13:21. Steps Ahead

A kezdő apuka kifejezetten rossz apuka és még rosszabb dokumentátor. Mindenféle hülye recepteket jegyez le, meg ostoba álfilozofikus példabeszéd-paródiákat, miközben rémisztő méretűre dagadt az ifjú hommelette fejlődéstörténetével foglalkozó elmaradt posztok tömege. Mert hiába találta ki, hogy havi összefoglalók helyett napi megfigyeléseket örökít meg, és hiába gyűlnek a sajtcédulák, mobiltelefonos bejegyzések és hasonlók, mire éjszakánként oda jut, hogy "feldolgozná" ezeket,már egy fia gondolatra sem telik tőle. Márpedig a gyermek tevékenységét értelmezni és kulturáltan összefoglalni kemény intellektuális erőfeszítés. A sok tartozás (csak néhány példa: járás, beszéd, jelelés, hozzátáplálás és hasonlók) közül megpróbálok behozni némi elmaradást - apró omlettkénk ugyanis nekilátott gyakorolni a járás bonyolult technéjét. Első lépések belül.

Korábban már többször esett szó arról, hogy hogyan finomodik egyre jobban egy csecsemő motoros tevékenysége, hogyan kezd el egyre intenzívebben és magabiztosabban mászni. Aztán megörökítettem azt a pillanatot is, amikor omlettkénk először felállt (8:9).* Tulajdonképpen attól a pillanattól kezdve jár - mégha nem is önállóan, hiszen mindig kapaszkodott valamibe az apja nadrágszárától a tűzforró radiátorig, de lépései igen határozottak voltak. Mi, kezdő szülők már egész megszoktuk a fal vagy az ágy melett oldalazó gyermek látványát, és csendes derűvel figyeltük, ahogy óriási kerülők árán jut el a kiszemelt végcélhoz; nem egyenesen, hanem arra haladva, amerre kényelmes és stabil kapaszkodókat sejtett. Annál érdekesebb volt, hogy szemmel láthatóan nem nagyon erőlködött ezen a járás-dolgon: sosem kísérletezett az önálló lépdeléssel, ha elfogytak a lehetséges támasztékok, gondolkodás nélkül a földre vetette magát, és egy tankhadosztály dübörgésével négykézlábazott át a szobán. Kivételt csak az jelentett, amikor bármely testrészével, főleg a térdével vagy a sípcsontjával nekitámaszkodhatott valaminek (jellemzően a földön heverő kezdő apuka bordáinak), és mindkét kezét magasba emelve lelkesen egyensúlyozott. De járásról, járásra tett kísérletekről ezekben az esetekben szó sem volt.

Mi a magunk részéről nem nagyon erőltettük a dolgot. A kezdő apukának szent meggyőződése, hogy egy gyermek fejlődéstörténetében (időben) az utolsó dolog, amit nem kell megtanítani, a járás. Eljön mindennek az ideje, nyugtatta magát, olyan még nem volt, hogy egy egészséges gyerek négykézláb maradt volna, másrészt a járás olyan, a fajra jellemző általános cselekvési minta, amit nyugodtan nevezhetünk ösztönnek - következésképp teljesen felesleges tanítani vagy erőltetni. Akár másoktól ellesett minta, akár öröklött készség, akár belső igény szüli, a járás ideje magától eljön, ahogy a gyermek mondjuk látni is megtanul, anélkül, hogy bárki kondicionálná erre. A járás a környezethez való idomulás egyik legfontosabb eszköze, csak ki kell várni, amíg a belső késztetések és az anatómiai adottságok összhangba kerülnek.

Nagyon érdekes volt látni, hogy gyermekünk - és gondolom minden más gyermek is - kialakított egy sajátos, "köztes" helyváltoztatási formát. A mozgásfejlődéssel foglalkozó cikkek általában úgy egyszerűsítik le a járáshoz vezető út leírását, hogy a gyerek először négykézláb mászik, aztán "felegyenesedik" és járni kezd, előbb különböző támasztékok segítségével, aztán azok nélkül. Nos, ez egyáltalán nem így van. A kettő között van ugyanis egy általam elég fontosnak ítélt stáció, a "térdenjárás". Ifjú hommelette-ünk heteken át végeláthatatlanul gyakorolta ezt a tevékenységet, amit nagyjából úgy lehet elképzelni, mint egy különösen vallásos katolikus bűnbánati koreogrefiáját: felsőteste felegyenesedik, derékszöget zár be a földdel, kezei már nem a talajon vannak, hanem a teste mellett egyensúlyoz velük, combjai szintén függőlegesek, térdét vinkliben megtöri és a lábszáraira támaszkodik, és térden csúszva halad előre. Azért érdekes ez, mert látszik, hogy a medencéje és a combcsontjai már tökéletes alátámasztják a gerincoszlopot, viszont a lábai, különösen a talpa önállóan még valószínűleg nem bírja el a testét, és az egyensúlyérzéke sem olyan fejlett még, hogy talpra álljon. Mindenesetre ez a mozdulatsor biztató és meggyőző jel volt.

Sztoikus nyugalmam ellenére azért irracionális módon a gyomromba ugrott a szívem, amikor december ötödikén (tehát 13:13. napon) megcsörrent a telefonom, és drága lakótársam eufóriától elfúló hangon jelentette be, hogy omlettünk tizenegyet lépett. Az elkövetkező napokban már nekem is módomban állt megfigyelni a kedves gyermek mókás, általában pár bizonytalan lépés után totális kollapszusba fulladó kísérleteit. Sajnos erről az időszakról nem készült mozgókép, ugyanis a gyermek járás közben képtelen volt másra koncentrálni. Ez azt jelentette, hogy amint előkerült a videókamera, rögtön az kezdte érdekelni, aminek következtében elfeledkezett a járásról, tehát azonnal hasraesett. Földön kalimpáló omlettkéről meg már kb. ezerórányi felvételünk van, úgyhogy be sem kapcsoltuk a kamerát.

Aztán egy vidám, hancúrozós este, a címben említett 13:21-en (tehát december 13-án, egy héttel az első lépések után) végre sikerült olyan steril kísérleti szituációt teremteni, amiben a megfigyelő minimális hatást gyakorol a megfigyelt jelenségre. Igazi kincset sikerült megörökítenem, abban az értelemben, hogy a lenti ötvenvalahány másodperc eszenciális módon sűríti magába a járás kezdeteinek majd' minden fontos elemét.



Mint említettem, omlettkénk egy héttel korábban tette meg első önálló lépéseit. Eme egy hét alatt nem nagyon segítettünk neki a járkálásban (én, szigorú kezdő apukaként egyáltalán nem, kdves lakótársam meg csak azzal a finom, puha támasztó mozdulattal, ami a videó elején is látszik: épphogy csak hagyja a gyermeket a hüvelykujjába kapaszkodni, és a mutatóujjával időnként megtámasztja a gyermek csuklóját, nehogy kicsússzon a szorításból). Viszont minden egyes önálló járáskísérlet végén (amik általában drasztikus összeeséssel jártak) viharos üdvrivalgásban törtünk ki, úgyhogy omlettünk annyit elsajátított, hogy a járás valami jó dolog, mert nagy dicséret jár érte. (Hű, mennyi "jár" egy mondatban!)

A hangot leszedtem, mert a kezdő apuka nem szívesen osztja meg azt az artikulálatlan gügyögéskomplexumot, ami lakótársi közösségünk esti mókázásait kíséri. Brubeck finom zongorafutamai és Joe Morello lazán virtuóz kávajátéka amúgy is sokkal szórakoztatóbb kíséret. De a gesztusok így is árulkodóak: tudni kell, hogy sikerült megörökíteni azt a pillanatot, amikor ifjú hommelette-ünk életében először elindul hátrafelé - drága lakótársam látványos csodálkozása 00:04-nél ennek szól. Aztán 00:11-től különös játék alakul ki: a kis omlett, mintha egyensúlyának határait keresné, elkezd jobbra-balra dülöngélni. Nyilvánvaló, hogy gyakorlásról van szó, a gyerek, kihasználva, hogy egy hozzá maximálisan alkalmazkodó támasztékra (az anyja kezére) lelt, megpróbálja összerendezni mozgását. Pontosan mérhető, hogy ehhez mennyi időre van szüksége: 00:17-nél az anyja megpróbálja elengedi a kezét (ennek köszönhető az a kézmozdulat a kép bal széle irányába), de omlettünk nem hagyja. Az anyja megérti, és megható összhangban dülöngélnek néhány másodpercig. Ekkor érdekes dolog történik: hommelette átveszi a kezdeményezést, bontja a szemkontaktust és oldalra néz, anélkül, hogy a dülöngélést abbahagyná. Ezzel egy szempillantás alatt függetleníti magát az anyja mozgásától, és kialakítja a saját ritmusát. Nyilvánvalóan megérett az idő: ennek szól az a türelmetlen, rugózó mozdulat 00:29-nél (jelentése kb.: "Engedj már el! Most már megy magától.") A gyermek egy pillanatig egyensúlyoz, majd felméri, hogy hová is kell eljutnia (eközben lelkesen biztatom, hogy jöjjön oda hozzám), aztán életében először járás közben megfordul (erre vonatkozik a látványos anyai rácsodálkozás 00:36-nál), és elkezd felém kacsázni.

Ami itt nagyon érdekes, hogy 1) már nem csak a járásra koncentrál: az első lépéseknél még igencsak összpontosít, de amikor 00:40-nél kinyújtom felé a kezemet, egyértelmű és lelkes interakcióba lép, anélkül, hogy kizökkenne a járás ritmusából; 2) a kezeit már nem csak egyensúlyozásra használja: megpróbálja elérni a felé nyújtott kezet, tehát megszűnik a kezeivel egyensúlyozni, viszont továbbra is talpon marad. A legnagyobb meglepetés 00:44-nél jön el: az ember azt hinné, hogy alig várja, hogy végre stabil támasztékhoz jusson, ehhez képest éppen csak megérinti az ujjamat (mint egy úszó a fordulónál a falat), és fordul is el (ez váltja ki anyja hitetlenkedő csodálkozását 00:47-nél). Talán még maga a gyerek is meglepődik saját bátorságától, ez aztán végleg ki is zökkenti. Jól látható, ahogy ránéz az anyjára, ezzel elveszíti a ritmust, megbotlik - viszont nem elesik, hanem kifejezetten kontrollált mozdulattal, kezeivel elegánsan egyensúlyozva térdre hull. 00:52-től pedig az látható, ahogy együtt örül a szüleivel a nagy tettnek, és aztán azon nyomban más kezdi el érdekelni (ilyenkor jön a hisztérikus moutogatás, aminek kb. annyi a jelentése, hogy "Azonnal adjátok ide azt a pöttyös labdát! Nem értitek, hülyék?! Ide vele!")

Látható tehát, hogy egy ilyen kis hétköznapi, villanásnyi, ötvenmásodperces részlet is mennyi finom összjátékot, mennyi bonyolult mechanizmust, a kognitív folyamatok micsoda gazdagságát rejti. Pedig nem történt más, csak egy budapesti gyerek nyolcat lépett. Nos, ha valamiért szeretem a gyereknevelést, akkor az éppen az, hogy nekünk, felnőtteknek teljesen magától érdetődő dolgok "magátólértetődőségét" kérdőjelezi meg, értelmezi újra, és világít rá mindennapi cselekvéseink bonyolultságára. A gyerekkel együtt valahogy minden nap én is újratanulom a világot - kicsit olyan ez, mintha az anyanyelvünket magyaráznánk egy külföldinek, de ezt a sok okosságot majd inkább máskor fejtem ki. A lényeg: az ifjú hommelette jár.

*A félkövérrel szedett számok, mint mindig, azt jelölik, hogy a gyermek életének hányadik hónapjának hányadik napján történt az esemény.