Tizedik havi összefoglaló

Tíz hónap! A kezdő apuka nehezen képes elhinni, hogy még csak háromszáz napja fordult fel fenekestül az élete - pontosabban állt végre a feje tetejéről a talpára, mint a hegeli dialektika Marx Károly karmai között. Valahogy nehéz felfogni, hogy a pelenkázások, hőmérőzések, etetések, öltöztetések, vetkeztetések szigorú, önmagára zárt rendjében így rohan az idő. Csak nézi, nézi napról napra változó, rejtélyes omlettkéjét, akinek személyiségét képtelen megragadni, mert mire megértené és megszokná, hogy gyermeke ilyen - addigra a gyerek már rég más, új szokásokkal, új gesztusokkal, új igényekkel és viselkedéssel. Néha kiakasztó, néha súlyosan fárasztó, de annyi tény, hogy a kezdő apuka nem nagyon tud elképzelni jobb szórakozást, időtöltést és egyben önismereti tréninget, mint a kis hommelette fejlődésének figyelését. Persze, elismerem, a helyzet valószínűleg más lenne, ha nekem kellene egész nap a gyermekkel tréningeznem - mint azt áldozatos édesanyja teszi.

Napi rutin
Talán ez az egyetlen terület, amin lényegében változatlan a helyzet. A napok ugyanabban a békés monotóniában telnek, mint egy hónappal ezelőtt, az egyetlen különbség, hogy az etetések-játékok-szabadprogramok immár sokkal nagyobb területen és sokkal nagyobb zajjal járnak. Egyetlen jelentős fejlesztést vezettünk be: a szülői felelősségtől áthatva, megrettenvén egy szem gyermekünk alulkalorizáltságától egész nap főzőcskézünk. A szoptatások rendje változatlan: hajnalban, délelőtt és este zajlik ez a pelecsaládot megszégyenítő mormogással, nyüszköléssel és motozással járó tevékenység, ami most már egészen vicces koreográfiát öltött. Pár hónapja, reménytelenül kezdő apukaként még szent meggyőződésem volt, hogy a szoptatás valami rémesen fennkölt dolog, amit kizárólag ilyen Medgyessy-féle klasszicizáló ikonográfiával ábrázolva lehet elképzelni - ahogy azt egyébként a gyerekorvosi rendelők szétszűrőzött, gondosan rommá sfumatózott szoptatásnépszerűsítő poszterein is láthatjuk.

Nos, mint az kiderült, a szoptatás egyáltalán nem ez. Sokkal inkább egy izgő-mozgó, végtagjait és testét elképesztő összeállításokba rendező csecsemő 10 technikai pontos kűrje, hihetetlen erőszakossággal párosulva: Nizsinszkij és Hulk Hogan egyben. Gyermekünk naponta háromszor strapálja le édesanyját, a közbülső időszakokat pedig elképesztő mennyiségű főzelék, gyümölcs és pép beporszívozásával tölti. Így az étkezések száma eléri a napi hetet: hajnali-reggeli-tízórai-ebéd-uzsonna-estebéd-vacsora - a közbülső időszakok pont elegendőek annyira, hogy riadtan az órára pillantsunk, és megállapítsuk: "na, itt az ideje megcsinálni a következőt".

A napi rutinhoz szorosan hozzátartozik az este kibővült koreográfiája: immár mi is beálltunk a gyermeküket módszeresen hülyítő szülők sorába. "Mennek a játékok aludni" - ennél nagyobb marhaságot el sem tudok képzelni, és mégis következetesen adom ki a parancsot fürdés előtt. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy a lakásban széthurcibált mérhetetlen mennyiségű kis műanyag izét, dudáló textilbabát, csilingelő kiskocsit, röfögő takarót és persze az örök favorit pillepalackot ízlésesen elhelyezzők az éjjeli menedékként szolgáló irdatlan "varázsdobozba" (némiképp illúzióromboló, hogy ez nem más, mint egy hatalmas porszívósdoboz). Ugyanakkor némi elégedettséggel tölt el, hogy az ifjú hommelette az esetek nagy többségében halál büszkén álldogáll a doboz mellett, és lelkesen pakol befelé. Ilyenkor megpróbálom magam abba az illúzióba ringatni, hogy nagyszerű pedagógus vagyok. (Persze a kis omlett rögvest letöri önbecslésemet, amikor néhány pillanattal később a doboz teljes tartalmát kirámolja a padlóra.)

Mozgás
Az ifjú hommelette mozgásában nem nagyon jelentkeztek új elemek - sokkal jellemzőbb az, hogy a korábban "megtanult" mozgásformákat, a mászást, a felállást, a leülést tökéletesíti, megdöbbentő hatékonysággal. A mozgás tehát nem bonyolódik, viszont gyorsul - már-már követhetetlen tempóra.

Ilyenkor, a kilenc-tizedik hónap táján, amikor a gyermek már felállt, ugye mindenki azzal basztatja, hogy mikor kezd már járni. Jarni egyébként jár, persze még csak kapaszkodva sőt, a járkálás óriási élvezetet okoz neki. Ebből a szempontból igen kegyetlen szülők vagyunk, ugyanis egyáltalán nem segítjük, az például fel sem merül, hogy a kezét fogva járkáltassuk. Persze valószínűleg ebben nagyobb szerepe van ennen derekunk kímélésének, mint a kineszteziológusok ajánlásainak, de az tény, hogy nincs mókásabb mulatság annál, mint amikor a kezdő apuka leül a földre, a gyermek pedig a vállaira támaszkodva, aprókat tipegve oldalirányban körbe-körbejárja, ötször-tízszer-százszor. Eközben számtalan egyéb csínyre is mód nyílik, például nagyszerűen lehet verni a kezdő apuka fejét, lehet ráncigálni a haját (hiába, lassan itt az ideje a nullásgép ismételt bevetésének), lehet pisztergálni a szemüvegét, az inggombjait, apuka sikerszakállát, mutatóujjat lehet dugdosni az orrába és hasonlók. Az egyetlen kínos mozzanat, amikor az övcsatomat kezdi bontogatni, ilyenkor velem született prüdériám azonnal megálljt parancsol.

Azt hiszem, a kilenc-tizedik hónap mozgásfejlődésének legfontosabb jellegzetessége a mozgások rendkívüli finomodása. Omlettkénk a korábban megfigyelt mütyürkézésnek immár érett szintjére lépett. Letörhetetlenül manipulál mindenféle szekrény- és fiókkulcsokkal, forgatja őket a zárban, időnként még ki is húzza (visszatenni persze még nem tudja). Mániákusan érdeklődik a zsanérok iránt - ez megfigyelésem szerint szorosan összefügg a szekrényajtókhoz (és egyáltalán: bármilyen ajtóhoz) fűződő mély szimpátiájával. Ebben nagy szerepe van a kiélezett egyensúlyi helyzetekhez való vonzódásának, illetve annak, hogy kezdi megérteni annak a jelentőségét, hogy valami el van előle zárva. Ha el van zárva, akkor biztos érdekes, tehát minden eszközzel oda kell jutni. Ugyanakkor egy nyitott szekrényajtó is fantasztikus lehetőségeket rejt: lehet ide-oda lökögetni, de mivel rögzítve van, lehet bele kapaszkodni is, és elég könnyű kontrollálni a mozgását. Úgyhogy az ijú hommelette felajzottan álldogáll az ajtó élébe kapaszkodva, és ki-be hajtogatja.

Az elzárás másik formája, ha valami feljebb van, mint a gyermek hatótávolsága. Ezek általában a legérdekesebb, értéküket tekintve, forintban számolva általában hatszámjegyű dolgok: laptop, fényképezőgép és hasonlók. Nos, felismerte, hogy ezeket hagyományos módon, azaz mászással, felállással nem lehet elérni, ezért új mozgásformákat, mozgáskezdeményeket alakított ki. Például nagyon vicces, ahogy a kb. harminc-negyven centi magas ágyra próbál felmászni: két kezével az ágykeretbe kapaszkodik, az egyik lába stabilan a földön, a másikkal meg a levegőben hátrafelé kaszálva próbál mászó mozdulatokat tenni. Azaz nem történik más, mint az, hogy mászni próbál, de nem az alapul szolgáló parkettaszintet veszi figyelembe, hanem annak a síknak a magasságát, ahova fel kíván jutni.

Professzionálisan rámol és pakol. Két kulcspozíciója van: a ruháspolca, ahonnan nagy biztonsággal és előszeretettel ráncigálja le drága lakótársam által gondosan összehajtogatott és rendszerezett cuccait. A másik poszt a fent említett "varázsdoboz", amit tökéletes összehangoltsággal nyit ki, és - ez már jócskán túlmutat a mozgásfejlődésen, talán ez a tizedik hónap legfontosabb előrelépése - mérlegel. Azaz a játékhalmot vizslatva eldönti, hogy melyikre van szüksége, és azt veszi ki.

Játék, kommunikáció, együttműködés
Az ezen a fronton lezajlott változásokról tényleg csak címszavakban tudok beszámolni, annyira gazdag kommunikációs gesztusrendszert épített ki. Mindekelőtt a "beszédben". Körülbelül négynaponta képez új fonémákat: a teljesen egyértelműen kifejezett, kommersz "ma", "pa", "ba" szótagok mellé kifejlesztette a "gyö", "nya", "ta" hangalakokat is. Persze ezek még nem neveznek meg semmit, egyszerű utánzáson alapulnak (nagyon érdekes, ahogy ujjával benyúl a számba, ha valami érdekes hanghoz tartozó érdekes ajakmozgást lát, mintegy "ellenőrizve", hogy hogyan is csinálom). Furcsa megfigyelés, de úgy tűnik, mintha kiélezett érzelmi szituációban (például amikor magára hagyjuk, hiányol minket, nagyon ellenkezik stb.) tisztább lenne a hangképzése és ezáltal egyértelműbb az akarat kinyilvánítása. Ha magára marad, és ezt zokon veszi, akkor a síráson egészen tisztán tör át a panaszos "mamamama" felszólítás, ami némi nyelvpszichológiai jóindulattal akár az anyját is jelentheti.

A játékok közül két dolgot érdemes kiemelni. Az egyik az a számomra megmagyarázhatatlan gesztus, amivel rombol. Folyton azzal próbálkozom, hogy kis műanyag elemeket egymásra helyezve tornyot építek, amire ő mindig ugyanúgy reagál: eszméletlen elkötelezettséggel löki föl és rombolja le a tornyot, akár tízszer, tizenötször egymás után. Ha erre van valakinek valamilyen megfejtése, örömmel veszem. A másik: hihetetlenül élvezi az "odaadós" játékot. Boldog örömmel nyújtja át - kérés nélkül is - a legkülönbözőbb dolgokat, és ugyanilyen eufóriában veszi el, ha visszadjuk neki. Ha úgy hozza a sors, ezt is hosszú percekig képes játszani; az biztos, hogy sokkal tovább, mint ameddig a szülei élvezik. Ehhez kapcsolódik a "kérem szépen"-re adott reakció: a felszólításra még az oly nagy becsben tartott tárgyakat is átadja, mint a képében forgatott cumi. A leghatékonyabb a gesztussal (eléje tartott kéz) megtámogatott kérés, de közel ilyen hatékony a gesztus nélküli beszéd. A kísérő szavak nélkül eléje tartott kézre viszont egyáltalán nem vagy alig reagál.

Mindezek mellett a legfontosabb fejlemény a mutogatás: a kinyújtott mutatóujjal történő tudatos "megnevezés". De mivel ez a jelenség oly összetett és az utóbbi időben oly gyakran alkalmazott (ne kerteljünk, az elmúlt két-három hétben az ifjú hommelette lényegében csak mutogatott), hogy ez egy külön poszt témája lesz.

További izgalmas havi összefoglalók emitt.