Lakótársi közösségünknek volt már egy nutriciálisan igen nehéz időszaka, de az elsősorban szegény lakótársamat sújtotta: a kis hommelette születését követő két hét, amikor elsajátította a szoptatás embertpróbálóan nehéz tudományát. Ebből apuka természetszerűleg csak kevéssé vette ki a részét, tevékenysége arra korlátozódott, hogy mély empátiát imitálva, aggodalmas képpel üldögélt a karosszékben, és azon töprengett, hogy térdenlövésre ítélne minden plakáttervezőt, aki azokat a szétszűrőzőtt, aranyfényben úszó, boldogan és kiegyensúlyozottan szoptató anyukákat ábrázoló anyatejpárti posztereket készíti a gyerekorvosi rendelők falaira.
Ám az a kegyetlen, mellgyulladásos, tejnemjövős, ráharapós, csomósodós korszak valóságos Paradicsom volt a hozzátáplálás első néhány napjához képest - ez utóbbi ugyanis már apukát is sújtotta. Egy kegyetlenül ellenálló, a fehérizzásig felháborodott kisded, lenyűgöző röpképességű pépek, hosszadalmas rimánkodások, kézremegésig és fogcsikorgatásig fajuló idegesség: nagyjából ezek voltak a kezdeti stádium legfőbb jellemvonásai. De aztán apuka megemberelte magát, minden reggel háromszor elmantrázta, hogy "az embert az alkalmazkodóképessége emelte az evolúció legsikeresebb fajává". Úgyhogy most, aránylag sikeres gyermeketetőként beszámolhat eddigi tapasztalatairól.
E tapasztalatok elsősorban abban sűrűsödnek, hogy meghatározzuk, mely tényezők a hozzáetetés legfontosabb összetevői. Először is, kell finom püré. Ízletes, szülő által is fogyaszthatónak ítélt kaja nélkül az egész hozzátáplálás-vircsaft alapvetően kudarcra van ítélve. A második részben már bemutattam néhány finomságot, mostanra már csak egyetlen érdekesség marad, nem is annyira az íze, sokkal inkább a színe miatt (ami nem elhanyagolható szempont egy gyerek étkezés közben szórakoztatásánál). Ez pedig nem más, mint a csodás krumpliscékláscsirkés izé:
A darált és lefagyasztott csirkemellről volt már szó. A cékláról kevesebb, pedig annak idején óriási volt lakótársi örömünk, amikor megtudtuk, hogy céklát már az első napoktól adhatunk az ifjú hommelette-nek. Nagyon kevés nemesebb és egyben félreértettebb étke van a magyar konyhakultúrának (talán csak egy: a céklánál is csodálatosabb spenót). A szörnyű kádárista menzakultúrán felnőve évtizedekig abban a tévhitben éltem, hogy a cékla csakiscsak valami rettenetes, cukros-ecetes lében ázó, csoffadt és elfásodott lila dráma lehet. Sokáig tartott, mire megtanultam helyén kezelni e nemes gyökérgumót, bár lakótársi konyhánk még messze nem merítette ki a céklában rejlő lehetőségeket. Annyi bizonyos, hogy ez a krumpli-cékla kombó igazi földalatti ebédet kínál elsőszülöttünknek.
A duó párolás utáni állapota már előre jelzi a végstádiumot.
Nos, pürésítve az alábbi csudimókás eredmény születik. Nem, ez nem egy jó adag Heinz ketchup, amitől - mármint a ketchuptól - egyébként is a rosszullét kerülget. A cékla e gyönyörű, mély vöröséről...
...mi is juthat a kezdő apuka eszébe? Kedves kezdő apukák, nézzétek csak a földi szerelem allegorikus alakjának lezserül libegő köpenyét:
Mi tagadás, a hozzátáplálással együtt megkezdtük utódunk művészettörténeti képzését: látod, kedves kisded, ez itten a híres, céklából előállított tiziánvörös!
A finom püré után a második fontos dolog a megfelelő etetőszék. Elvakult lakótársi hübriszünkben a hozzátáplálás korai szakaszában azt gondoltuk: ki, ha mi nem? Megoldjuk mi etetőszék nélkül is! Úgyhogy etettünk ölben, pihenőszékben, asztalra ültetve, kanapén, ágyon, parkettán - tragikus eredménnyel. Hamar beláttuk, hogy gyermeket kizárólag szemből lehet etetni, ülve (az utód logikusan ül, de a szülő is), úgy, hogy a kisded nagyjából mellmagasságban legyen. Lehet, hogy ez trivialitásnak hangzik, de mi kemény munkával és sok-sok kudarcélmény után jutottunk el e történelmi felismeréshez.
Illusztrációként íme egy kép, amin az etetőszékbe szíjazott hommelette sunyin, de zseniális ügyességgel igyekszik maga alá rejteni a figyelem-elterelésként elérakott banándarabot, hogy aztán némi boldog fészkelődés után masszív, ember által ismert technológiákkal el nem távolítható déligyümölcs-réteget képezzen ruhájának fenekén és az ülőkén egyaránt.
Harmadszor: a partedli, amit finomkodó neológusok szívesen neveznek előkének. Pedig a partedli nem előke, hanem ideális esetben lehetőleg hermetikusan záró, űrkutatásban és hadiiparban használt anyagokból összehegesztett víz- és vegyhatlan ruházat - azzal a kis szépséghibával, hogy a NASA sosem lesz képes olyan öltözék megalkotására, amin nem hatol át a meggylé, ami köztudottan az univerzum legbrutálisabb pigmentje. Úgyhogy a magunk részéről a NASA helyett egy másik betűszót részesítünk előnyben partedli-vonalon, ez pedig így hangzik: IKEA.
Negyedszer pedig: nyilvánvalóvá vált, hogy a sikeres gyermeketetéshez az aktuális etetőnek egy Groucho Marx zsenialitásával és komikusi tehetségével kell rendelkeznie. Az utód ugyanis az evést marhára unja, és a harmadik kanál papi után más, sokkal szórakoztatóbb elfoglaltság után néz. Mindenekelőtt az elé tolt étel iránt érdeklődik, ami legfőképp abban merül ki, hogy széttárt tenyérrel jól irányzott kísérleteket végez a nevezett étel ballisztikai tulajdonságainak felmérésére. Érdeklődése ezek után a tányér aljának tanulmányozása felé fordul. Majd, páratlan találékonyságának bizonyítékaként villámgyorsan kicsavarja apja kezéből a kanalat, messzire dobja, aztán látszólagos apátiába süllyedve várja a pillanatot, hogy kissé idegessé váló őse elkövesse azt a hibát, hogy utánahajol. Az utódnak több se kell, a markában eddig rejtegetett pürétartalékkal gondosan bebalzsamozza a fejbőrét, különös figyelmet fordítva arra, hogy hallójárataiba is jusson. Ha mégis sikerül egy kanálnyit beleimádkozni a szájába, csalafinta vigyorral boldog bugyborékolásba kezd, az ablakon át péppel beterítve a kertben napozó macskákat. És apuka persze a pokolba kívánja Eva Lundgreent, a Barnslig partedli (és nem előke, ugye, a fene a finomkodós lelküket!) tervezőjét, mert a gyermeket persze ezerszer jobban érdekli az a hülyén megrajzolt, kacskaringózó karú, hányászöld majom pszichedelikus spirállal a hasán, mint bármilyen áldozatos munkával elkészített répapüré.
Nos, mindezeket elkerülendő a kisdedet szórakoztatni kell. Ha a kezdő apuka már pelenkázásokhoz listákat gyártott, akkor az etetéshez valóságos meta-listákat kell összeállítania. A vidám mondókákból, dzsessz-sztenderdekből, tábortűz-dalokból és komenista indulókból hamar kifogy, a gyermek néhány etetés után megvetően kiköp az LGT-összes hallatán, úgyhogy jöhet a Kalevala, az Őrjöngő Lóránt vagy az Odüsszeia. Természetesen fejből, hiszen a kisded a legkisebb félrenézést-puskázást messze szálló pürébombákkal bünteti, és természetesen nagyon vicces hanglejtéssel és attraktív gesztusnyelvvel előadva, hiszen egy "férfiúról szólj nékem Múzsa, ki messze bolyongott" monoton és iskolás hexameterekben nem túl érdekfeszítő. De ha igazán mókásak vagyunk, elnyerjük jutalmunk: mire Argosz megdöglik, gyermekünk is megette a neki elrendelt 150 millilitert (legalábbis ami megmaradt belőle a folyamatos szerteszét-hajigálás után).
Persze ez az ideális állapot: feltételezzük, hogy utódunk megeszi az adagját. Ez általában persze nem így van, az ifjú hommelette például nehezen félreérthető hisztériás rohamokkal adja tudtunkra, hogy márpedig ő ebből többet egy falatot sem eszik. Az esetek többségében nem is érdemes erőltetni, egy héthónapos csecsemő hatalma jóval nagyobb, mint Sztálin összes hadosztályáé, akarat-érvényesítési és manipulációs technikáihoz képest Cipolla ártatlan amatőr csupán.
Ha finom gyümölcsmix-reggelit hagy az asztalon...
...akkor a kezdő apuka számára elérkezett a nemes bosszú pillanata: boldog örömmel finom natúrjoghurtot pakol rá,
és a megdöbbent kisded orra előtt jóízűen befalja az egészet reggelire, nem elmulasztva folyamatosan emlékeztetni őt: "kár, hogy nem etted meg, pedig milyen finoooom..."
A zöldségpürékkel kissé más a helyzet. Azokra meglehetősen anakronisztikus volna joghurtot nyomni, arról az apróságról nem is beszélve, hogy zöldséget általában ebédre kap a gyermek, amikor apuka jobbára a munka frontján áll helyt. Az ebből származó maradékok sorsa általában az, hogy valahol a hűtőszekrény mélyén felejtődnek, és amikor megfelelő penészréteg képződött a petri-csészeként funkcionáló edénykékben, akkor jó pénzért elpasszoljuk penicillin-alapanyagként valami nagy gyógyszermultinak.
De mindenféle gyakorlati kellemetlenségen, idegesítő közelharcon, laptop-billentyűzetre száradt krumplipüré-maradványon, márkás nyakkendőkbe kimoshatatlanul beleivódott meggyfolton túl földöntúl fényességgel ragyog fel a korai hozzátáplálás első számú gasztronómiai tapasztalata. A kezdő apuka eddigi konyhai tevékenysége során bizony nem becsülte túl sokra a különböző zöldségkrémek, pépek és pürék fenoménjait (leszámítva persze a pestót, a puliszkát és speciális, habkönnyű szerecsendiós krumplipüréjét), a főzelékektől meg egyenesen kiverte a víz. A hozzátáplálásra való felkészülés során szó esett már a gombakrémlevesről, és az csak az első lépés volt a pürék hatalmas birodalmába vezető úton. Azóta a kezdő apuka szoros, már-már természetellenes férfibarátságba keveredett a botmixerrel, a forgókéses turmixgéppel és az almareszelővel, és csak idő kérdése volt a coming out. És most, igen, kimondom: hátrahagytam gasztrosovinizmusom egyik alappillérét, immár nyíltan szimpatizálok a különböző pürékkel, a felszabadult promiszkuitás jegyében olyan, korábban elképzelhetetlen egyéjszakás kalandokba keveredem (hozzáteszem: drága lakótársammal együtt!), mint például az alább látható színhibás fotó:
Korábban elképzelhetetlen volt, hogy pár szelet gondosan pácolt nemes fehérpecsenyét turmixgépben pürésített zellerkrém-mártással öntsek nyakon. De megtörtént az áttörés, az eredmény magáért beszélt, úgyhogy lakótársi konyhánk menüsorában egyre gyakrabban tünedeznek fel mindenféle zöldségpürék, igencsak szélesre nyitva gasztrosznobériátiól beszűkült látókörünket. És mindezt, vallom be hálásan, az ifjú hommelette táplálkozási szokásainak köszönhetjük. Újabb ékes bizonyítéka annak a közhelyszerű alaptételnek, hogy a szülővé válás tanulási folyamat.
150 ml-t? Szumo-birkozot akartok nevelni szegeny Bellabol?
VálaszTörlésEgyebkent a Graucho Marx vonalrol jut eszembe a masik nagy foglalatossag, ahol a bohockodas letkerdes: a koromvagas. Errol lesz poszt?
VálaszTörlésA 150 ml tök normál adag. Mondjuk most, hogy említed, van a csöppségben valami szumós, főleg a vágott szemei miatt.
VálaszTörlésA körömvágás kényes téma, az az egyetlen dolog, amit nem merek csinálni. A lakótárs csinálja, az a trükkje, hogy szoptatás közben kómába esik a gyerek, és akkor lehet nyiszálni. Majd kérek tőle egy vendégposztot.
(Azt el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet bohóckodás közben körmöt vágni. Gyermekünk mozgáskultúráját ismerve valószínűleg ujjbegyek röpködnének szerteszét.)
:))...és még jó, hogy olyan etetőszéketek van, amihez tartozik heveder. A miénkhez sajnos nem terveztek, így a legtöbb energiám arra megy el, hogy az újra és újra kimászó-táncoló gyereket visszaültessem, vagy legalábbis olyan pozicóba irányítsam, hogy betalálhassak a szájába...
VálaszTörlésHa már lehet posztot rendelni (ld. körömvágás) én arról olvasnék szívesen, hogy milyen tervetek van a kanál-használat művészetének átadásához...ez ugyanis jelenleg a legnagyobb problémám.
Szép napot mindenkinek!
Nahát, én naivan azt hittem, hogy a heveder szériatartozék az etetőszékhez, mint mondjuk az autókhoz a biztonsági öv. Ezért nem is írtam róla. Szerintem nem kell finomkodni, irány a Mountex, és venni két métert a legerősebb sziklamászó-hevederükből.
VálaszTörlésA kanálhasználatról: erre még nincs tervünk. Még el vagyunk foglalva a "hogyan hozzuk le az anyatejről" témával. Egyelőre az van, hogy 8-10 kanál étel után elunja magát a gyermek, akkor a kezébe adom a kanalat, azzal szórakozik (az etetőszéket veri vele vagy a kajájába paskol és hasonló módokon táncol az idegeimen), majd kb. egy perc után ezt is elunja, akkor visszaveszem és folytatom az etetést. Hát így.
Szóval nem nagyon tanítjuk, az az alapelv, hogy majd rájön magától. ELőbb jöjjenek ki a fogai, egyen kézzel szilárd, darabos izéket, aztán majd jön az önálló kanalazás is.