Születéstörténet - előjáték

(Utólagos bevezető: pár nap híján egy év telt el, mire a kezdő apuka nagy nehezen összeszedte magát, és megírja az ifjú hommelette születéstörténetét. A dolog akkor minden friss szülő számára jól ismert okok miatt nem ment - a felfordult élethez, a huszonnégy órás szolgálathoz a mi lakótársi esetünkben még egy három héttel a szülés előtt lezajlott költözés, totális káosz, radikális internethiány, kétségbeesett szélmalomharc is járult az internetszolgáltatóval, de mindenekelőtt a nagyszerű T-Commal. Persze a kezdő apuka tele van írott memókkal, sajtpapírokra, kórismék hátoldalára és hasonlókra firkált széljegyzetekkel, meg persze a mai napig intenzív élményekkel, úgyhogy főleg ezekből, no meg drága lakótársa emlékeiből próbálja meg rekonstruálni az akkori történéseket és benyomásait.)

De mielőtt a születéstörténetre rátérnénk, még az előző pár nap eseményeiről kell pár szót ejteni, mert nagyon tanulságosak, és igazán alkalmasak általános érvényű következtetések levonására. A sztori tökéletesen példázza az aránylag elveszett "kisember" találkozását a technicista - jelen esetben orvostudományi - logika sajátosan irracionális abszurditásával. A kezdő apuka igyekszik nagyon pontosan fogalmazni, mert egyes megállapításai bizony akár per tárgyát is képezhetik, elvégre, bár arra kínosan ügyel, hogy neveket ne írjon le, néhány szereplőt - a kórház ismeretében és némi utánajárással - nem nehéz azonosítani. Mindenesetre elég érdekes, hogy eddigi lakótársi életünk túlzás nélkül legfontosabb eseménye hogyan fordult kis híján rémálomba.

Az előzményekhez szorosan hozzátartozik, hogy drága lakótársam, kedvenc hommelette-kénk elkötelezett édesanyja körülbelül terhessége felétől egyre masszívabb lágyéksérvtől szenvedett. Ez önmagában nem nagy különlegesség, amennyire meg tudtam állapítani, a felszedett kilók, a belső szervek megváltozott helyzete, a megnövekedett méh általában két alapvető anatómiai elváltozást okoz: az egyik a gerincoszlop szokatlan terheléséből adódó állandó lumbágószerű állapot, a másik pedig a sérv (pesze emellett van még aranyér, visszér, trombózis, cukorbetegség, meg mindenféle nyalánkság, a kezdő anyukát is rommá zaklatták mindenféle "terheléses cukorral", "dopplerrel", "leydennel" és egyéb nyalánkságokkal, amit az orvostudomány Hippokratész óta kiókumlált). Szóval, ahogy látom, a lágyéksérv egyáltalán nem nagy ritkaság a terhes anyáknál. A későbbiek megértése szempontjából kulcsfontosságú mozzanat, hogy a sérv a szigorúan tudományterületekre bontott orvosi praxisban nem nőgyógyászati vagy szülészeti probléma, hanem kifejezetten sebészeti-belgyógyászati kérdés. Ez lényegében azt jelenti, hogy a szülészorvos/nőgyógyász nem dönt a sérv kezeléséről és a sérv szülést befolyásoló esetleges szerepéről, hanem a sebész szakvéleményére hagyatkozik.

Így volt ez az én kedves lakótársam esetében is: szigorú, de végtelenül igazságos szülészorvosa a hatodik hónap tájékán beutalta a kerületi sebészetre, ahol annak rendje és módja szerint megállapították, hogy valóban lágyéksérve van. Arra az adekvátnak tűnő kérdésre pedig, hogy lehet-e sérvvel természetes úton szülni (azaz nem záródhat-e ki a szüléssel járó megerőltetéstől), csak hümmögtek és a vállukat vonogatták.

(Ismét egy kis kitérő: a nyolcadik hónapig nem is nagyon foglalkoztunk ezzel a sérv-kérdéssel - már azon túl, hogy drága lakótársam két lépés után elborzasztó módon sántikált és egyáltalán nem keltette lángolóan boldog kismama benyomását -, mert nagyobb problémákkal küzdöttünk. Jelesül azzal, hogy az ifjú hommelette egyáltalán nem méltóztatott elmozdulni kényelmes farfekvéses pozíciójából - ami sokáig egyet jelentett a császármetszéssel. Aztán 3-4 héttel a terminus előtt rajtaütésszerűen megfordult, és ismét értelmét nyerte a természetes úton szülés kérdése; de erről a megfordulásról majd egy másik posztban...)

Közben teltek a hetek, anyuka a költözéssel még rádolgozott egy kicsit a sérvére, apuka nagy nehezen elismerte sajátjának a gyermeket, bejártuk a nagy esemény színteréül kijelölt szülészetet is, és elkezdődtek a végtelenül hosszadalmas NST-ülések is (erről majd szintén egy másik posztban). Az NST esetünkben csak azért fontos, mert ezek már a szülésre kijelölt kórházban zajlottak, és - itt kezdődött a szürreália - az egyik utolsó, a kijelölt terminus előtt két nappal megejtett vizsgálat közepén megjelent egy (akkor még) vadidegen, látványosan orvoskinézetű úriember, és köszönés, illetve bemutatkozás nélkül hevenyészett vizsgálatnak vetette alá kedves lakótársamat. És amikor kiderült, hogy lakótársamnak akut lágyéksérve van, ellentmondást nem tűrően közölte vele, hogy (amennyiben nem indul meg a szülés) két nap múlva feküdjön szépen be a szülészetre, mert megindítják, és bizony ebből császármetszés lesz. Mindennek tetejébe, némi női önérzettől igazán nem mentes lakótársam mérhetetlen felháborodására még joviálisan hozzátette: "Ugye, anyuka is ezt akarja?"

Természetesen ez a vizsgálat is azon kevés egyike volt, amin a kezdő apuka nem vett részt (negyven percig bámulni egy meredten ülő és hasfali rúgásokra joysticket nyomogató mindennapos anyukát azért nem olyan szórakoztató dolog), következésképp, mint általában az ilyen esetekben mindig, azonnal kitört a dráma. Drága lakótársam zokogva hívott fel, én meg csak hüledeztem. Mi mást tehettem volna, annyit javasoltam, hogy mielőtt a Dunába veti magát, legalább konzultáljon a mi szülészorvosunkkal. Nagyjából megbeszéltük a taktikát: ragaszkodni fogunk ahhoz, hogy a szülés lefolyásáról ő döntsön, hiszen ő a felkért orvos, ő követte végig a terhességet, benne van a bizalmunk és nem gyanús fehérköpenyesekben.

A mi szülészorvosunk nem biztatta túl sok jóval. Mint kiderült, a császármetszés mellett döntő ismeretlen úriember az osztályvezető főorvos volt, ami lényegében megkérdőjelezhetetlenné teszi szakvéleményét. Finoman utalt a kórházi hierarchia meglehetősen - hogy is fogalmazzak - merev jellegére, ami annyit tesz, hogy "ha a főorvos úr császármetszést javasolt, akkor igen kevés az esély ennek elkerülésére". Annyi bizonyos, hogy drága lakótársamnak két nap múlva bizony be kell csekkolnia a kórházban, aztán majd meglátjuk. A bevonulás indokoltságát mi sem vitattuk, hiszen ekkorra már meglehetősen elöregedett a méhlepény, az ifjú hommelette semmi jelét nem mutatta, hogy meg óhajtana születni, ezért nagyon valószínűnek tűnt, hogy a szülést (császármetszéstől függetlenül) meg kell indítani.

Nem részletezem a napokig tartó hisztit, ami drága lakótársam szülése körül kialakult - igazából már kicsit a kezdő apuka memóriájában is összefolynak az események. Lakótársam - hetekkel azelőtt gondosan összeállított szeretetcsomagjával együtt - egy napfényes novemberi szerda reggel, a terminus tervezett időpontja után egy nappal bevonult a szülészetre, teljes bizonytalanságban afelől, hogy egy hatalmas vágással a hasán jön-e ki vagy anélkül. Így utólag már viccesen hangzik, de tény, hogy ezeket a napokat a kezdő apuka sűrű becherovkázással tudta áthidalni.

Félreértés ne essék, nem feltétlenül a császármetszés ellen hadakoztunk elkötelezetten. Mindketten vagyunk annyira belátóak, és viseltetünk annyi bizalommal az orvosi szakértelem iránt, hogy elismerjük: ha egy lágyéksérv miatt feltétlenül szükség van a császármetszésre, akkor legyen. A kezdő apuka a maga részéről elsősorban azt találta felháborítónak, hogy a felkért szülészorvos távollétében, a vele való konzultáció nélkül egy olyan ember hoz kulcsfontosságú döntéseket, akit egyáltalán nem ismerünk és (a választott szülészorvosunkkal ellentétben) ő sem ismeri lakótársamat, nem ismeri terhességének orvosi történetét. Egyetlen kikötésünk az volt, hogy a szülészorvosunk vegyen részt a döntéshozatalban. (Most ne merüljünk el a szabad orvosválasztás etikai kérdéseiben. Nyilvánvaló, ha nem választunk orvost, akkor egy vadidegen ügyeletesre bízzuk a súlyos orvosi döntések sorát. De jelen pillanatban Magyarországon szülés esetén lehetőség van a szabad orvosválasztásra, és mi úgy döntöttünk, hogy maximálisan kihasználjuk ezt a lehetőséget.) Az ugyeanyukázásról már szót sem ejtek, annyira elkeserítően és mélyen jellemzi a magyarországi orvos-páciens-viszonyt.

Persze ezzel rendkívül kínos helyzetbe hoztuk lakótársam választott orvosát. Kissé szélsőségesen fogalmazva arra kényszerítettük, hogy szakmai lelkiismerete szerint foglaljon állást, akár közvetlen főnökével szemben is (bár ismerve az említett orvosnő kvalitásait valószínűleg nem kellett kényszeríteni), ami azért is volt különösen kényes kérdés, mert - mint azt korábban már leírtam -, csupán három hónapja dolgozott a kórházban. Annyit mindenesetre elért, hogy a császármetszés nem legyen protokolláris automatizmus, hanem legyen még előtte egyfajta "konzílium".

A borjú akkor borult fel bennem, amikor drága lakótársam szakvéleménykutató expedícióján leballagott a sebészetre, hogy újra megvizsgáltassa az egész dráma kirobbantóját, féltve őrzött lágyéksérvét. A sebész annak rendje és módja szerint megállapította, hogy valóban sérve van (minő meglepetés!), ám amikor anyuka elpanaszolta neki, hogy hamarosan egy szikável fogják megszabadítani gyermekétől, a sebész döbbenten meredt rá. "Császár? A sérv miatt? De hát az szülés közben fizikailag nem záródhat ki, hiszen maga a gyerek akadályozza meg." Egyszóval ő még nem is hallott olyanról, hogy sérvkizáródás történjen szülés közben.

Ott álltunk tehát két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó szakvéleménnyel (most durván leegyszerűsítek, mert anyuka két napig mást sem csinált, csak egymásnak ellentmondó szakvéleményeket hallgatott). A kezdő apukának erre már nemigen voltak érvei. Csak annyit kérdezett meg halkan, magában, nehogy lakótársára haragítsa az osztály nagytiszteletű doktorait, hogy azúristenit, az orvostudomány párezer éves történetében még sosem volt példa lágyéksérves terhességre? Nincs erre szakirodalom? Bejáratott protokollok? Ami az egyik orvos - osztályvezető főorvos! - szerint a szülést veszélyeztető súlyos kockázati tényező, az a másik szerint anatómiailag meg sem történhet?

Nem ecsetelem tovább a mókát, így is elég hosszúra nyúlt ez a bejegyzés. Nem is látom pontosan át, hogy mi zajlott a kórházban, de nem lehetett egyszerű eset, hiszen a kezdő apuka a kórházban töltött öt nap alatt nem egyszer hallotta folyosói orvosbeszélgetések témájaként "a sérves anyukát". (Később, vajúdás közben az EDA beadására érkező aneszteziológus is ezt kérdezte: "Aha, ő a sérves?") Valószínűnek tartom, hogy elég tisztes szakmai (és persze hierarchikus) cirkusz zajlott az orvosi szobák csukott ajtói mögött, ami végül azzal zárult, hogy drága lakótársam előre eltervezett módon, ám császár nélkül futott neki a szülésnek.

Később, álmatlan éjszakákon, sikertelen gyermekaltatási próbálkozások közben a kezdő apuka sokat gondolkozott ezen a kis előjátékon. Ugyanúgy, ahogy a rémisztő genetikai tanácsadásos történet esetében, pontosan értem az orvosi logikát (az ugyeanyukázás más tészta, de azt is értem). Világos, hogy minden orvosi beavatkozás esetében a kockázat minimalizálására, és egyben a bevétel maximalizálására törekednek. Egy császármetszés a 21. század elején lényegében tízperces rutinbeavatkozás, viszont az egészségbiztosító jóval többet fizet a kórháznak, mint egy "sima" szülésért. A sérv indokolatlan kockázatot, a komplikáció lehetőségét rejti. Orvosi szempontból logikus, hogy a nagyobb biztonságot jelentő eljárást alkalmazzák. Még azt is megkockáztatom, ha lehetne, minden gyereket császárral vennének ki az anyjából, hiszen az mindenkinek sokkal kényelmesebb és biztonságosabb, mint a természetes szülés, az órákig vajúdó nő, az elakadásveszély, a nyakra tekeredő köldökzsinór. Varratozni nagy valószínűséggel mindenképp kell a jó eséllyel repedő gát miatt, ráadásul természetes szülés esetén bizonytalan ideig foglalt a szülőszoba is. Mindezen civilizációs előnyökkel szemben mi áll? Valami homályos new age hivatkozás a szülés élményére, a child-mother bondra, a természetességre meg ilyesmikre.

Elég kellemetlen viták zajlhattak a háttérben, amiről mi mit sem tudtunk. A teljhatalmú főorvos visszavonta szakvéleményét, csütörtök délutánra kiderült, hogy - ha nem történik komplikáció - lakótársam természetes úton fog szülni. Már amennyire természetesnek lehet nevezni, hogy ekkor lórúgásnyi oxytocinnal igyekeztek külvilágra serkenteni az ifjú hommelette-et. Majdnem teljes sikerrel - de ez már a következő poszt története.