Születéstörténet

(Utólagos bevezető: pár nap híján egy év telt el, mire a kezdő apuka nagy nehezen összeszedte magát, és megírja az ifjú hommelette születéstörténetét. A dolog akkor minden friss szülő számára jól ismert okok miatt nem ment - a felfordult élethez, a huszonnégy órás szolgálathoz a mi lakótársi esetünkben még egy három héttel a szülés előtt lezajlott költözés, totális káosz, radikális internethiány, kétségbeesett szélmalomharc is járult az internetszolgáltatóval, de mindenekelőtt a nagyszerű T-Commal. Persze a kezdő apuka tele van írott memókkal, sajtpapírokra, kórismék hátoldalára és hasonlókra firkált széljegyzetekkel, meg persze a mai napig intenzív élményekkel, úgyhogy főleg ezekből, no meg drága lakótársa emlékeiből és persze - a leghasznosabb forrás! - fényképek EXIF-adataiból próbálja meg rekonstruálni az akkori történéseket és benyomásait.)

Egy évem volt tehát gondolkodni ezen a szülés-dolgon. Az intenzív meditációt persze jelentősen megnehezítette magának a szülésnek a végeredménye: egy, a nap 24 órájában intenzív odafigyelést igénylő kis hommelette, aki mellett sok mindent lehet csinálni, mélyen átélt érzelmek kicsiholásától a legdurvább kocsiskáromkodásig, de gondolkodni - azt nehezen. Arra azért sikerült rájönnöm, hogy miért olvasnak-hallgatnak az emberek oly nagy örömmel születéstörténeteket - és még inkább miért mesélik átszellemülten fűnek-fának a sajátjukat.

A születéstörténet mint irodalmi műfaj, akár anyai, akár apai szemszögből adatik elő, tökéletesen egyesíti magában a kultúrtörténet legszebb műformáinak legnemesebb hagyományait. Fejlődésregény, abban az értelemben, hogy bemegy egy ember (ebben az esetben egy apuka) a szülőszobába, és egy teljesen más ember jön ki onnan. Tudatfilm, a szó legteljesebb resnais-i vagy robbe-grillet-i értelmében. Véres és pörgős akciódráma, melyben elképesztő tempóban pörögnek az események és tétje legalább akkora, mint hogy sikerül-e irányított nukleáris robbantással eltéríteni egy meteoritot a Föld útjából vagy egy számítógépes program világában felszabadítani az emberiséget a gaz robotok uralma alól. (A Mátrixra való utalás nem véletlen, formai értelemben sem. A kezdő apuka emlékeiben az egész szülőszobai akció egyetlen monumentális bullet-time effektként él.) Az általa kiváltott érzések monumentalitása tekintetében hatásmechanizmusa pedig legfeljebb egy-egy súlyosabb Wagner-operával vagy szimfóniával mérhető össze a Beethoven-Mahler-vonalon.

A szülés közvetlen előzményei már éppen eléggé felzaklatták lakótársi kettősünket, hogy ama bizonyos novemberi csütörtök délután már-már önkívületben üldögéljünk a Péterfy Sándor Utcai Kórház szülészetének egy félreeső szobájában. Ekkorra majdhogynem minden eldőlt. Drága lakótársam már megkapta a szülésindításhoz szükéges oxytocint (nagyon kezdő apukák kedvéért: ez az elképesztően összetett hatásmechanizmusú hormon többek között a méh összehúzódásait serkenti), és hiába magyarázta már, hogy ő tulajdonképpen nem is akar szülni, menjünk inkább haza, igyunk meg egy üveg bort és felejtsük el ezt az egészet, nem volt visszaút. Ekkorra a kezdő apuka már kellőképp felbaszta az agyát azon, hogy a szülészeten az összes ajtó kegyetlenül nyikorog, ezért délután megjelent egy flaska WD-40-nel, és kíméletlenül lekente az osztályon található összes nyílászárót.

Ott ültünk tehát a bizonytalanságtól és az aggodalomtól félig önkívületben. Így utólag azon gondolkodom, hogy miért is olyan fontos a szülés esetében a szélsőségesen bizalmi viszony orvos és páciens között. Voltaképpen arról van szó (legalábbis a mi esetünkben arról volt szó), hogy e szülés előtti állapotban egyáltalán nem vagy döntésképes - ami annyit jelent, hogy képtelen vagy racionálisan felméri döntéseid súlyát és következményeit. Ezek az órák súlyosan tudatmódosult állapotot jelentenek, mintha anyu-apu egy laza speedes vagy ecstasys szeánszon venne részt. Furcsa bódulatodban egyedül a szülész és a szülészorvos (más technológiáknál a bába és a dúla) jelent támpontot, lényegében mindent elfelejtesz, amit vastag szakkönyvekből és máregdrága előkészítőkön összeszedtél, és egyszerűen nincs más választásod, mint sajátos hipnózisban követni az utasításaikat.

Annyira azért magamnál voltam, hogy mélyen megdöbbenjek a szülést bevezető fájások jellegzetességein. Persze, olvastuk-hallottuk számtalanszor, hogy mit jelent mondjuk a hatperces fájás, de álmomban nem gondoltam volna, hogy létezik olyan, hogy egymás után hat-nyolc fájás másodpercre pontosan (esetünkben 6 perc 38 másodpercenként) érkezik. Hiperhülye fitnesszedzőként üldögéltem drága lakótársam ágya mellett egy stopperrel a kezemben, és lelkes ujjongással ámuldoztam az anyai szervezet precizitásán.

A dolog szépségéből sokat levont azonban, hogy egyórai vajúdás-szerűség után a fájások ritkulni kezdtek, aztán olyan este nyolc körül lényegében megszűntek. Drága lakótársam abbahagyta a szülést.

Talán nem árulok el rettenetes titkot azzal, hogy a szülés előrehaladását alapvetően két dologból határozzák meg: a fájások gyakoriságából és a méhszáj tágulásából. Ehhez járulnak olyasfajta jelek, mint a nyákdugó távozása (de ez megtörténhet akár hetekkel a szülés előtt is) és a magzatvíz elfolyása (ezt sem sikerül mindig észrevenni). Mivel a fájások gyakorlatilag megszűntek, rövid konzílium után a kezdő apuka jobbnak látta hazamenni, hátrahagyva anyukát magányos vívódásával.

Hajnali egykor csörgött a telefonom. Drága lakótársamat ismét masszív fájások gyötörték, immár bizonyos volt benne, hogy eljött a szülés hosszúra nyúló pillanata. Épp időben értem be újra a kórházba, hogy szemügyre vegyek egy időről-időre bicskaként összecsukló anyát, aki a fájások közti szünetekben fáradt, aggódó mosollyal csikorgatja a fogát. Négy óra körül az éjszakás nővér bezavart minket a szülőszobába, lakótársamra egy bazi nagy biztosítótűvel felpakolták az NST-fejeket - a végjáték megkezdődött.

Anyuka fogta a hasát, apuka fogta a jóelőre gondosan megírt cédéket, a fényképezőgépet, meg minden apás szülés elengedhetetlen kellékét, pár csomag bananes séchées-t, és mindketten bevonultak a világ egyik legridegebb helyére...



...hogy részt vegyenek életük legmeghittebb szeánszán.

Ezen a ponton már kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy mindazt, amit korábban lelkiismeretesen összeolvastunk-felkészítőztünk-tanácsadóztunk a szülésről, dobhatjuk a kukába. Nincsenek hasonlatok arra a lelkiállapotra, amibe a vajúdás kezdeti szakaszától fogva az anya és az apa belekerül. Engem így utólag leginkább arra a helyzetre emlékeztet, amikor az ember elölmászik egy csodás, iszonyú nehéz, többszáz méteres sziklafalat. A tét, az erőfeszítés, a kockázat és az élmény transzállapota, megfejelve a kötélpáros egymásrautaltságával - igen, azt hiszem, ez az egyetlen általam ismert analóg szituáció.

Fél hét felé anyuka már kipróbált mindent eszközt, amit a Péterfy fél-anyabarát lehetőségei engedtek. Sétálgatott, guggolt, apukába kapaszkodott, rugózott a nagy labdán, állt, ült, feküdt, de az atomórával kimért görcsök kíméletlen monotóniája elől nem volt menekvés. Az alábbi, fájásszünetben készült portré elég sokat elárul a dologról:



Közben szép lassan felkelt a Nap, ami barátságosan sütött be az ablakon; közben megérkezett a takarító néni, aki lelkiismeretesen körbesöpörte drága lakótársamat, és egy szép piros műanyagvödörrel fel is mosott, miközben bátorító megjegyzésekkel biztatta a görcsökben fetrengő kismamát. Kedves ifjú hommelette - gondolta magában a kezdő apuka -, így kezdődik tartalmas életed a szürreáliák világában. És közben megjött a szülésznő kíséretében egy fehérköpenyes úriember, aki a Péterfyben immár jól megszokott módon baszott bemutatkozni, ellenben se szó, se beszéd vizsgálgatni kezdte lakótársamat, magabiztos mozdulattal nyúlt bele egy fájásba, gondosan nem kért utána bocsánatot, viszont - a kezdő apuka legnagyobb megdöbbenésére - egyszer csak csipesz villant a kezében, és mire bármelyikünk észbe kaphatott volna, nemes egyszerűséggel burkot repesztett. Majd el sem köszönve kiviharzott a szobából, magunkra hagyva minket a váratlan fájdalomtól zokogó lakótársammal.

A döbbenettől egészen elgyengültem. Annyira gyorsan történt minden, hogy reagálni sem volt időm, csak utólag gondolkodtam el rajta, hogy méltó és arányos bosszú lenne egy rozsdás haleffal figyelmeztetés nélkül körülmetélni az illetőt. Akkor és ott egyszerűen nem volt mit tenni - szinte fel sem fogtuk, hogy mi történt. Így hát ismét magunkra maradtunk a szülőszobában, kedves lakótársam is megnyugodott kissé, úgyhogy apuka kihasználta az alkalmat és körülnézett. Nagyon tanulságos helyre kerültünk, egy Tarkovszkij-film és egy hatvanas évek-beli sci-fi sorozat sajátos ötvözetébe:







A kedvencem az igényesen megoldott földelés volt:



De a keleteurópai mikrorealista groteszk mellett kijutott lírai pillanatokból is:



Aztán befutott a szülészorvos is, aki a későbbiekben menetrendszerű pontossággal számolt be a méhszáj tágulásáról. Eddigre szegény lakótársam már csak egyetlen betűszót volt képes nyöszörögni: EDA, EDA, EDA...

Azt már jóval a szülés előtt elhatároztuk, hogy nincs értelme hősködni. Szép dolog a természetes szülés, de ha a tudomány olyan nagyszerű dolgokkal ajándékozta meg az emberiséget, mint az epidurális érzéstelenítés, akkor kik vagyunk mi, hogy nemet mondjunk a civilizáció áldásaira? Főként, hogy a tűt az osztály legfessebb aneszteziológusa vezeti be lakótársam gerincébe. Sármos, sikerszakállas fiatalember, aki elképesztő precizitással és maximális empátiával hajtotta végre a kényes műveletet. Drága lakótársam eddigre már nem nagyon látott a fájdalomtól, de én felszabadult derűvel figyeltem, ahogy a két nő, a szülész és a szülészorvos odaadó áhítattal követi a fess altatóorvos minden mozdulatát. És amikor távozott, egyikük száján kiszaladt a sóhaj: "Hát ez a ... doktor! Mintha fecskendővel a kezében született volna!" Ettől a pillanattól kezdve feledtünk sérves-császáros vitát, figyelmezetés nélküli burokrepesztést, fennhéjázó főorvosokat, nyikorgó ajtókat, radiátorba vezetett földelést, rideg zöldeskék csempét - csak a szülés számított, a kitüntetett pillanat, nyomorult életünk e fennkölt mozzanata.

Ugyanis lakótársamba belediktálták az első adag EDA-t, amitől fájdalmai ugyan nem múltak el, de legalább elviselhető mértékűre csökkentek. Végre képes volt koncentrálni a külvilágra is, és legalább nem lökdöste el a kezemet. Így utólag tényleg csak azt mondhatom, hogy az EDA nagyszerű találmány - drága lakótársamnak legalábbis nagyon sokat segített. A közhidelemmel ellentétben nem teljes érzéstelenítésről van szó: éppen annyira csökkenti a fájásokat, hogy az anya maximálisan úgymond "együttműködővé" váljon. Ettől a pillanattól kezdve hüledezve néztem azt a fantasztikus és leírhatatlan összhangot, ami a három nő, az anya, a szülész és az orvos között kialakult. Még így utólag, egy év után is könnyek szöknek a szemembe, ha felidézem e csodás együttműködést. A munkamegosztás csúcsán egyértelműen az orvos áll: utasításokat ad, de nem parancsolgat, hanem pontosan eltalálja azt a hangnemet, ami még épp eléggé erélyes ahhoz, hogy komolyan vegyék, de épp eléggé bennsőséges ahhoz, hogy ne tűnjön ridegnek. A munka dandárját a szülész végzi. Az újszülöttet - ha nincs komplikáció - tulajdonképpen ő emeli ki, ő foglalkozik igazán az anyával. Drága lakótársam pedig, számomra legalábbis úgy tűnt, amint az érzéstelenítés hatni kezdett, egyszer csak elkapta ritmust, a szituációhoz képest megdöbbentően kiegyensúlyozottá vált, mintha ráérzett volna valamire. Egész teste alárendelődött a szülésnek, és a kezdő apuka csak bámulta azt a fantasztikus, organikus, ritmikus és koncentrált munkát, amit közönségesen úgy hívnak, hogy szülés.

Furcsa, de immár pont a saját szerepemre nem emlékszem. Az egyetlen érzés, ami élénken él bennem, az a végtelen csodálat: sosem fogom elfelejteni az együttműködésnek azt az elképesztően magasszintű formáját, aminek tanúja voltam.

Szerencsére szülészorvosunk tényleg a mi szülészorvosunk volt, abban az értelemben, hogy elemi profizmussal vont be engem is az eseményekbe. Ebben persze óriási szerepe volt annak is, hogy korábban majdnem az összes vizsgálatra elkísértem lakótársamat, tehát nem voltunk vadidegenek egymás számára. Mondjuk a kezdő apuka igazán kezdő apuka módjára viselkedett: amikor például kedves lakótársamra rátört a hányinger, begyakorolt mozdulattal rántottam elé a vesetálat - ennek azonban az lett a következménye, hogy ezzel a mozdulattal egy pillanat alatt leráncigáltam a kendőt a gondosan kifőzött, sterilizált eszközökről. Ettől a kis malőrtől eltekintve objektíve hasznosnak ítélem részvételemet. Például nagyon meggyőzően tudtam mantrázni drága lakótársam fülébe, hogy: "Jógalégzés! Jógalégzés!"

Aztán egyszer csak felfordult a világ. A méhszáj fokozatos tágulás után "eltűnt", ami annyit jelent, hogy ifjú hommelette-ünk befordult a szülőcsatornába. A szülőszoba mintha felrobbant volna, az addigi ritmus a feje tetejére állt, a kétperces görcsök helyett megindultak a tolófájások, berontott egy nővér is valami gyanúsan poszívó-szerűvel a kezében. Mostnyomjonok és mindjártkintvanok röpködtek a levegőben, keveredve fantasztikus lakótársam nyögéseivel meg a fényképezőgép kattogásával. (Itt jegyzem meg, őrült szerencse, hogy apuka egykor a sziklamászók barbár hordájához tartozott. Ott tanult meg fél kézzel fényképezni úgy, hogy a másik kezével görcsösen kapaszkodik valamibe. Ezúttal jobbomban az apparát, balomban anyuka vasmarka, ami hófehérre szorította ujjaimat. A keresőbe nem is néztem, úgysem láttam volna semmit a könnyeimtől, csak vaktában lövöldöztem szanaszét a világba.) 11:52-kor kezdtem teljesen megzuhanni, amikor egy magzatmázas, csatakos koponya csücskét pillantottam meg. 11:54-kor egy furcsa, néma, leginkább valami primitív bálványszoborra hasonlító fej bukkant elő. Csukott szemek, zárt száj. Bár sejtettem, hogy most igazából ordítania kéne ifjú omlettünknek, megijedni sem volt időm. Tizenhárom másodperc múlva a teljes teste kint volt, és egyszer csak meghallottam azt a hangot, ami elemi módon kifordított magamból. Az ifjú hommelette felsírt. Lila volt, gyűrött, vérfoltos, zöldes reflexfények játszottak a testén, a köldökzsinór valószínűtlenül fehérlett és tekergett a levegőben, én minden ízemben remegtem, folytak a könnyeim és közben hisztérikusan vihogtam. Vagy néma voltam. Vagy halkan felsóhajtottam. Vagy nem is tudom...

Hihetetlenül meghitt pillanatok következtek abban a nyomorult zöldcsempés, műtőlámpás szülőszobában. A köldökzsinórt el sem vágva omlettünket azonnal édesanyja mellére helyezték. Drága lakótársam engedélyével megosztom azt az átlagosnál kitárulkozóbb pillanatot, amikor végleg elvesztem. Letérdeltem hozzájuk, és legnagyobb megdöbbenésemre az anyai nagyapámból és gyermekkori belőlem összegyúrt arc kacsintott vissza rám:



Itt tulajdonképpen be is fejezhetném. A többi szinte rutin, bár apai szemmel nagyon szórkoztató rutin. Nehéz elmondani, hogy milyen sokat jelentett számomra, hogy én kísérhettem az ifjú hommelette-et a mosdatás-mérezkedés-öltöztetés első kirándulására, míg szegény édesanyjára még a méhlepény megszülésének kínos kötelessége várt. A köldökzsinórt nem én vágtam el - megmondom őszintén a mai napig nem sikerült rájönnöm, hogy miféle szimbolikus értelme lenne ennek a "gesztusnak". Annál nagyobb örömmel szorongattam a hihetetlen endékás pokrócba csavart újszülöttet, csak egyet bánok: hogy akkor még olyan amatőr voltam, hogy nem mertem fél kézzel tartani, ezért ezen pillanatokról nem készült fotó.

A gyermekkel a kezemben néztem drága lakótársamat. A tizenkét órás vajúdástól kimerülten, csapzottan, kékes árnyékokkal a szeme alatt, lába még mindig abban a hülye kengyelben, hálóinge felcsúszva, vértől és magzatvíztől csatakosan - egyszóval csodaszép, letaglózóan bájos és lenyűgözően tiszteletreméltó volt. Nem kertelek, viszont kinyilatkoztatok: a) igen, apuka szerelmesebb volt, mint valaha; b) a szülés és az anyaság márpedig misztérium; c) amelyik apa nem megy be a szülésre, noha megtehetné, az hülye. Erről nincs mit vitatkozni, így van, és kész.

Nem tagadom, nekem óriási szerencsém volt. Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy drága lakótársamnak fontos volt, hogy ott legyek. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a szülészorvos maximális empátiával viseltetetett, nemcsak lakótársam iránt, hanem irántam is. Úgy volt be a szülésbe, hogy egy percig sem éreztem magam kívülállóként, hogy minden pillanatban hasznosnak hihettem magam, de egyúttal módomban állt - lehet, hogy hülyén hangzik, de - megfigyelőként részt venni. Annyi bizonyos, hogy ehhez hasonló elemi élményben sosem volt részem. Nemcsak azért, mert saját kis omlettkénk születésénél voltam jelen, hanem azért is, mert tanúja lehettem annak, hogy milyen az, amikor elhivatott, szakmájuk minden csínját-bínját ismerő, munkájukat eufórikus örömmel végző emberek egymással és az anyával tökéletes összhangban, lenyűgöző ampátiával és hivatástudattal teszik a dolgukat (ha úgy tetszik, kötelességüket). Nemcsak azért, mert megszületett a leányom, hanem azért is, mert láthattam lakótársamat felülemelkedni a fájdalmon és a kínon, és akkori arcának, testének, mozdulatainak emléke valószínűleg egész életemben elkísér majd. És megtapasztalhattam azt, hogy az emberi lét ama mozzanata, amit a leginkább átsző a nyers (bár elképesztően finomhangolt) biológia, hogyan válik a legszellemibb, legmélyebb és legéteribb pillanattá.

Na jó, abbahagyom a szépelgést, mégse járja, hogy a szülés szent ürügyén itt hosszasan fürödjek a szégyentelen giccsben. Búcsúzóul pár fotó, a többit meg hamarosan megosztom, mert ahogy elnézem, lesz itt még retrospektív, dögivel.

Drága lakótársam a másfél órás omlettkével.



Drága lakótársam a két és fél órás omlettkével.



És végezetül: a családi kezek.