A nagy sütőtök-duplaposzt, 2. rész

Tudom, tudom, a legutóbbi konyhaposztban tartiflette-et ígértem, de mint azt e duplaposzt első részében ecseteltem, mindent elsöprő erővel tört ki a sütőtökláz és -szezon. Amerre csak nézek, hetek óta sütőtökös receptek bugyognak fel a Nagy Gasztronómiai Blogrollból, úgyhogy a kezdő apuka sem maradhat ki az össznépi őrületből. Főleg azután, hogy a sütőtök e Halloweennel tarkított hétvége emblematikus termésévé vált. A dolgot csak fokozza, hogy ifjú hommelette-ünk is bebocsáttatást nyert a sütőtökös ételek pazar birodalmába, ezért a nagy sütőtök-duplaposzt második bejegyzése önmagában is duplaposzt. Az utóbbi időben a kezdő apuka kedvenc irodalmi műfajává a jobb híján plutarkhoszi szakácskönyvnek nevezett műforma vált: párhuzamos receptek az egész család épülésére. Íme, az egyik legsikerültebb paralellkaja: gyömbéres sütőtökkrém-leves (az ivaréretteknek) és rozmaringos sütőtökpüré (a kis omlettkének).

A sütőtök pompás jószág, lényegében minden szempontból kielégíti a tökéletes lakótársi étellel szemben támasztott követelményeket, melyek a következők: 1) páratlan kultúrtörténeti jelentőséggel bír. Elegendő, ha csak Móricz nagyszerű gyerekversére, az Iciri-picirire utalok, melynek - a Diafilmgyártó Vállalat által megalapozott ikonográfia szerint - kizárólag sütőtökös ábrázolása engedhető meg; 2) nagyon vicces elnevezései vannak. Az ifjú hommelette képére már a bevett elnevezés, a tök hallatán is üde vigyor ül ki, hát még ha elkezdjük sorolni a variációkat e kitűnő nyelvészeti dokumentum alapján: ludáj (Szeged környékén), döblec (Erdélyben), dinkatök, bécsitök, bosztán... és persze ott van feledhetetlen latin rendszertani neve, a Cucurbita maxima, ami, bár nem olyan mókás, mint mondjuk a klasszikus spárgatöké (Cucurbita pepo) vagy az istengyalulta töké (Cucurbita ficifolia), de azért eléggé elszórakoztatja a kisdedet; 3) halál olcsó. Minden, aminek kilója főszezonban száz forint alatt van, nagy becsben áll lakótársi konyhánkban, feltéve hogy nem Germanus Gyula letépett büsztjéről van szó; 4) elképesztően egészséges. Ez önmagában még nem lenne olyan fontos, de a sütőtökben éppen az a szép, hogy olyantájt indul be a dömpingje, amikor a piacokról eltünedeznek a friss gyümölcsök, hogy mindenféle táj- és nemzetidegen spanyol narancsoknak, marokkói citromoknak és equadori banánoknak adják át helyüket.

A sütőtököt köztudomásúlag akkor érdemes szüretelni, amikor már megcsípte a dér, ez a meteorológiai jelenség szavatol ugyanis azért, hogy a benne lévő keményítő megcukrosodjon, azaz jellegtelen, krumpliízű nyák helyett finom, édes, karotintól narancssárgán tobzódó csoda kerüljön az asztalra. Szóval embertelen mennyiségű A-vitamin, de mindenekelőtt rengeteg kalcium, ami az ilyen ínséges, anyatejről-lejövős időkben igencsak lényeges.

Mindezek mellett kedvenc döblecünk remekül emészthető és nem allergén, tehát optimális hozzátáplálós kaja. Gyermekünk már jó ideje sütőtök-tripen van, szüleinél is eljött az ideje, hogy a klasszikus, lakást-otthonossá-tévő illatú egyszerű sült töktől elmozduljanak valami szofisztikáltabb étel irányába. Ha már a kezdő apuka elmúlt hónapjait a különböző pürék és krémlevesek birodalmának feltárására szánta, logikus lépésnek tűnt a sütőtökből is valami hasonlót előállítani. A szakirodalom tanulmányozása után az alábbi újlaki variáns elkészítésére került sor.

Egy derekas tök, egy szál póréhagyma, egy girbe-gurba gyömbér, kevés tejszín és némi méz, kiegészítve valami finom, könnyű, derengősen áttetsző csirke-alaplével. A puritanizmus itt elengedhetetlen, hogy érvényesüljön a sütőtök természetes és jellegzetes íze.



Egy Jet Litől ellesett mozdulattal kettéhasítjuk a tököt...



...majd megfelelő szertartás keretei között áhítatosan kimagozzuk, meghámozzuk, felszeleteljük, és készítünk róla egy olyan fotót, amiről a legtapasztaltabb bolgárkertész is azt hinné, hogy őszibarackot vagy sárgadinnyét ábrázol.



A póréhagymát félbevágva, felszeletelve némi mogyoróolajra vetjük, természetesen pár szelet gyömbér társaságában. A gyömbért nem érdemes túlzásba vinni, gonosz egy összetevő az, féktelen egoizmusában hajlamos megengedhetetlen dominanciára törni az ételekben.



Fonnyasztás után kevés mézet csorgatunk rá, majd nagylángon karamellizáljuk, hogy finom, elegáns, barnás cukorréteg fedje a hagyma-gyömbér duót. Ez a füstös karamellíz remek karakterisztikát ad az amúgy is kissé édeskés töknek.



Ezek után jöhet a címszereplőnk antréja. Tíz-tizenöt percig pároljuk, majd felöntjük az alaplével. Klasszikus szakácskönyv-utasítás: "éppen hogy ellepje", de itt teljesen szabad a pálya. Lakótársi közösségünk sűrűn, majdnem pürészerűen szereti, de aki könnyebb levesre vágyik, eressze bő lére, mint a kezdő apuka a receptbejegyzéseit. Javasolt variáns lehet még a leves előtt egy deci könnyű, gyümölcsös fehérbort löttyinteni alá, de mi itt a puritán verziót készítjük. A bornak egyébként is jobb helye van másutt.



Szintén 10-15 percig főzzük, ezalatt a tök szinte teljesen felszívódik a levesben. A biztonság kedvéért azért érdemes nekiesni egy botmixerrel. Íme a végeredmény: a selymesre turmixolt krémleves.



Persze ez még nem minden. Bár a naturalista iskola itt megálljt parancsol, a kezdő apuka nem érezte szentségtörésnek egy sóhajnyi tejszínnel lazítani a formálódó levest. Ezután már nem érdemes forralni, viszont érdemes melegen tartani, mert a java csak ezután jön.



A krémleves ugyanis általában rém unalmas étel, pár kanál után úgy érezzük magunkat, mintha egy mézes-mázos Zeffirelli-film véget nem érő fináléját bámulnánk, ezért mindenképp szükség van valami kontrasztra, rémes gasztronómiai konyhanyelven (értitek, konyhanyelv, jó, mi?) levesbetétre. E fontos szerepet néhány szelet extra minőségű jó szlovén sonka, illetve egy kevés szikkadt kenyér volt hivatva eljátszani.



A sonkát és a kenyérdarabkákat megpermetezzük olivaolajjal és néhány percre sütőbe suttyantjuk, hogy így nézzenek ki a végén:



Ezzel kész is volnánk. Ízléses bol-okban tálaljuk, jól meghintjük a sonka-kenyér kettőssel, és átadjuk magunkat az ősz e nagyszerű pillanatának. Levesbetétnek kézenfekvő alternatíva egyébként a pirított tökmag - egy másik alkalommal készítettem ilyet is, az is remek volt.



És hogy mitől párhuzamos e recept? Hát attól, hogy közben drága omlettkénk is megéhezett. Nincs más hátra, a tök felszeletelésénél néhány darabkát félretenni, és ha már karotin, akkor ne kispályázzunk - nosza, hámozzunk mellé egy délceg sárgarépát is, hadd legyen érdekes színe ételünknek.



A karikákra végott répát egész kevés vízben feltesszük párolódni.Amikor majdnem puha, jöhet a tök, aminek tényleg csak 2-3 perc kell. Amikor mindezzel megvolnánk, utánahajítunk egy itt részletezett módon elkészített csirkemell-bombát, hogy ne csak karotin legyen abban a nyavalyás pürében, hanem némi fehérje és vas is.



Amíg az egész összeforr, előhúzunk a talonból egy szimpatikus rozmaringágat...



...és letépkedett leveleit nagyon apróra metéljük.



Emitt az utolsó előtti stádium.



Mivel omlettkénk immár valódi fogakkal rendelkező gyermek, ezért a turmixgépet itt már nem vetjük be - bőségesen elég, ha egy villával áttördeljük a zöldségeket. Megfelelő arányok esetén az ideálisnál egy árnyalatnyival sűrűbb pépet kapunk, amit aztán nagyszerűen lazíthatunk egy-két csepp olivaolajjal.



Mindez villámgyorsan lezajlik - ideális esetben a krémleves utolsó fázisa, tehát a húslevessel való felöntés és a tejszínes lazítás között. Pürénknek már csak fogyasztható hőmérsékletűre kell hűlnie, ami sajnos omlettkénk szerint sosem történik elég gyorsan. Ilyenkor kedvenc gyermekünk vádló tekintettel játssza el a magára hagyott, éhező árvát.



Ha minden a terv szerint történik (általában sosem történik a terv szerint, mert a gyermek rajtaütésszerűen elalszik, leesik, hisztériás rohamot kap, apuka elfelejti felolvasztani az alaplevet, az utolsó pillanatban veszi észre, hogy elfogyott az előre fagyasztott csirkehús, nincs itthon tejszín és hasonlók), tehát ha minden a terv szerint zajlik, akkor az a kitüntetett pillanat érkezik el, hogy lakótársi közösségünk teljes létszámban együtt ebédel. Az esetek nagy többségében azonban az ilyen párhuzamos recepteknek az égvilágon semmi értelmük, mert úgyis csak az van, hogy anyuka gyorsan befalja az étket, amíg apuka leköti a kisdedet, aztán szerepcsere, közben minden szalad, odaég, kiömlik és leszakad, úgyhogy az ilyen paralell receptek csak egyvalamire jók: hogy bebizonyítsák, milyen illuzórikus is az "együtt eszik a család" idilljének fantazmagóriája.

Főzőzenének meg csak azért sem Smashing Pumpkins. Sokkal inkább a nagyszerű, csodálatos, lehengerlő Eartha Kitt, és az ő egyik legjobb előadása, ez az elegáns stílusparódia, aminek semmi köze a sütőtökhöz, ha csak annyi nem, hogy remekül lehet rá kevergetni a karamellizálódó mézes-hagymás-gyömbéres alapot.



Update: csak most vettem észre, hogy az egyik legjobb magyar nyelvű gasztroblog, a Dolce Vita általam mélyen tisztelt szerzője két hete majdnem ugyanilyen receptet közölt. Szeretném elhessegetni a plágiumvádat, ezt a receptet nem tőle loptam (nem is loptam, hanem improvizáltam). Ha tőle loptam volna, férfiasan belinkelem. Igazolásul ott van a jelentős eljárásbeli különbség: ő együtt párolja a tököt és a póréhagymát, és mézet nem használ. Arról nem is beszélve, hogy a leves első változatát már jóval régebben megfőztem, bizonyíték erre a fényképek dátuma. Egyébként meg olvassátok a Dolce Vitát, nagyon jó. Ismeretlenül is mély lelki rokonságot érzek: "A ketchupért és az ananászért ütök."