2007. december 20., csütörtök

Szösszenet a szoptatásról

Lassan egyhavi tapasztalat birtokában a gyakorlott lakótársak, ám rém kezdő szülők könnyen levonhatják a következtetést: egy egészséges újszülött alapvetően két dologgal járul hozzá az ősz hajszálak szaporodásához és a szent fogadkozáshoz, hogy "sose lesz több gyerekünk". Az egyik a drámai kialvatlanság, amihez foghatót még soha életemben nem tapasztaltam (illetve csak egyszer: amikor bennragadtunk az István-lápai barlangban, de az csak két napig tartott, ez meg már négy hete). A másik pedig a szoptatás, ami ugyan főleg csapásoktól sújtott lakótársamat érinti, de azért a kezdő apukának is jut bőven az áldásból. E posztban ez utóbbiról lesz szó, némi siránkozás után gazdag művészettörténeti áttekintéssel.

Gondos és lelkes szülőkként igyekeztünk utánajárni a dolgoknak, elolvasni minden utunkba kerülő szakkönyvet és kikérdezni minden utunkba kerülő szakembert. Így utólag egyetlen következtetést tudok levonni: a szoptatásról olvasni körülbelül olyan, mint érdekes történelmi szakkönyveket tanulmányozni Pearl Harborról vagy Katyńról. Lehet, hogy megtudsz egy-két dolgot, mérsékelten izgalmas mellékkörülményt, de a dolog mély, eszenciális drámáját sosem tapasztalhatod meg. Valahogy így van ez a szoptatással is - erre semmiféle szakkönyv nem képes felkészíteni. Annyi bizonyos, hogy ha egy tanácsadó könyvben még egyszer olvasom vagy egy erre kiképzett szakember szájából még egyszer meghallom a "szoptatás csodája", az "anyai ösztön", a "legnagyobb ajándék" kifejezéseket, e nagyszerű nyelvtani szerkezetek forrásait egy sodrófából, vasalóból és villanybojlerből kiképzett célszerszámmal fogom másvilágra segíteni. Mert le kell szögeznem, hogy a szoptatás, legalábbis a mi lakótársi esetünkben sokkal inkább a darwini struggle for life kulcsmozzanata, mintsem valami fennkölt és szubtilis anya-gyermek-kötődés bizonyítéka. Mondom mindezt úgy, hogy mi aránylag szerencsések vagyunk: drága lakótársam normális kórházban szült, ahol nem alázták meg azért, mert elsőre nem ment a táplálás. Édesanyja gyakorlott szülésznővér, aki vérprofi módon mutogatta el a mesterfogásokat. Az ifjú hommelette egészséges, békés gyermek, aki meglepően együttműködő. És nem utolsósorban: lakótársam biológiailag is elsőrangú anya, akinek mindezidáig - kopogjuk le - semmi problémája sem volt a tejmennyiséggel és -minőséggel. És mégis.

Mert valahogy a heteken át menetrendszerűen bekövetkező hajnali négyes kelés - főleg úgy, hogy egy hajnali félkettes kelést követ, és minden bizonnyal egy hatórai kelést előz meg - erősen megnehezíti, hogy a szoptatásra mint valami fennkölt természeti csodára gondoljak. És ha ehhez még hozzáveszem az engem csak kevéssé, de lakótársamat annál inkább érintő kegyetlen bosszúságokat: a berepedt bimbót, a csomósodó, fájó melleket, az állandó ügyködést a nyomorult szivattyúval (pedig minden anya átkát, a mellgyulladást még sikerült elkerülni)... Belátom, az újszülött anyatejjel való táplálása fontos, hogy azt ne mondjam: életbevágó dolog, de a Kismama laktoradikálisai által preferált igény szerinti szoptatás inkább tűnik az anya végletekig történő kizsigerelésének, semmint a sorstól kapott, páratlanul emelkedett, varázslatos ajándéknak. A magam részéről mindezidáig egyetlen titokzatos összefüggést ("a természet csodáját", ugye) fedeztem csak fel: anyuka szem körüli karikái már legalább olyan kékek, mint a tegnapi anyatej a hűtőszekrényben. Ami pedig az ifjú hommelette-et illeti: a krónikus kólika és a menetrendszerűen érkező tejkiütés sem kifejezetten azt a tapasztalatot támasztja alá, hogy a szoptatás valami varázslatos, magasröptű csoda lenne - sokkal inkább kőkemény meló, küzdelem és fogaknak csikorgatása.

Ilyenkor mit tehet a kezdő apuka (mármint azon túl, hogy pofátlanul visszaalszik, amíg lakótársa a gyermekkel küzd)? Jobb híján megpróbál rájönni arra, honnan is ered a "szoptatás csodájának" e minden gyakorlati tapasztalatnak ellentmondó mítosza.

Élek a gyanúperrel, hogy ezt a koncepciót is - mint annyi más, a nőket alapvetően érintő dolgot - férfiak találták ki. Amikor a "szoptatás", illetve az "anyaság" és a "csoda" kifejezések egymás mellé kerülnek, birtokos szerkezetet alkotnak, akkor nehéz elvonatkoztatni a keresztény hagyománytól. És még ennél is meglepőbb, hogy nem is elsősorban a nyugati katolikus tradíció az, ami a mai napig alapvetően meghatározza az anyaságról alkotott hétköznapi képünket, hanem sokkal inkább a keleti, bizánci, később "ortodoxnak" nevezett ábrázolásmódok.

A különböző őskori "Vénusz"-szobrocskákról most ne is beszéljünk: bár eltúlzott nőiségük kétségkívűl szorosan kapcsolódik az anyasághoz és a termékenységhez, a szoptatásra legfeljebb a brutális méretű keblek utalnak.

Ám itt van rögtön ez a csinos egyiptomi szobor, a Louvre egyik sikerdarabja, nagyjából az ie. 7. századból. Itt már kétsékívül szoptatásról van szó, a fantasztikusan gazadag mitológiájú Ízisz táplálja fiát, Hóruszt. (Jellemző módon a kedves apuka - jelen esetben Ozirisz - már a kezdetek kezdetén ki van vonva a forgalomból, a gaz tesó, Széth ládába zárva dobja a Nílusba, de Ozirisz még halála után is potens: így nemzi Hóruszt.) Hóruszt általában sólyomfejjel ábrázolják, de egy szép horgas csőrrel meglehetően anakronisztikus lenne a szopás, ezért itt még emberformájú. Olyannyira, hogy a szobrász nála is beveti a szigorú egyiptomi testarányrendszert, ezért Hórusz nem annyira csecsemőnek néz ki, mint inkább "kis felnőttnek". Mai szemmel nézve kissé furcsán is hat ez a felnőttarányokkal ábrázolt gyermekistenség anyja ölében, főleg úgy, hogy a káprázatos felületű feketésszürke gránitból kidolgozott Ízisz kifejezetten szexi. Az ikonográfia nagyon szigorú: szinte nem is ismert olyan változat, ahol Hórusz ne baloldalt ülne, és Ízisz ne jobbjával kínálná fel neki bal mellét.

Elég érdekes egyébként, hogy Ízisz, aki az egyik legklasszikusabb termékenységistennő, eredeti formájában tehén volt, Hathorként ismerték (innen maradt meg az, hogy Íziszt gyakran ábrázolták tehénszarvakkal, közöttük Napkoronggal). Ha hihetünk a Wikipediának, Hathor nem csak a termékenység, az anyaság, hanem az áradás istennője is volt, és (talán nem is olyan) laza asszociációk során át a szülésé is. Ízisz egyébként az egyik legszimpatikusabb istenség minden mitológiai alak közül, lényegében mindent magába sűrít, ami csodás és kifinomult a női princípiumban. És ami a legkülönösebb: bevett ábrázolási formulává vált, hogy az aktuális fáraó Ízisz ölében ülve, Hóruszként szopik, elnyerve mintegy az isteni erőt. (Mint később például Szent Bernátnál látjuk majd, a katolikusoknál sem volt éppen tabu a felnőtt férfi és az anyai mell kapcsolata.)

A másik fantasztikus szoptatás- és anyaságmítosz Kisázsiából ered. Artemisz alakja sokban hasonlít Íziszéhez (bár még sokkal több dologban nem). A sztori szerint egynaposan ő segédkezett anyjának, Létónak, hogy megszülhesse ikertestvérét, Apollónt. Ezért aztán kézenfekvő volt, hogy a görögök őt tiszteljék a szülés intennőjeként és a szülő nők védelmezőjeként (bár ezzel nehezen egyeztethető össze a másik munkaköre, a vadászat felügyelete). Bár Artemisz sokfelé nagyon népszerű volt a görög szigetvilágban, a legintenzívebben Efezoszban ápolták kultuszát. Itt épült meg a hét csoda egyike, az Artemiszion, azaz Artemisz temploma, amit aztán Hérosztratosz gondosan porig égetett, hogy pár ezer év múlva megemlíttessék neve e blogban. A szülés istennőjének kultuszát csak erősítette, hogy legfényesebb temploma pusztulásának éjszakáján született Nagy Sándor. (Alkalmat adva ezzel Plutarkhosznak, hogy elsüsse minden idők legjobb történetírói poénját: "A magnésziai Hégésziasz olyan fagyos megjegyzést tett erről, hogy az akár el is olthatta volna ezt a nagy tüzet. »Nem csoda - szólt -, hogy leégett Artemisz temploma, mert az istennő azzal volt elfoglalva, hogy segédkezzen Alexandrosz születésénél.«") Efezoszban Artemisz egyéb funkciói teljesen háttérbe szorultak, ő volt a hundert prozent termékenységistennő, amit aztán a helyiek a képen látható módon vittek a szélsőségig. Ez az efezoszi százmellű Artemisz-ábrázolás azóta is nagy közönségkedvenc, e sorok írója csak úgy kapkodta a fejét a selçuki Efezosz-múzeumban az egyik teremben rá leselkedő mérhetetlen mennyiségű kebel között.

A történetnek, a rengeteg cicin túl mélyebb összefüggései is vannak, ugyanis a kisázsiai Artemisz-kultusz mélyen befolyásolta a kereszténység Szűz Mária-képét. Artemisz legfontosabb -még a száz mellnél is fontosabb - attribútuma ugyanis a szűzisége volt (az egész antik mitológia tele van az Artemisszel erőszakoskodni próbálók csúfosan végződő történeteivel). Az erős kultuszba majdnem beletört az őskeresztény hittérítők bicskája, pedig Pál keményen hajtott Efezoszra, ami nem véletlen, hiszen akkoriban ez számított az ión partvidék legnagyobb városának. De, amint az az Apostolok cselekedeteiből tudható, a helyiek éppen a szülés szűz istennőjére, Diánára (azaz Artemiszre) hivatkozva próbálták meglincselni Pált.

Nyilvánvaló, hogy a korabeli térítők számára elsődleges policy volt, hogy az új vallást a könnyebb elfogadhatóság érdekében valamilyen módon ötvözzék a helyi hiedelmekkel. Nem tudom, ki volt az a zseni, aki felismerte, hogy a szűz termékenységistennő kultuszát hogyan lehet meglovagolni, de annyi bizonyos, hogy kialakult a hagyomány, ami szerint Mária, a szűzen fogant anya, fiának halála után hol máshol telepedett le, mint - Efezoszban. És hogy a rejtélyes öszefüggések szálait tovább bogozgassa a kezdő apuka és véramatőr vallástörténész, a lassan stabilizálódó keresztény egyház egyik legfontosabb hitelve is Efezoszban emelkedett univerzális rangra. 431-ben ugyanis itt (bizonyosan nem véletlenül "Mária városában") dőlt el a Szűz Istenanyasága, azaz hogy Mária nem "Krisztotokosz", azaz nem Krisztust mint embert hozta világra, hanem "Teotokosz", azaz Istenszülő, tehát (kissé hülyén fogalmazva) magát az Istent, pontosabban Isten megtestesülését, amely azonban emberi alakban is megőrzi isteni lényegét.

Talán nem kell külön hangsúlyozni ennek a kívülálló számára kissé érthetetlen megkülönböztetésnek a jelentőségét. A kezdő apukát itt most nem is annyira Jézus isteni vagy emberi tulajdonságai érdeklik, hanem az, hogy mit jelentett a kialakuló Mária-kultusz szempontjából az "Istenszülőség" dogmája. Mindenekelőtt egy gigantikus, általános, máig ható sajátos skizofréniát az európai kultúrában. Amíg a kérdés eldöntetlen volt, addig egyáltalán nem volt meglepő, hogy a Mária-kultusz olyasfajta mélyen testi jegyekre épült, mint amit például a betlehemi Tejbarlang is bemutat, a Születés templomától nem messze. A hagyomány szerint ezen a helyen pihent meg a szent család Egyiptomba menekülvén. Mária itt szoptatta meg a kis Jézust, és néhány csepp tej a sziklákra fröccsent, amitől azok hófehérré váltak.

Az efezoszi zsinat után már kissé problematikus volt az anya-fiú-viszony ilyesfajta bemutatása. "És azt így hogy - kérdezhetné bárki -, hogy a szűz szeplőtelenül megfogan, világra hozza az Igét, és még jól meg is szoptatja?"

Szerencsére a keresztény egyháznak volt egy zsenije, Szíriai Szent Efrém, aki már jóval az efezoszi zsinat előtt kidolgozott egy tökéletes modellt. Szent Efrém a mai napig a kereszténység legnagyobb himnuszköltői közé tartozik, a kezdő apuka szerény véleménye szerint simán veri Assisi Szent Ferencet. Efrémet sok minden más mellett marhára érdekelte a Fiú kettős természete és igen nagy érdeklődést tanúsított Krisztus születése iránt. Az ő nevéhez fűződik többek között az analogikus érvelés kialakítása: tehát hogy a megtestesült Ige biológia működése valamiképpen az üdvözülést modellezi. Maga az érvelés nem volt új dolog, Efrém is kedvelt vitapartnereitől, az újplatonista gnosztikusoktól nyúlta. Harmadik Születés-himnuszában pont a Plótinosztól kölcsönzött emanáció-, azaz kiáradás-koncepciót veszi át és helyezi keresztény alapokra. "A világ szomjazik, egy kútra vágyik - vezeti fel a nagyszabású képet -, hagyd hát, hogy igyunk az Isteni Kútfőből!" (Mivel Efrém himnuszainak nem találtam magyar fordítását, most a kezdő apuka és még kezdőbb műfordító tákolmányaival kell beérni.) Miután imígyen megalapozza az ivás-metaforát, elérkezik a legmegdöbbentőbb részhez - igazán nem várnánk egy szentéletű egyházatyától, hogy ilyen lelkesen ecsetelje a szoptatás naturalista oldalát:

Mária néma Gyermeket szült, bár benne rejlett mindannyiunk nyelve. József gondját viselte, bár a Benne rejlő néma természet ősibb mindeneknél. A Fenséges Úr gyermekké vált, bár a Benne rejlő Tudás kincse mindnyájunkat eltölt. Fenséges volt, de szopta Mária tejét, és az Ő áldását szopja minden teremtmény. Ő az élő lélegzet Élő Keble; a halott szopik ebből az életből és feltámad. Lélegzet nélkül senki sem élhet, a Fiú hatalma nélkül senki sem létezhet. Alant és fent minden élő az Ő életadó lélegzetétől függ. Ahogy Ő szopja Mária tejét, úgy szoptat Ő mindenkit élettel. Ahogy ő csüng Mária keblén, úgy csüngenek az ő keblén minden teremtmény.

Aztán pár sorral odébb már nem átall a magzat Jézusról értekezni:

Ahogy az Ő teste formálódott a méhben, úgy formált az Ő ereje mindeneket. Ahogy a Fiú megfogant a méhben, úgy formálta Ő a magzatokat a méhben. Bár az Ő teste gyenge volt a méhben, nem úgy az Ő ereje! Éppígy, ahogy a teste gyenge volt a Kereszten, az ereje nem volt gyenge. (...) Tőle kapta az erőt Mária, hogy hordozza a keblén Őt, aki mindeneket hordoz. Mária mindazt, amit adott neki, minden teremtmények nagy raktárából adta. Azt a tejet adta Neki, amit Tőle kapott; azt az ételt adta Neki, amit Ő készített. Istenként tejet adott Máriának: és aztán szopta azt mint Emberfia.

És így tovább, akit érdekel, írjon és elküldöm az egészet angolul, pdf-ben. Ennyiből is látható tehát, hogy miben rejlik Szent Efrém zsenialitása: egy mindenkit érintő hétköznapi tapasztalatot - a szoptatást - emel a megváltás metaforájává, ráadásul úgy, hogy a kor (a 4. század) divatos újplatonista misztériumvallásainak fogalomkészletét is átemeli. A szoptatás csodája itt a megváltás csodája: így véli - tegyük hozzá, rendkívül elegánsan - összehozni a testi és szellemi apektust, az emberi és isteni természetet.

Nem túlzás azt állítani, hogy az efezoszi zsinat dogmáit Efrém alapozta meg. Hosszú távon muníciót biztosított a Teotokosz kultuszának. A szoptatás motívuma ezek után egyértelműen az Élő Igével való eltöltekezés allegóriájává vált a keresztény egyházi művészetben, és bár a koraközépkori diszkréció mégiscsak nehezen engedett be fedetlen női kebleket a templomokba, egész kis ikonográfiai hagyomány alakult ki. Ezt nevezik Galaktotrophousának, azaz Tejjeltáplálónak. A számtalan rögzült Mária-ábrázolásmód közül (Hódégétria - Útmutató; Eleusza - Gyengéd stb.) biztos, hogy a Galaktotrophousa a legmeghökkentőbb. És nem csak azért, mert a nagy szellemi nekibuzdulásban kicsit anakronisztikusnak hat egy ilyesfajta "naturális" ábrázolás, hanem ezért is, mert elég mókás azt látni, ahogy a derék, szentéletű ikon- és kódexfestők milyen elkeseredett küzdelmet folytatnak az anatómiai ábrázolás szabályrendszerével.

Itt van például az egyik legbájosabb: egy 8. századi miniatúra kedvenc koptjaimtól. Imádom ezeket a bájos arcokat a naiv, tágranyílt szemekkel - szegény lakótársam a megmondhatója, hogy párizsi vakációnk alatt hányszor rángattam le a Louvre alagsorába, minden idők legviccesebb szentképéhez. Ez a miniatúra is ilyen; egyszerűen elbűvölő az a teljesen lehetetlen testtartás és a tökéletes anatómiai infantilizmus - és mindezeken nem csak a mély áhítat süt át, hanem bizony az Ízisz-Hórusz szoborral való szoros rokonság is. A szarvak persze eltűntek a nőalak fejéről, de a Napkorong bizony ott van glória formájában és a kompozíció is nagyon hasonló: ugyanaz a jobb kézzel kínált bal mell, ugyanaz a frontalitás, bár az Efrém által emlegetett "nagy körforgás" nem igazán jön át.

De nem is akarom tovább szaporítani a szót: ez a kitűnő könyv aránylag precíz összefoglalással szolgál. A lényeg, hogy kopt, szír, bizánci és még ki tudja, miféle közvetítéssel az ikonográfiai típus nyugatra is eljutott, hogy némiképp átalakult formában keljen életre a trecentóban. Ezúttal már latin nevén emlegették: Maria lactans, azaz szoptató Mária. Vagy még inkább Madonna del latte, ahogy az igazán bevonult a művészettörténetbe. Emitt a nagy sienai, Ambrogio Lorenzetti Szoptató Madonnája. Látható, hogy a gyermek mozdulata már kezd némiképp hiteles lenni, bár Lorenzetti a nagy igyekezetben, hogy a néző felé fordítsa a kis Jézus fejét, elég nagy erőszakot követel szegény Márián.

És ha itáliai reneszánsz, akkor nehéz kihagyni Masolino csodálatos képét. Persze ez már jó száz évvel Lorenzettié után készült, de miközben Masolino körül dúl a quattrocento, többek között az utókor által nála sokkal többre tartott barátja, Masaccio jóvoltából, Masolino visszatér a száz évvel azelőtti bűbájos madonnákhoz, az ikonszerű arany háttérhez, a bénácskán elhelyezett kis Jázushoz. Ez a képe, az Alázatosság Madonnája mégis az egyik legmeghittebb szoptatás-kép a reneszánszban, mindenekelőtt finom színvilága és a köpeny csodásan hulló redői okán.

Masolino képével majdnem egy időben Németalföldön született egy különös mű, a nagy Rogier van der Weyden alkotása. Igazi csemege ez az ikonográfiai tévelygések barátainak - a kezdő apuka még hasonlót sem ismer. Valóban egyedülálló, ahogy van der Weyden összehoz két típust: a Madonna de lattét és a "Szent Lukács lefesti Máriát" sémáját. Ez utóbbi nagy népszerűségnek örvendett a reneszászban, de már az ikonfestők is előszeretettel ábrázolták - könnyű kitalálni, hogy miért: a Máriát festő Lukács alakjában saját mesterségük címerét mutatták be. Nehéz megmondani, honnan ered a Lukács festői kvalitásairől szóló hagyomány (talán onnan, hogy a négy evangélium közül az övé a legrészletesebb, már-már történészi aprólékossággal megírt), mindenesetre meglehetően furcsa, hogy van der Weyden képén Mária nem egyszerűen modellt áll, hanem békésen szoptat. Mindezt megtoldva a kertre nyitott szobával, a várossal, a mellvédszerűségnél álldogálló alakokkal - ez a kép minden, csak nem meghitt.

És persze itt van a reneszánsz történetének egyik legelképesztőbb képe, Jean Fouquet híres meluni diptichonjának jobb szárnya. Ez a brutálisan kitárulkozó, már-már erotikus Madonna a hihetetlen vörös és kék angyalokkal, a szereplők következetesen kifejezéstelen arckifejezésével, a nőalak szinte pornográf testiségével azt is rögtön zavarba hozza, aki nem ismeri a kép történetét. És nem véletlenül: Fouquet korának egyik hírhedt szépasszonyát, VII. Károly szeretőjét, Agnès Sorelt örökítette meg. A hölgy korabeli megítélése egyáltalán nem volt pozitív - mintha visszafogottan ugyan, de ez köszönne vissza a képen: bizony, mintha a szoptatási előkészületek csupán ürügyül szolgálnának az ifjú és csodaszép szerető kitárulkozására - arckifejezése mindenről tanúskodik, csak éppen a szeretetről, az odaadásról és a szoptatás iránti olthatatlan vágyról nem.

Persze a Madonna del lattékról szólva nem lehet kihagyni a legnagyobbat: Leonardo da Vincit. Mert ő a legnagyobb, ehhez kétség sem fér (mindjárt jön a másik legnagyobb is), mégha kissé kínos is irdatlan népszerűsége. Senki sem képes ilyen harmóniát teremteni egy képen belül, senki sem képes így patikamérleggel kiegyensúlyozni a testiséget és a szellemit. Amellett, hogy perfekcionista anatómus és perspektívaábrázoló (nézzük csak meg, ahogy a gyermek szinte kifordul anyja öléből, és mégis teljesen természetes kettejük térbeli viszonya), amellett, hogy elképesztően kiegyensúlyozottak a kompozíciói, utolérhetetlen a felületkezelése, fantasztikusan ért a színekhez - mindettől egyszerűen csak jó festő lenne. De az a mély meghittség, ami Leonardo képét (és általában: képeit) uralja, azok a titokzatos rafinériák (mintha a gyermek csak azért fordulna ki anyja öléből, hogy a nézőre tekintsen, de mégis kapaszkodik anyjába - hányszor láttam én ezt a mozdulatot az ifjú hommelette-től is!) teljességgel utolérhetetlenné teszik.

Emitt pedig a másik legnagyobb: Michelangelo. Ha valaki, hát ő igazán lelkes érdeklődést árult el a szoptatás ábrázolása iránt, a Sixtusi kápolnát alaposan telehintette szoptató nőalakokkal. Ez a kései műve, a Medici Madonna a firenzei San Lorenzo félbehagyott új sekrestyéjében mintha csak Leonardóéval próbálna versenyre kelni. A gyermek kifordult teste nagy valószínűséggel Leonardo képéről ered, ám Michelangelo szemtelenül megfordítja a dolgot: őt már tényleg csak a dinamizmus érdekli, az életre keltett márvány, rá mélyen jellemző módon vajmi kevéssé törődik azzal, hogy a kis Jézus arca egyáltalán nem látható. Leonardónak fontos volt, minden művén kulcsfontosságú a tekintetek játéka, a néző bevonása a kép meghitt terébe. A kezelhetetlen, mogorva, majdhogynem mizantróp Michelangelo művei a legkevésbé sem óhajtanak meghitt viszonyba kerülni szemlélőjükkel: egyszerűen és nyersen (persze elsöprő virtuozitással) lenyűgöni akarnak, lehengerelni, és ez - mondani sem kell - maradéktalanul sikerül is nekik.

Minden idők leghíresebb és legnépszerűbb Madonna del lattéjáért nem is kell messzire mennünk: Correggio képe itt van a Szépművészeti Múzeumban. A kezdő apuka férfiasan bevallja, hogy nem igazán szereti ezt a festményt - ide is csak a tisztesség kedvéért rakta be, ha már a legnépszerűbb szoptatásábrázolásról van szó. Jómagam nem igazán tudok mit kezdeni Correggio barokkba hajló álnaiv érzékiségével - nézzük csak meg Leonardo vagy még inkább Michelangelo erőtől duzzadó, kötegelt izmú csecsemőit, és hasonlítsuk össze Correggio finomkodó, elfolyós formáival, mesterkélt mozdulataival. Szó se róla, a bennem mélyen eltemetett, objektivitásra törekvő művészettörténész elismeri a kép kvalitásait (hogy egyik kedvenc-gyűlölt szavamat használjam), de ettől még nem tetszik jobban, mégha ezt a képet eredetiben is sokszor láttam.

Nem a Madonna del latte típusa az egyetlen séma, amiben Mária gyermekét szoptatja. Legalább ilyen népszerűek (pontosabban: sokkal népszerűbbek) voltak a Szent Család-ábrázolások, amik gyakran ötvöződtek a "Menekülés Egyiptomba" témájával. Ez például az egyik kedvencem, a zseniális és hiperbonyolult tájképeiről elhíresült Joachim Patenier munkája. Patenier, jó késő-németalföldiként immár szinte tejlesen eltünteti a tájban a szereplőit (Máriát azért mégsem tüntethette el, ezért ragyog fenségesen a kép közepén). De egy finom játék alig kivehető ezen az apró reprón: baloldalt hátulról József közelít egy tejesibrikkel: ahogy a Szűzanya szoptatja gyermekét, úgy gondoskodik József (apának nem nevezném, de hívjuk mondjuk nevelőapának) a családjáról. Bizony, íme feltűnik a kezdődő németalföldi család-éthosz, a kölcsönös gondoskodás nagyszabású képe.

Emitt pedig Rembrandt letaglózó hatású festménye, a Louvre-ból. Mindig megdöbbentett az a nagyvonalúság, ahogy Rembrandt a felületen elrendezi a kompozíciót: ahogy a jobb felső sarokból az a gigászi, már-már univerzális árnyék ráborul a szentcsaládra, és ahogy ezzel ellentétesen a kis Jézus teste ragyog, mintha nem is az ablakon beáramló fény világítaná meg, hanem önmaga is valami fényforrás lenne... Bármily fura, a "nagy realista" volt képes talán egyedüliként igazán vászonra vinni Krisztus eljövetelének nagyszabású drámáját, méghozzá úgy, hogy soha egy fikarcnyit sem engedett az említett realizmusból. Rembrandton kívül talán egyedül Caravaggio volt az, aki ilyen "metafizikus" mélységet tudott adni a realizmusnak, de Rembrandt mindenképp túlszárnyalja őt. A gyermekre és a Mária mellére huló fényfolt ragyogása, miközben egy feltűrt ingujjas valaki a háttérben egy kapanyelet berhel - felejthetetlen.

Amilyen jellemző az északi családfelfogásra a fenti két kép, olyan jellemző az olaszokra Gentileschi festménye: talán ez az, ami a leginkább jellemzi korunk családmodelljét is. József egy zsákra dőlve édesen szunyókál, miközben a nő a földön ülve szoptat. Persze, menekülés, meg fáradtság, meg veszély, elismerem, de mindenképp árulkodó a dolog. Ami viszont a képben igazán izgalmas, az a fantasztikusan fodrozódó drapériák és a háttérben sötétlő viharos égbolt mély ellentéte. Hiába, Gentileschi nagy virtuóz volt, Caravaggio méltó követője, de az alvó Józsefet nem bocsátjuk meg neki.

A keresztény Mária-kultusz azonban nem csak ilyesfajta fennkölt vagy éppen földhözragadt ábrázolásokat hozott, hanem bizony néha meghökkentően bizarr dolgokat is. Érdekes módon ezek a furaságok leginkább a nagy misztikusok látomásaihoz köthetők, mindenekelőtt Clairvaux-i Szent Bernáthoz, a ciszterci rend alapítójához. Bernát korának egyik legnagyobb formátumú egyházpolitikusa volt, de a rendalapítás fáradalmai és a nagypolitika rafinériái nem akadályozták a nagyszabású víziókban. A nyugati Mária-kultusz egyik legnagyobb hatású terjesztőjeként hozzá fűződik az a különös látomás, amelyben Mária mintegy tejéből részesíti Bernátot. Nehéz feszegés nélkül nézni például Alonso Cano vonatkozó festményét: a szentéletű apátot mégsem tapaszthatta rá a Szűz keblére, ezért a jelenet bevett ikonográfiai modelljét követte. Persze a Mária melléből a szent szájába spriccelő tejsugár így sem kevésbé bizarr (bár Cano ügyes trükkel még egy fénysugarat is bocsát hátulról Bernát tarkójára, jelezve mintegy a jelenet allegorikus voltát), ami a képre kattintva igazán nyilvánvalóvá válik. Persze, vesszük az üzenetet: mintha csak Szír Szent Efrém himnusza elevenedne meg: Mária ilyen sajátosan testi módon részesíti Bernátot az Ige kegyelmében. Az érdekes az egészben az, hogy a megtestesült Ige maga, a kegyelem voltaképpeni forrása, tehát a kis Jézus meglehetős meglepetéssel kalimpál anyja karjában.

A másik vízió már annyira - hogy is mondjam - pornófilmbe illő, hogy ismert - legalábbis a kezdő apuka által ismert - ábrázolása nem is maradt fenn. Ez az álom, vagy inkább látomás Szent Klára nevéhez fűződik, akinek Assisi Szent Ferenchez való meglehetősen bensőgéses viszonya, ha máshonnan nem, legalább Zeffirelli rettenetes filmjéből közismert. Minden további magyarázat és elemezgetés helyett egy idézet, Klára szentté avatási peréből, a maga pőre valójában:

Az a Klára úrnő azt is elmesélte, hogy egyszer látomásban úgy tűnt neki, hogy Szent Ferenchez visz egy melegvizes korsót, egy kéztörlésre alkalmas törlőruhát, és egy magas sziklára lépett fel, de mindez olyan könnyedén ment, mintha sima talajon járna. És odaérkezve Szent Ferenchez, a szent kihúzott a saját kebléből egy emlőt, és azt mondta Klára szűznek: ,,Jöjj, vedd át és szopjad meg!'' S miután megszopta, a szent figyelmeztette őt, hogy szopja meg mégegyszer; és amit ő szívott belőle, az olyan édes és gyönyörűséges volt, hogy sehogyan sem tudná elmagyarázni. S miután szopott, az a kerekség, azaz az emlő nyílása, ahonnan kifolyik a tej, boldogságos Klára ajkai között maradt; és kezével felfogta azt, ami ott maradt a szájában; úgy tűnt neki, hogy olyan fényes és olyan ragyogó aranyból van, hogy teljesen tisztán láthatott benne mindent, mint egy tükörben.

Kétségkívül erős hátszele volt Klárának, ha még egy ilyen tartalmú tanúvallomás ellenére is szentté avatták. Bár nem vagyok nagy rajongója a pszichoanalízisnek, de Freud doktornak lett volna itt egy-két tennivalója. Persze a jelenet konkrét perverzitásán túl itt is nyilvánvaló az efrémi koncepció: a transzcendensből való részesülés. Azonban magával a jelenettel - egy felnőtt férfi szoptat egy felnőtt nőt - még a későbbi korok oly virtuóz festői sem igen tudtak mit kezdeni.

Ne gondoljuk azonban, hogy más bizarrságokkal nem foglalkoztak. A realista emberábrázolás történetének egyik legkülönösebb portréja Jusepe (vagy José) de Ribera, a spanyol barokk Velázquez utáni második legnagyobbjának nevéhez fűződik. Sokkoló szépségű Sivatagi Mária Magdolnája mind a mai napig tíz kedvenc képem között van, nem úgy, mint másik Magdolnája, ez a furcsa kettős arckép, amelynek előtérben álló főalakja nem egy rembrandti rabbi, hanem a gyermekét szoptató Maddalena Ventura d'Abruzzo úrhölgy. A nyilvánvaló hormonzavarral megvert asszony részletes kórtörténete a kép jobb oldalán álló sztélészerűségen olvasható. Mivel tudható, hogy a kép körülbelül ötvenéves korában készült, nyilvánvaló, hogy a szoptatás és a karjaiban tartott gyermek csupán Maddalena asszonyi mivoltát hivatott hangsúlyozni, és semmiképp sem gyermekkel (vagy legalábbis nem a sajátjával) állt modellt.

Ribera képével immár le is szakadunk a Mária-kultuszról, és profánabb területek felé vesszük az irányt. Érdemes kitartani, már csak két művészünk van hátra. Íme, máris a 19. századba ugrunk, egy nem túl ismert, de annál szórakoztatóbb skót zsánerfestő, Edwin Landseer munkájához. Ez a kép, a Felföldi reggeli már inkább barátságosan, hogy azt ne mondjam, viccesen anekdotikus. Kétségkívül van valami meghitt, rusztikus báj abban, ahogy a háttérben szoptató anya előtt vidám kutyafalka acsarkodik a koncon, és legelöl, a kép jobb alsó sarkában, láss csodát, két kutyakölyök szopja lelkesen anyja emlőit. Itt már nyoma sincs annak a megszentelt és emelkedett "csodának", ami a Mária-képek zömét jellemzi. Sokkal inkább a hétköznapias természetesség uralja a jelenetet, a tündibündi kutyusokkal való összevetés pedig (Landseer legjobb képei mind vicces kutyás zsánerek) inkább a szoptatás természetes és biológiai funkciójára helyezi a hangsúlyt.

De ne gondoljuk azt, hogy a képek témájának profanizálódásával a művekből kiveszne a fennköltség vagy a meghittség. A legjobb példa erre egy csodálatos amerikai asszony, jóformán az egyetlen nőnemű lény, akit a gonosz és hímsoviniszta impresszionisták maguk közé fogadtak: Mary Cassatt. Úgy értem, az egyetlen nő, akit nem egyéb tulajdonságai, hanem művészi tehetsége miatt engedtek be zárt köreikbe. Hogy Cassatt milyen kegyetlen jó festő volt, arra álljon itt bizonyítékul ez a fantasztikus kép: a Páholyban. Elképesztően extravagáns kompozíció, meghatóan könnyed és nagyvonalú ecsetkezelés, lényeglátás, bátorság: minden együtt, amit mondjuk Degas-ban is imádunk, nem véletlenül voltak jóbarátok. Ugyanakkor Cassatt volt majdhogynem az egyetlen, aki vajmi keveset törődött az impresszionisták nagy fétisével: a tájjal, viszont monomániásan festette, rajzolta, skiccelte a nőket (ami utolsó éveiben aztán tényleg monomániává fajult).

Íme például ez a finom pasztellrajz. Tökéletesen látható, hogy mi érdekelte Cassattet: míg a ruhát és a hátteret csak néhány durva vonással jelzi, annál kidolgozottabb a mama és a baba arca. A kitűnően megválasztott nézőpont lehetővé teszi, hogy a gyerek úgy nézzen ránk, hogy közben ne kelljen a Leonardóéhoz hasonló bonyolult, kifacsart testtartást felvennie - sőt, ahogy jobb kezével megfogja kissé felhúzott lábát, na, az utolérhetetlen. Bizonyára minden kezdő szülő elbűvölve figyelte saját gyermekénél e mozdulatot. És ahogy a másik keze idétlenül anyja melle alá szorul - a maga esetlegességében úgy tökéletes, ahogy van.

Mary Cassatt túlzás nélkül az anya-gyermek kapcsolat legjobb és legértőbb modern ábrázolója. Ez a kép ugyan nem szoptatást ábrázol, de a fésülködés meghitt pillanatát ragyogó érzékkel kapja el. Nem véletlen a technika: Cassatt Renoirtól és Degas-tól tanulta el a pasztellrajz fantasztikusan gyors és simulékony technikáját. Valószínűleg iszonyú gyorsan dolgozott, legalábbis az alapokat percek alatt rakhatta fel - gyerekkel máshogy nem is nagyon lehet.

Cassatt egyébként sosem ment férjhez - úgy tartotta, hogy a családi élet súlyosan hátráltatná művészi karrierjét. Valószínűleg későn jött rá, hogy csúnyát hibázott: ekkortól kezdve szinte kizárólag agya-gyermek képeket festett, majdnem húsz éven keresztül. nem mellékesen aktívan támogatta a korabeli szüfrazsett-mozgalmakat is - mindezek miatt (és persze azért, mert marha jó festő volt) lett életműve a nyolcvanas években felfutott gender studies egyik emblematikus kutatási területe. Tényleg nehéz megtrtóztatni magunkat, hogy ne vegyünk észre képein valami sajátosan női szemléletmódot. Itt van például ez a bűbájos fürdőzős festménye: a finom színharmóniák, az élettel teli, bensőséges pillanat varázsa, a bőr nagyszerűen eltalált hamvassága még a térábrázolási bizonytalanságokat is feledteti. Nem is rajongok tovább - Cassatt nagyszerű festő, akit érdekel, itt utánajárhat.

Bár Landseer, Cassatt és még sokan mások inkább a szoptatás és az anyaság hétköznapi oldalát emelték ki, ne gondoljuk, hogy a képzőművészetből végleg eltűnt volna a magasztos iránti áhítatos érdeklődés. Persze ezt már alapvetően nem a végképp kiüresedett keresztény tradícióban lehetett megtalálni. Szegény Gauguin például valami elveszett, ősi természetesség után kutatva Tahitin találta meg (vélte megtalálni?) az áhított Szent Egységet. Bár a kezdő apuka számára merőben idegen és igencsak korlátozott hitelességű az elveszett Paradicsom utáni naiv vágyakozás, annyit azért el kell ismernie, hogy mégiscsak van valami megkapó a gauguini programban. A lehető legegyszerűbben beszélni a Nagy és Örök Dolgokról: mégiscsak szimpatikusabb, mint bonyolultan beszélni semmiségekről. Szívet tépő vörösek küzdenek sötétlő olajzöldekkel - ahogy a földön térdelő anya halottnak tűnő, bábuként heverő csecsemőjét szoptatja, miközben szomorúan kinéz a képből, valahogy mélyen árulkodik Gauguin heroikus vállalkozásának kudarcáról.

Nohát, egész kis (bár nem éppen magas színvonalú) esszészerűséget kanyarítottam itt a szoptatásról. Lehetne még rengeteg mindenről beszélni, a sokalakos Könyörületesség-Madonnák szülészeti osztály-zsúfoltságú kompozícióitól Picasso elképesztően intenzív anyaság-árázolásaiig, vagy arról, hogy mi köze a Pietáknak a Maria lactansokhoz, de már így is elég pusztítóan hosszú lett ez a poszt. Igazából konklúzió sincs, hacsak az nem, hogy a szoptatás nem "csoda", hanem evolúciós szükségszerűség, bár nagyon szép dolgokat gondoltak róla a világtörténelem során. A kezdő apuka ezek után mi mást tehet - drága lakótársának ajánlja ezt a posztot szeretettel. Ez a legkevesebb, hiszen képeket nézegetni és hülyeségeket irkálni róluk mégiscsak kevésbé megerőltető, mint naponta hatszor-nyolcszor megküzdeni egy ösztönvezérelt csecsszopóval.

5 megjegyzés:

  1. Madonnakrol minden tudo csavo2009. január 13. 1:20

    Remelem ebbol rovat lesz es kulonbozo hommelette-es temakban nezegethetunk szep festmenyeket.

    Kicsit csalodott vagyok viszont, hogy kimaradt Van Eyck Maria a templomban (Gemeldegalerie) c. kepe, ami egyreszt hihetetlenuk komponalt, masreszt a leheto legelethubben abrazolja nem a szoptatast, hanem az azt megelozo aktust: az anyuka dekoltazsanak tepegeteset - mely mozdulatot minden szulo jol ismer. (Ugyancsak ezt a mozdulatot festi meg a masik a bejegyzesbol erosen hianyolt festo, Antonello da Messina Benson Madonnaja (NGA).)

    VálaszTörlés
  2. Majdnem jogos, de már így is elég kurvahosszú lett a poszt. Majd egyszer írok egyet arról is, hogy ki volt a legjobb gyerekmegfigyelő. Meg a hozzátáplálásról is lehet egy jó kis Madonna-poszt - elképesztő, hogy mit meg nem etetnek-itatnak a kis Jézussal azok a röneszánsz Szűzmáriák.

    Meg persze egy apukaábrázolás-poszt is illő lenne. Mondjuk csupa Zeusz-képpel. A különböző jobbnál-jobb fogantatás-témákról ne is beszéljünk.

    VálaszTörlés
  3. nagyon kedvelem az okos és művelt embereket...

    VálaszTörlés
  4. Pusztító hosszúsága ellenére kifejezetten üdítőú volt, Cassatt pedig zseni, köszönöm!

    VálaszTörlés
  5. Ó, ez nagyon kedves, de el kell áruljam, hogy pár évig ez volt a munkám. Azaz nem művelt vagyok, hanem szakbarbár. A kis hommelette, majd ő lesz művelt, ha akarja, ha nem!

    VálaszTörlés