Nyolcadik havi összefoglaló, 1. rész

Tartozom egy vallomással. Noha az elmúlt időszakban eléggé mélyen beleástam magam a szakirodalomba (ami az esetek nagy részében kimerült abban, hogy a kezembe kerülő könyveket pár oldal után "Micsoda bullshit!" felkiáltással bevágtam a sarokba), állati nehéz volt elképzelnem, hogy mit is csinál egy gyerek fél- és egyéves kora között. Abból nagyjából kiképeztem magam, hogy mi történik az első hat hónapban, hogyan kezd el egy csecsemő kinyílni a világra, de az ezután következő szakasz a fejlődéslélektan különös terra incognitája volt számomra. Persze tudtam, hogy nagyjából ebben az időszakban áll fel, meg indul el és hasonlók, de a beszéd megjelenéséig tartó hónapokat amolyan formátlan, jellegtelen, "nem-történik-semmi-különös" időszaknak képzeltem. Na, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. A csúfos tévhitemet markánsan cáfoló bizonyítékok felsorolása következik.

A fent leírt félreértés abból fakadt, hogy korábban soha életemben nem láttam még közelről hasonló korú csecsemőt. Valahogy egy héthónapos és egy egyéves gyerek pontosan ugyanolyannak tűnt számomra. (Ebből is látszik, hogy mennyire kezdő apuka a kezdő apuka.) Nos, az ifjú hommelette markánsan rácáfolt előítéleteimre. Egy héthónapos hommelette és egy nyolchónapos hommelette között legalább akkora különbség van, mint a tizenéves Mozart és a Bécsben haldokló zseni között. Persze, szeretjük a C-dúr szonátát, de azért nem összevethető a Varázsfuvola vagy a Requiem nagyságával. Nézzük, miben is áll az alig észrevehető különbség.

Napi rutin
Hát az meg mi a szösz? - kérdez vissza a kezdő apuka. Merthogy sok mindenről beszélhetünk lelkes omlettkénk esetében, de kialakult napi rutinról nem nagyon; hacsak nem gondoljuk a napi rutin részének az éjjel kettőkor menetrendszerűen érkező háromórás hisztériarohamokat. Én a magam részéről egy kis alvásért cserébe simán beismerném, hogy személyesen vezettem a WTC-be az United Airlines 175-ös járatát (csak kérdezze meg végre valaki, és aztán hagyjanak aludni!). Ehelyett napi rutinunknak csupán egyetlen megbízhatóan visszatérő eleme van: a kialvatlanságtól robbanásig feszülve magabiztos könnyedséggel veszünk össze a drága lakótárssal a legapróbb hülyeségen is, egészen a meghitt üvöltözésig.

Pedig kedves lakótársam, gyermekünk áldozatos édesanyja emberfeletti erőfeszítéssel próbál rendet vágni a káoszban. Amennyire tőle telik, igyekszik tartani a reggeli-tízórai-ebéd-uzsonna-vacsora napi ritmusát, a nagyszabású zabálások közé magabiztos könnyedséggel beillesztve a napközbeni alvásokat, játékokat és hasonlókat. Mókás rítusokat alakítottunk ki: a fürdetésről esett már szó párszor. Nagyon vicces a frissen beiktatott reggeli hancúr: miután megesett a szívünk aszegény utódunkon, aki reggelente 15-20 percen keresztül próbálja halk és kitartó nyűglődéssel felverni darabokra hullott szüleit, arra jutottunk, hogy a legokosabb kivenni az ágyából, és közénk rakni. Az eredmény egy felmenőinek összes elérhető testrészét lelkesen és felajzottan püfölő gyermek, akinek szülei félálomban imígyen nyöszörögnek: "csak még egy percecskét, kicsim... mindjárt... csak még egy kicsit hadd aludjunk... egy icipicit még..." Siralmas.

Legalább ilyen felemelő a másik friss rítus, az esti fürdést megelőző, lakótársi szakszóval pucérkodásnak nevezett művelet, amely során az ifjú hommelette anyaszült meztelenül, mindössze egyetlen, a fogzás kínos tüneteit enyhítő borostyánlánccal ékesítve teper a lakásban, diszkrét pisifoltokat hagyva az egykor szebb napokat látott, levitézlett perzsaszőnyegen. Íme, példa egy tipikus pucérkodós randalírozásra, ezúttal perzsaszőnyeg nélkül, viszont egy ajtóval, amit a) nagyszerűen rá tud rántani a lábára; b) a becsukódó ajtóba kapaszkodva remekül hanyatt tud vágódni, c) pompásan bele tud tenyerelni az üvegtáblába (édesanyja hátul az Úrhoz való fohászkodást gyakorolja, egyelőre még elég ügyetlenül):



Mozgás
Amint az a fenti képen is látható, illetve ebben a posztban is szóba került, az ifjú hommelette felegyenesedett, így teljes jogú tagjává vált az állatvilágból kinőtt emberszabásúak csoportjának. Most nem idézem fel azt a letaglózó pillanatot, amikor először láttuk felállni (de annyit elárulhatok, hogy lakótársi létünk egyik legfelemelőbb mozzanata volt, hogy együtt szemlélhettük a nagy tettet). Az álldogállás azóta kedvenc tevékenységévé vált (természetesen a repedtfazék-hangon való üvöltözésen túl). Átmenetileg nem áll rendelkezésre videókamera, ezért egy fotósorozat dokumentálja a mozdulatsort, tudományos alapossággal.

Omlettkénk általában ehhez hasonló térdelésből indít, apjától örökölt sziklamászó-attitűddel alaposan felmérve a lehetséges fogásokat.



Aztán ráfog (a hüvelykujja már régóta szembefordult a többivel), imígyen:



Közben osztott figyelmének hála rájön, hogy fotózzák, kissé felemelkedik a térdelésből, majd súlypontját megemelve...



...egyszerre terhelve a kezeire és egyensúlyozva velük...



...stabilan megáll. Közben feljebb fog a rácson.



Pár pillanat múlva már a legbiztosabb kapaszkodót keresi, azaz a vízszintes peremet.



Sikersztori.



A perfektül kivitelezett mozdulatsor végén a jól végzett munka öröme sugárzik páratlanul szemtelen képéről.



Néhány nap múlva már bizonytalan kísérleteket tett a járásra is, ami persze egyelőre csak pár centis tipegést jelent mindenféle kiemelkedő tereptárgyak mellett. Kissé szigorú lakótársi alapelveink egyike, hogy óvakodunk bármiféle túlzott segítségnyújtástól, ne adj' Isten sétáltatástól. Úgyhogy omlettkénk egyelőre álldigál, felkapaszkodik, örül, leül, ezt viszont bármely extrém terepen, például a szélsőséges kerti körülmények között megteszi:



Amint látható, fél kézzel is kapaszkodik sőt, hátra is fordul, ami első pillantásra trivialitásnak tűnhet, de jobban belegondolva igen bonyolult mozgáskoordinációs készségeket feltételez.

A helyváltoztatás persze továbbra is mászással történik. A kezdő apuka lenyűgözve szemléli, ahogy napról napra csiszolódik és összehangolódik a mozgása, bár közben némi aggodalommal tölti el, hogy ennek köszönhetően villámgyorsan képes eljutni a leglehetetlenebb helyekre. Az egyik pillanatban békésen játszadozó gyermek a következőben már a számítógép tápkábeljét rágcsálja, hogy néhány másodperc múlva a fürdőszobában tűnjön fel egy rövid károkozás erejéig, majd egy szemvillanás alatt a konyhában próbálkozzon a tűzforró sütő feltérképezésével.

Persze, csodálatos - mondhatom a gyermekneveléssel foglalkozó kézikönyvek negédes stílusában -, hogy a kisded számára kinyílik a világ és folyamatosan új ismeretek szerzésére törekszik, de a kezdő apuka ezalatt egyetlen új ismerettel gazdagodott: ez a bizonyos világ potenciális veszélyforrások kaotikus kavargása. Új értelmet nyert Gibson affordancia-elmélete: eszerint, nagyon leegyszerűsítve, a környezet elemeit nem pusztán tárgyakként érzékeljük, hanem valamilyen tevékenység végzésére, akció végrehajtására alkalmas eszközökként. Nos, annyi bizonyos, hogy az ifjú hommelette minden tárgyat képes viharos helyzetfelismeréssel önmaga ellen fordítani. Ha két tárgy közül választhat, akkor bizonyosan azt választja, a) ami sokkal, de sokkal veszélyesebb-mérgezőbb-élesebb-szúrósabb-forróbb a másiknál; b) aminek tönkretételével maximalizálhatja a károkozást. A színes, csörgő-zörgő, izgalmas, gyerekpszichológusok és játéktervezők által számára kifejlesztett készségfejlesztő helyett nyilvánvalóan a fekete, néma és érdektelen mobiltelefont kezdi el a padlóhoz csapkodni. A cuki és familiáris plüssmacska farka helyett nyilvánvalóan a bekapcsolt vasaló zsinórját kezdi el rángatni. Mindemellett csalhatatlan érzékkel találja meg az egyetlen olyan konnektort a lakásban, amibe elfelejtettünk gyerekdugót rakni. Bár eléggé elkanyarodtam a mozgásfejlődés ecsetelésétől, csak a józan öncenzúra akadályoz meg, hogy a végtelenségig folytassam a sort.

Visszatérve a mozgásra, a kezdő apuka számára a legnagyobb jelentőséggel nem is a felállás, hanem a leülés mozdulatsora bír. Ezt ugyanis az ifjú hommelette végtelen óvatossággal, hátra-hátranézve, rendkívül finom mozdulatokkal hajtja végre, ami egyértelműen arról tanúskodik, hogy egyre inkább tudatában van saját testének. Pontosan tudja, hogy ha hibázik, akkor megüti magát, és pontosan tudja, hogy mit kell tennie, hogy ez ne történjen meg. Lehet, hogy túlzok, de úgy látom, hogy ez igazán magas szintű kognitív tevékenységet követel, bonyolultabbat, mint a felállás vagy a mászkálás.

Az elmúlt héten pedig egy újfajta mozgásforma köszöntött rá omlettkénkre, ez pedig a hintázás. Lakótársi közösségünk ugyanis elérkezettnek látta az időt, hogy a gyermek szociális készségeit fejlesztendő, bevezessük őt a játszóterezés magas szintű tevékenységébe. Polgári környékünk tele van jobbnál-jobb EU-konform játszóterekkel, kiesésbiztos hinták a pihepuha rekortán fölött, elsőszülöttünk pedig némi átmeneti ijedtség után boldogan adta át magát a sosem tapasztalt mozgásforma felhőtlen örömének:



Nos, ennyi a nyolcadik havi összefoglaló első része. A következő részben érdekfeszítő leírás található majd a nyolchónapos lánygyermekek kommunikációs képességeiről, kooperatív hajlamairól, akaratérvényesítési technikáiról és hasonlókról - persze csak ha addig a kezdő apuka meg nem bolondul a kialvatlanságtól.

További izgalmas havi összefoglalók emitt.