A nagy sütőtök-duplaposzt, 1. rész

Ahogy a tavasz beköszöntét Márta István siránkozása és a medvehagyma, úgy az őszt két dolog jelzi egyértelműen. Az újságok belpolitikai rovataiban egyre többször tűnik fel helykitöltő fotó a "pénzügyminiszter vízibivalybőr költségvetés-benyújtó táskájáról", illetve a piacokat és gasztroblogokat elönti a sütőtök. Mindenki kötelességének érzi legalább egy bejegyzés erejéig méltatni a földek e csodás termését, ami nemcsak hogy eszméletlenül finom, de ráadásul halál olcsó és mindezek tetejébe az egyik legmókásabb termés, amit a haszonnövények többezer éves története kínálni tud. A sütőtök-láz lakótási közösségünket sem kerülte el, hiszen mindketten (bocsánat: immár mindhárman) feltétlen hívei vagyunk e derék zöldségnek - bár nem volt ez mindig így. A sütőtök (egyéb tökfajtákkal együtt) lenézett páriája volt gasztronómiai tevékenységünknek, és igazából csak két-három éve fedeztük fel rejett értékeit. Az ifjú hommelette hozzátáplálási tevékenysége aztán lakótársi konyhakultúránk őszi alappillérévé avatta a sütőtököt. De mielőtt e duplaposzt következő darabjában bemutatnánk a sütőtök ételként való felhasználását, lássuk, milyen a sütőtök mint látványelem. Michelangelóként farigcsáló apuka és angolszász népszokások belül.

Bár a kezdő apuka nem nagyon rajong az angolszász kultúrkörből átvett marketingünnepek iránt, Bálint-napkor például engesztelhetetlen, molière-i vagy Don Siegel-i gyűlölet költözik szívébe és legszívesebben egy M16-ossal járna-kelne a multinacionális édességgyártók sales department-jein, a Halloweent azért valamelyest kedveli. Két okból: egyrészt az emberiség kultúrtörténete a Halloweennek köszönheti minden idők egyik legótvarabb trash-sorozatát, a Fűrészt, másrészt a kisvárosi előkertek legszívmelengetőbb látványát, a töklámpást. Páratlanul szigorú és konzervatív nevelési elveinkből következően az előbbit még korainak éreztük megosztani egy-éves-sem ifjú hommelette-ünkkel, de az utóbbira már elég érettnek ítéltük, úgyhogy a kezdő apuka egy gigantikus sütőtökkel felfegyverkezve bevezette omlettkéjét a kelta hitvilág e szép tradíciójába.

Az említett nagy tök, kétféle éles kés, meg egy puha belű (B8-as) ceruza apuka rajzkészletéből. Ezek rendeződnek ízléses alakzatba a konyhaasztalon.



A puha ceruzával előrajzoljuk a páratlanul eredeti mintázatot. Szép nagy szemeket véshetünk a héjra, no meg cikcakkos skalpvonalat, amin keresztül majd eltávolítjuk a tök belsejét.



A következő mozzanat akár a Fűrészre is emlékeztethet. A reggeli fényben megcsillan apuka féltve őrzött svájci bicskájának pengéje.



A hűvös, rozsdamentes acél halálos biztonságot ad. Apuka sebészi pontossággal dolgozik.



Az egész kísértetiesen (hehe) emlékeztet egy agyműtétre, főleg amikor feltárul eljövendő lámpásunk belseje.



A kikaparásra számtalan célszerszám közül válogathatunk rögtönzött lakótársi műtőnkben, de a tök belsejének apró, összegabalyodó, ragacsos szálaira mégiscsak egy tésztakanál a legmegfelelőbb.



A belső szervek eltávolítása után következzenek a finom, rokokó cizelláltságú arcvonások. Itt válik fontossá a nagyon éles kés és az óvatos, de határozott mozdulatok sora. A tök héja ugyanis könnyen reped, egy elnagyolt mozdulat könnyen megsemmisítheti áldozatos munkánk eredményét.



A majdnem kész műalkotás. Nedves kendővel lemossuk az esetleg megmaradt ceruzavonásokat, és a késsel simára kapargatjuk a felületeket.



Tökünk készen áll, hogy igazi Jack O'Lantern legyen belőle. Már csak drága lakótársunkból kell kizsarolni egyet féltve őrzött buddhista-orientális mécsesei közül, amiket a dalai láma újlaki látogatasára őrizget. Ezt meggyújtva belehelyezzük, majd 3-4 gyufaszállal kipöckölve a tetejére illesztjük a lemetszett skalpot is.



El kell áruljam, ifjú omlettünk meglehetősen csekély érdeklődést tanúsított lakótársi töklámpásunk iránt (talán mégis inkáb a Fűrész 4-et kellett volna...) Úgyhogy nem maradt más hátra, precízen kihelyeztük a kertbe, a házbeli gyerekek nagy-nagy örömére. Hát igen, ez a tökéletes suburbian idill...