Zsakkűz

Régóta lógok már ezzel a bejegyzéssel, urbanizált babakocsi-fóbiám megörökítésével. Most végre eljött az idő. A poszt apropója, hogy több mint egy év elteltével ifjú utódunk ismét kísérleti nyúl lett - ezúttal nem elektródákat pakoltak a koponyájára, hanem sokkal veszélyesebb experimentumban vett részt. Drága lakótársam, egykori kolléganőjének biztatására olyat tett, amit önszántából csak igen ritkán: alámerült a nagyvárosi babakocsis közlekedés Ambrose Bierce-novellákba illő rémálmába. Anyához nem méltó, szörnyű dolgokat művelt az ifjú hommelette-tel, többek között 1) átmerészkedett Pestre; 2) babakocsit tolt a Terézvárosban; 3) trolizott, földalattizott és egyéb megbocsáthatatlan cselekedeteket hajtott végre. A tapasztalatokról valószínűleg születik egy cikk egy népszerű női portálon, a kezdő apukának pedig eszébe jutott, hogy terápiás céllal már rég ki akarja írni magából a babakocsis gyerekmozgatás megalázó élményeit.

Mert bár egyéb nagyvárosokat nincs szerencséje ismerni, a viszonylag csekély számú kísérletből hamar kiderült, hogy Budapesten jóformán képtelenség babakocsival közlekedni. Ebben a posztban már megpróbáltam felvezetni a drámát, és most, egy év tapasztalataival a hátunk mögött talán érdemes levonni néhány következtetést.

Először is, egy év alatt sikerült megtalálnom a felelősöket, akiket most - és innen a poszt címe - zolai elkötelezettséggel meg is nevezek. Nos, akik miatt elsősorban nem lehet közlekedni e városban, azok az építészek, szűkebben a köztéri építészek, tágabban pedig az a barbár, provinciális és kisstílű építészi hagyomány és gondolkodásmód, ami egyébként is pokoli, élhetetlen és unalmas várost varázsolt Budapestből.

A köztéri architektúra speciális, ám a babakocsizást leginkább érintő alesete a tömegközlekedés építészete. Na, itt aztán mérhetetlen mennyiségben lehet sorolni az elrettentő eseteket. A példatár igazi, bár jócskán elcsépelt klasszikusa a négyes-hatos villamos vonala, rajta a három fényesen ragyogó állócsillag: a Margit-híd budai hídfője, a szigeti bejáró és a Boráros tér. Minden babakocsis szülő tudja, hogy ezt a három helyet messzire kerülni kell. Itt ugyanis, páratlan érzékenységgel úgy van kialakítva a villamosmegálló, hogy kizárólag lépcsőn közelíthető meg. Íme például a Boráros téri megálló monumentális lépcsősora, az átszálló filigrán anyukák rémálma:



Fenn a megállóban mindig elfog a röhögőgörcs, amikor a lépcső tetején meglátom a beálló villamos második ajtajához előírásszerűen a járdára festett kerekesszék-jelzést. Mondjuk az tény, hogy az ellenkező irányba menő villamosra remekül át lehet szállni.

A Boráros téri aluljáró és hídfő kialakítása egyébként is példaértékű. Az aluljárót ugyanis - tény, ami tény - valóban meg lehet közelíteni "akadálytalanul", egy ízlésesen kialakított csigavonalszerű rámpán, de ha jobban megfigyeljük...



...akkor a közlekedési táblából rájöhetünk, hogy ez a lejáró nem annyira az akadálymentesítést, mint inkább az aluljáró nagyvonalúan kialakított pizzázóinak és újságosainak szállítási igényeit szolgálja. A keréknyomokból az is világosan látszik, hogy egy babakocsi (vagy kerekesszék) és egy autó egyáltalán nem fér el egymás mellett, így aztán vidám találkozásokra kerül sor a félköríves falazatok mészkőlapjai között.

Aztán itt van az elegánsan megoldott feljutás magára a Petőfi-hídra. Külön kiemelem a három lépcsőfokos szintemeléseket, amikben az a jó, hogy a babakocsi első kereke pont nem ér fel a tetejükig, úgyhogy minden egyes alkalommal meg kell emelni.



A Margit-hídon hasonló a helyzet. A szigeti bejáró villamosmegállójából kizárólag lépcsőn lehet megközelíteni az egyébként gyerekparadicsomnak számító Margitszigetet (bár a most kezdődő felújítás során állítólag zebrát jelölnek ki a hídon, úgyhogy mire a kis hommelette érettségizik, addigra akár akadálymentesen juthat a Holdudvarba). A babakocsit emelni képtelen (például ikres) szülőknek nem nagyon van más választásuk, mint egy romantikus séta a Jászai Mari térről a híd északi járdáján, itt pusztán az átlagosnál agresszívebb biciklisták rohamait kell állniuk.

Másik nagy kedvencem a Tímár utcai HÉV-megálló. Ebben az a vicces, hogy - mivel itt vezet a Stockholm-Fokváros bicikliút - a híd két végén van ugyan lejtős rámpa, de magába a megállóba csak egy ilyen mennyországba vezető lépcsősoron lehet lejutni.



Mondjuk a HÉV önmagában is vicces és nagyszabású gyűjtőhelye az akadálymentesítési nonszenszeknek. Ott van például Budapest egyik legmasszívabb, dinamikusan ronduló szégyenfoltja, a patetikus fellengzősséggel Millenium Városközpontnak nevezett köztéri rémálom, ami ékesen tanúskodik arról, hogy miért életveszélyes, ha a hazai nagyburzsoázia (némi állami hátszéllel) feneketlen hübriszében valami maradandót óhajt alkotni. Mindig jókedvre derít, amikor a Nemzeti Színház és a Művészetek Palotája, e két - ugyan más módon, de egyaránt - giccses és provinciális kivagyiságot sugárzó tömbje között megpillantom a HÉV-megálló ottfelejtett külterületi ócskavasait idéző felüljáróját. (Erről saját képem nincs, a dokumentációt itt lehet megtekinteni.)

Jól látható a töredező betonlépcsőre igényesen ráhegesztett acélsín, ami "a kerékpárosok gyalogos közlekedését is lehetővé teszi". Az üzenet ugye egyértelmű: "Kedves babakocsis anyuka! A Ludwigban voltál a gyerekkel, és most hazamennél Csepelre? Hát baszd meg!"

A köztéri építészet jellegzetesen magyar félmegoldásaira szintén nagyszerű példa a gyermekparadicsomnak megálmodott belbudai presztízsberuházás, az ország legjobbnak kikiáltott játszóterével rendelkező Millenáris. Maga a park még aránylag rendben volna, eltekintve mondjuk a lassan rommá töredező burkolattól, de például az az őrült, aki a Széna tér felől közelítené meg a komplexumot, az ilyen igényes környezetben tehet sétát:



Északról, a Kisrókus utca felől még súlyosabb a helyzet. Abból az irányból ilyen kulturáltan elhelyezett vasbeton terelőelemek, és természetesen a város elmaradhatatlan színfoltjai, a karneváli összevisszaságban járdán parkoló autók teszik közepesen kalandossá az odajutást:



A parkoló autókról majd esetleg egy másik bejegyzésben külön is megemlékezem (nagyszerű archívum gyűlt már össze a legelképesztőbben elhelyezkedő gépkocsiktól a legmókásabb beszólásokig). A kezdő apukát itt most elsősorban az érdekli, hogy hogyan jutott idáig Budapest köztéri építészete.

Számomra az egészben a legérdekesebb az a hazai építészközösségre mélyen jellemző mentalitás, ami hagyta idáig fajulni a dolgokat. Ha megnézzük a magyar építész szakma legfontosabb agoráját (ha már köztérről beszélünk), az építészfórum.hu-t, érdemes egy kis kísérletet végezni. A "babakocsi" szót beírva a keresőbe összesen hét találatot kapunk, az "akadálymentes" szóra keresve 96-ot. Végezzünk egy ellenpróbát: a "posztmodern" szóra 155 találat jön ki, az "organikusra" 206. Jól látható, melyik probléma foglalkoztatja jobban a honi építészeket. Egyébként mint az építészfórum többé-kevésbé gyakori olvasója állíthatom, hogy az "akadálymentesítés" a fórum vitáiban inkább amolyan nyűgként, kötelező tiszteletkörként, a kreativitásnak gátat szabó jogszabályi kekeckedésként, jelentéssel és mondanivalóval teli, nagy, égbe nyúlő lépcsősorok bürokratikus gátjaként merül fel. Szokásos képzavaraim egyik legjobban sikerültjével nyugodtan mondhatom, hogy itt bizony a babakocsis kismamák faszával verik a posztmodern nagy csalánját.

Mélyen elkeserítő egyébként, hogy mennyire nincs jelen a babakocsi- vagy a gyerekkérdés a honi építészet és urbanisztika világában. Jóformán minden nagyvárosi szubkultúrának megvan a maga erős közössége és internetes fóruma, de ékesen árulkodó, hogy például az egyik leglátogatottabb "kerekesblog", a hivatalos Index-blognak számító Kerékagy - alcíme szerint "Bicikli - görkori - babakocsi" - több száz bejegyzése közül nulla foglalkozik a babakocsizással.

Persze mindettől függetlenül, vagy pont ezek miatt a kezdő apukának változatlanul az a véleménye, hogy a babakocsizás a nagyvárosban egy nagy marhaság. Szerintem nincs kényelmesebb, gyorsabb és kézenfekvőbb, mint a gyereket bevágni a kendőbe, aztán hajrá... De mit tegyenek azok, akiknek ikreik vannak, akiknek másfél-két év korkülönbség van a gyerekeik között, akik csomagokkal rohangálnak vagy egyszerűen nem bírnak órákon keresztül magukon tartani nyolc-tíz kilót? Nyugodjanak bele: a honi urbanisztika és köztéri építészet számára nem léteznek.