Tegyük fel, hogy van a lakásban egy száznyolcvan centiméter széles ruhásszekrény. Tegyük fel, hogy ebben a szekrényben meghitt békességben, együtt lógnak anyuka blúzai és blézerei apuka ingeivel és zakóival. (Mondjuk a békesség annyira nem meghitt, mert vagy nyolcvan vállfa van bezsúfolva ebbe a szekrénybe és anyuka blézerei folyamatos közelharcot vívnak apuka zakóival a Lebensraumért.) Tegyük fel, hogy bal felől anyuka ruhái sorakoznak, jobbról apuka öltözékei támadnak, középtájt pedig vad közelharcban csapnak össze, kaotikus kavargásba veszve. A kínzó kérdés pedig:
Hogyan lehetséges az, hogy húszhónapos utódunk százszázalékos biztonsággal állapítja meg, hogy melyik ruha kié? Tizennyolc kérdésből tizenhétszer válaszolta meg helyesen a "Kié ez?" kérdést, magabiztosan cincogva a "papáé", illetve "mamáé" válaszokat. Egyszer hibázott mindössze, amikor arra a frissen vásárolt zakóra kérdeztem rá, amit a próbafülkén kívül még sosem viseltem. Lehetséges, hogy az ifjú hommelette jobban ismeri a ruhatárunkat, mint mi magunk?
További kínzó kérdések emitt.
Ezexerint erosen noies zakot vettel? Rozsaszin?
VálaszTörlésA kategorizalas tenyleg dobbenetes. Hanna rakattant a villamosokra Bp-en, itt Berlinben pedig a metrok ugye sargak, a villamosok meg foleg zoldek, megis mindig pontosan tudja, melyik a metro es melyik a villamos.
Nem rózsaszín, hanem férfiasan acélszürke. Rosszul fogalmaztam egyébként, nem hibásan válaszolt, hanem azt mondta: "nem", ami az ilyen esetekben azt jelenti: "nem tudom". Egyébként az egyik rózsaszín ingemről is hajszálpontosan megmondta, hogy az enyém.
VálaszTörlésHát igen, a villamos nagyon nagy flash, asszem, erről is írok majd egy szösszenetet.