Rusztikus születésnap

Nagy napra virradtunk a elmúlt hétvégén, szülői munka- és életközösségünk először ünnepelt szűk családi születésnapot hármasban. Drága lakótársam volt az a szerencsés, aki kettőnk közül először részesült az első, gyermekkel töltött születésnap megtiszteltetésében. És ehhez mit tudna hozzátenni a kezdő apuka? Az almárium mélyéről előhalászott egy klasszikus receptet, ami egykor (a recept forrásául szolgáló ismerős után) Nóra-féle rusztikus néven lett törzskönyvezve a lakótársi szakácskönyvben. Már el is felejtettem, mikor készítettem utoljára ilyesmit (lakótársam szerint pár éve többször is), de a kész termék alapján meg kellett állapítanunk: noha az eredeti recept az idők során megszámlálhatatlan módosításon ment keresztül, a végeremény továbbra is fenséges. Szülinapi tortának (bár műfaját tekintve távol áll attól) pedig egyenesen ragyogó: nevéhez méltón rusztikus, mégis könnyed és kecses, illeszkedik a nemzetközi irányzatokhoz, mégis rejt magában helyi ízeket, mellőzi a flancot, de mégis kifinomult, egyszóval pontosan olyan, mint egy felvidéki templom gótikus Madonnája. Boldog születésnapot, drága lakótársam, kedves, rusztikus Madonnám! (Plusz kukker.)

A Nóra-féle rusztikus elkészítéséhez mindenekelőtt gyümölcsre van szükségünk. Az eredeti forrás bármilyen gyümölcsöt engedélyez, a lényeg, hogy friss legyen és többféle - saját tapasztalataim alapján elsősorban erdei bogyós ügyek kerülhetnek bele, például az alant látható áfonya-szeder-ribizli kombináció. E nagyszerű termések bájos külalakja és kifinomultan savanykás íze pompásan ellenpontozza a piskótaszerű tésztát és az édeskés öntetet.



A gyümölcsökből kb. 3-400 grammra lesz szükségünk. Emellé sorakozik fel stabil falanxban pár tojás, fél kiló liszt, negyed kiló vaj, egy zacskó sütőpor, némi só, egy gesztusnyi fahéj és kb 200 gramm cukor.



Első lépésként a tésztát rakjuk össze: a lisztet bekeverjük a vaj felével (esetleg egy kicsit többel), a sütőporral, 125 gramm cukorral, nagyon kevés sóval és 1-2-3 tojással - ez utóbbiból annyit kell belerakni...



...amennyitől ilyen laza, kissé ragadós, omlós, könnyen gyúrható massza lesz.



Ha ezzel megvagyunk, félrerakhatjuk, hadd pihenje ki magát. Amíg a tésztánk mentálisan felkészül a gyümölcsök befogadásának nagyszerű élményére, addig nekiláthatunk az öntetnek: a maradék vaj, 2 tojás, fahéj és cukor. A cukrot nem kell túlzásba vinni, épp csak annyira van szükség, hogy némiképp összeálljon a gusztustalanul csomósodó vaj-tojás ötvözet.



Mindezt laza csuklómozdulatokkal összekeverjük.



Aztán bevetjük a nagyágyút: a tökéletes, anyáról fiúra öröklődő családi sütőformát, amit félig megevett ugyan már a rozsda, de a rusztikus dolgok csakis rusztikus dolgokban készülhetnek. Kivajazzuk, majd a tészta kétharmadát belegyömöszöljük, hogy pár centis pereme legyen, imígyen:



Egy kevés búzadarát hintünk rá, hogy a gyümölcsök értékes nedveit az szívja fel, és ne a tésztánkat áztassák szivaccsá.



Ezután jöhet a Nóra-féle rusztikus elkészítésének legcsodálatosabb, ihletett pillanata: a tésztára zúdítjuk a hamvas, izgató, rakoncátlan gyümölcsöket. Az ihletett pillanat nem kevés önmegtartóztatást igényel: tényleg nagyon nehéz megállni, hogy a konyhai dolgozó ne markoljon bele két kézzel, és falja fel az édes kis bogyókat. A kezdő apukát is csak drága lakótársa iránt érzett forró és feltétlen szeretete tartotta vissza a végzetes lépéstől. Öntudatos és felelősségteljes Évaként elhessegettem tehát a gyümölccsel kísértő kígyót (ezt a különbejáratú születésnapi képzavart neked küldöm, drága lakótársam!), ami nem volt könnyű. Nézzétek csak, kedves kezdő apukák, milyen fotogének a kis édesek:



Úgyhogy gyorsan el is rejtettem őket ennen szemem elől, gondosan betakarva a kísértést a vajas-tojásos-cukros-fahéjas krémmel.



Ugye, hogy már nem is olyan vonzó?



Ezután jöhet a lakótársi trükk: ízléses cartouche-t, azaz kör alakú lapot készítünk sütőpapírból,



...amin szétkenjük/lapogatjuk az egyharmadnyi megmaradt tésztát.



Íme:



Erre azért van szükség, hogy szétnyomkodás-mentesen rá tudjuk borítani a süti tetejére.



A végeredmény valami ilyesmi. Aránylag hermetikusan tésztaburokba zárjuk a mosolygós gyümölcskavalkádot, a lukakat biztos, de finom mozdulatokkal eldolgozzuk, az egész tetejét megszórjuk fenyőmaggal (lehet dióval-mandulával is, dehát itt egy lakótársi születésnapra készül a rusztikus, és egy lakótársi születésnap elképzelhetetlen fenyőmag nélkül - a lényeg, hogy legyen, ami ropog majd a fogaink alatt).



Ezek után alacsony hőmérsékletre állított sütőbe helyezzük, és nagyon lassan, akár két órán keresztül sütjük, hogy elnyerje - ha már a bevezetésben ez volt a főmotívum - gótikus Madonnákra jellemző patináját.



A lassú sütés kulcsfontosságú - így elkerülhetjük, hogy a szélén kőkemény réteg képződjön, míg a belsejében nyers massza fortyogjon, és persze a fenyőmagnak ama gonosz tulajdonságát is érdemes kordában tartani, hogy hajlamos időnek előtte megpörkölődni. Sütőt nem nyitogatunk, mert úgy járunk, mint a kezdő apuka, akinek a fent látható módon keresztülrepedt a tortája. (Na jó, nem vagyok olyan amatőr, hogy megrepedjen, Photoshoppal biggyesztettem oda, kizárólag a szemléltetés kedvéért.)

Ezek után nincs más dolgunk, mint némi porcukor és a feleslegessé vált cartouche-ból kivágott papír számsablonok segítségével igazán születésnapivá varázsolni a kis drágát. (A 28 ebben ez esetben természetesen imaginárius szám, drága lakótársam életkorával kapcsolatban nem értelmezhető. Ő természetesen nem ennyi, hanem sokkal kevesebb.)



A végeredmény valami ilyesmi: gyönyörű, rusztikus tömb, amely mégis ezerféle ízhatással támad, és amelyben a piskótaszerű tészta, a ropogós fenyőmag, a frissességük nyomait megőrző savanykás erdeigyümölcsök és a rájuk sült édes krém nagyszerű komplexitásban olvadnak össze. Nem egy császárvárosi konditorei finomkodón túlcizellált, kizárólag eltartott kisujjal, affektálva fogyasztható remeke. Van benne valami rém szimpatikus egyszerűség és földhözragadtság, ugyanakkor rejlik benne jól meghatározható törekvés a kifinomultságra. Egyszerre hétköznapi és ünnepi, egyszóval minden szempontból megüti (sőt, túlhaladja) a lakótársi sztenderdeket. Lakótársi közösségünk ezúton is kifejezi háláját a Nóra-féle rusztikus névadójának, hogy megismertetett minket e recepttel (bár lehet, hogy jelenlegi formájában már ő sem ismerne rá).



A főzőzene pedig mi más lehetne, mint drága lakótársam egyértelmű és trónról letaszíthatatlan kedvence, a zseniális Paul Desmond szerzeménye, a Take Five. Ha már a rusztikus számtalan alakváltozáson ment keresztül, akkor "mindenki tékfájvjából" sem az eredeti, 1959-es, Time Outos verziót rakom ide, hanem a néhány évvel későbbi vokális változatot, amelyen a klasszikus Dave Brubeck Quartet a csodás Carmen McRae-t kíséri.



Itt Desmond bebizonyítja, hogy nemcsak zeneszerzőként zseniális: iskolateremtő, ahogy altszaxofon-futamai finoman kígyóznak a McRae énekelte sorok között (nem véletlen, hogy mondjuk Branford Marsalis húsz évvel később pontosan ugyanígy intonált Sting mögött - igaz, ő szopránon).

És ha alakváltozatok, akkor emitt még egy, amolyan extra születésnapi ráadásként: Paul Desmond egy későbbi szólólemezén addig gyűrte-gyúrta-csavarta-kavarta az az originált, amíg valami majdnem ugyanaz és mégis egész más lett belőle. A jellegzetes páratlan tempójú alaplüktetetés megmaradt, az eredeti téma nyomai is felismerhetők, mégsincs utánlövés jellege, mert kitűnő a hangszerelés, az MJQ-dobos Connie Kay nem is akar Joe Morello lenni, Desmond csodás, minimalista szólója pedig annyira szerény, hogy nehezen hisszük el, hogy a kor ünnepelt altszaxofonosa játssza. Tökéletes adagolás, nagyobb segítség bekeveréshez-sütéshez bármely hiperszuper digitális konyhamérlegnél. Boldog születésnapot, drága lakótárs, ifjú hommelette-ünk nagyszerű édesanyja! (Plusz kukker.)