őket a padlón, az ifjú hommelette meg boldog sikkantásokkal kapar egyiktől másikig.
Mint említettem, az állásnál több egyelőre nem érdekli - néhány elnagyolt, tipegés-szerű mozdulatnál többet nem tesz. Egyetlen szituáció van, amikor a felállásból új mozdulatot bont ki: amikor előtte ülök, és a lábamba kapaszkodva tápászkodik fel (fontos figyelmeztetés kezdő apukáknak: ezt a gyakorlatot kizárólag hosszúnadrágban végezzük, mivel a kisded előszeretettel csimpaszkodik a lábszőrbe - na, valami ilyen érzés lehet, amikor egy nő szöges ágyon szülve gyantáztatja a lábát). Ekkor, a felállás után ölelő mozdulatot tesz a karjaival és vak bizalommal hanyatlik bele a nyakamba. Mintha a felállás csak arra szolgálna, hogy szoros testi közelségbe kerüljön szüleivel.
Ez a közeli testkontaktus-igény már átvezet a kommunikáció egy sajátos formájához. Kedves, érzékeny lakótársam már napok óta azzal szédít, hogy omlettünkre rátört a "szeparációs szorongás". Ez egy szinte törvényszerűen kialakuló stádiuma a mentális fejlődésnek (jómagam nem is használnám rá a "zavar" kifejezést, mint azt sok orvosi-pszichiátriai fórum teszi), lényege, hogy a csecsemő, ráébredve arra, hogy saját és szülei (elsősorban persze az anya) teste "nem egy", felismeri az elválásban rejlő veszélyeket (pl. nem kap enni, nincs biztonságban stb.), és ezektől félni kezd. A szerparációs szorongás, amennyire én látom, egy egyensúlyhiányos helyzet eredménye (na tessék, megint Piaget terminológiáját használom!): a gyermek már tisztában van azzal, hogy szülei elválhatnak tőle, de még nem alakult ki a tárgyállandóság tudatának az a foka, ahol képes lenne felfogni, hogy vissza is térnek. Na mindegy, nem akarom húzni az időt a szeparációs szorongás mélylélektani magyarázataival (mondjuk elég érdekes a téma ahhoz, hogy majd egy későbbi posztban visszatérjek rá), a lényeg, hogy lakótársam ennek tulajdonítja ifjú hommelette-ünk azon új szokását, hogy minden lehetőséget megragad a hozzánk bújásra. Szerintem ez (még) tökre nincs így (hogy miért, az szintén a majdani poszt témája leend), de annyi biztos, hogy mozgékony utódunk újdonsült helyváltoztatási képességeit nagyrészt arra használja, hogy minél szorosabb fizikai kontaktusba kerüljön velünk - főleg persze az anyjával, de azért velem is arcpirítóan intim szituációkba keveredik.
Ebből következően a játékok is átalakultak. Az eddig domináló utánzásos mókák visszaszorulóban vannak, és most már kifejezetten a kölcsönösség uralkodik. Persze a játékban főleg mi, a szülők irányítunk, de egyre többször fordul elő, hogy ő kezdeményez. Csapkodni kezd a kezével, amiből pillanatok alatt viharos pirospacsi-csaták alakulnak ki. Beszélek hozzá, ő meg rajtaütésszerűen belenyúl a számba, ami persze perceken át tartó, gyöngyöző (na jó, inkább sirályrajra emlékeztető) kacaj kísérte kézharapdálássá fajul. Talán ezekből a példákból is látszik, hogy új játékaink többsége 1) akció-reakció jellegű, tehát kommunikatív; 2) szoros testi közelséget feltételez, és ezt a kontaktust a kisded kifejezetten igényli. Ez azért is meglepő a kezdő apuka számára, mert mindezidáig nagyon ügyelt arra, hogy (hülye egzisztencialista megfogalmazássál) "ne lépjen be hívatlanul" a másik - jelen esetben gyermeke - úgymond "aurájába". Kevésbé hülyén kifejezve: ne pisztergálja, emelgesse, dobálja, toszogassa, pakolgassa ide-oda, mint egy kicsi, bár nagyhangú csomagot, ne nyúlkáljon hozzá feleslegesen, ne csipkedje az édes kis pofiját, ne fricskázza az orrát, egyszóval, népies tömörséggel: ne basztassa. Ezért is nagy meglepetés, hogy immár a gyermek basztatja őt: az ifjú hommelette mászik oda hozzá, csipkedi az arcát, fricskázza az orrát, pisztergálja, toszogatja, lankadatlan érdeklődéssel.
Ezzel együtt erőteljesen elvesztette érdeklődését korábbi játékai nagy része iránt. Mondjuk az utóbbi időben különböző, elsősorban egzisztenciális okok miatt nem is vettünk neki túl sok játékot, gonosz barátaink, rokonaink és üzletfeleink (remélem, veszik az üzenetet!) meg elsősorban márkás, drága, divatos és nyugati ruhákkal örvendeztettek meg minket. Ennek köszönhetően a lakás egyrészt egy gyermekruha-bemutatószalonra, másrészt pedig egy páratlan genetikai diverzitású plüssállatfarmra emlékeztet. Bár egzakt kutatási eredményekkel nem szolgálhatok, de az elmúlt hetek során látványosan csökkent az egységnyi játékszerre fordított idő. Az ifjú hommelette egyértelműen unja már a játékait, de ez nyilvánvalóan nem azért van, mert már kívülről-belülről ismeri őket (az új játékaival sem foglalkozik sokkal többet), hanem mert értelmi fejlődése látványosan túlhaladta a zöldplüsskrokodilpirospöttyökkel-korszakot. Kis szőrös izék nézegetése és a beléjük varrt termékleírás-cetlik szopogatása helyett most már inkább rakosgat, illesztget és lököget (no meg ezen felül ráhajt mindenre, ami életveszélyes, sérülékeny és értékes, de erről korábban már írtam). Földöntúli örömet okoz számára például a műanyag vizesflakonok kupakjának csavargatása, de a legnagyobb élvezetet mégiscsak lakótársam munkahelye, egy itt meg nem nevezhető multinacionális kiadóvállalat színes-szagos bulvártermékeinek gyűrögetése és tépkedése szolgáltatja. (Hozzá kell tennem, az igazi kihívást a HVG - nem az említett multi kiadványa! - jelenti számára, ezúton üzenem az ex-főszerkesztő Lipovecz Ivánnak, hogy az általa levezényelt legutóbbi arculat- és papírváltás nagyon jót tett a lapnak, kitűnő és véget nem érő szórakozást nyújt egy nyolchónapos kisdednek. Mondjuk a címlapot igazán fóliázhatnák, vagy tehetnének az újságba kis gyerekbarát izéket, mint régen a Pifbe, ha még emlékszik valaki a Francia Kommunista Párt pedofíliát súroló agitkájára.)
A játéktechnikai változásokon túl két fronton történt elképesztő áttörés: az akaratérvényesítésben és a szövegértésben. Mintha a helyváltoztatás képessége, a kinyíló világ magával hozná a világ irányításának igényét is. Gazdag eszköztárral adja tudtunkra, ha valami nem tetszik neki. A leglátványosabb persze a felháborodott bömbölés, például amikor ki-ki megy a dolgára, ő meg ott marad magára egy játékhegy közepén, de ezen felül immár ezernyi különböző módon képes kifejezni nemtetszését, a sértett ajakbiggyesztéstől az unott elforduláson át a türelmetlen nyögésekig. Hihetetlen sebességgel nyugszik meg, ha mégis a szája íze szerint alakulnak a dolgok (például amatőr módon visszamegyek hozzá játszani), ami nyilvánvalóan arról tanúskodik, hogy a feháborodás immár nem spontán önkifejezés (akkor tovább tartana), hanem nekünk szóló kommunikációs stratégia. Nem hiszem, hogy túlbecsülöm a gyermekünket, amikor szinte hallom a gondolatait: "Na. Végre. Hülyék. Mit nem lehet ezen érteni? Azonnal add ide a rózsaszín nyulat, és közben vágjál hülye pofákat. No meg gügyögjél, mert az elég vicces."
A szövegértés persze még csak néhány szóra terjed ki, de mondjuk a nevére már többször hallgat, mint ahányszor nem, és legnagyobb meglepetésemre néhány nap nyomásgyakorlás után a "kérem szépen - köszönöm" szókapcsolatra is adekvát reakciót adott, azaz engedékenyen lehetővé teszi, hogy elvegyem a kezében tartott tárgyakat. Kontrollt is végeztem persze: kérés nélkül továbbra is lelkesen szorítja mondjuk a hajkeféjét/kanalát/Nurofenes fecskendőjét, hiába próbálom kiráncigálni a markából. Kedves lakótársam pedig az alábbi kondicionálással próbálkozik: "Hol a lámpa?" (Pontosabban: "Hol a láááámpa?") Amire az ifjú hommelette kegyeskedik a csillárra emelni fenséges tekitetét. Persze a kezdő apukának korábban már volt elég kutyája ahhoz, hogy ne tartsa olyan szórakoztatónak az ilyesmit, de ha lakótársam sikerrel jár, a kísérlet végén a gyermek talán még az apját is megtalálja a szemével.
További izgalmas havi összefoglalók emitt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése