Az elmúlt időszak drámai poszthiányában kimaradt jó pár bejegyzés, ami arra vonatkozott volna, hogy az ifjú hommelette egyedfejlődése március-április, tehát úgy tizenhat hónapos kora környékén radikális fordulatot vett: a korábbi mozgásfejlődéses-motoros korszak átadta helyét a kommunikációs robbanásnak. Ezeket a posztokat reményeim szerint nemsokára pótolom, most legyen elég annyi, hogy az utóbbi időben igazi, a gyermeki képességeket minduntalan alábecsülő kezdőapai döbbenettel szemlélem a viharos változásokat. És ez a döbbenet időnként mély érzelmi kitörésekbe csap át, mint az ma is megtörtént, egymás után kétszer.
Az ifjú hommelette elméje ugyanis - mint minden húszhónapos gyermeké - olyan, mint az enyvezett Epokitt: elképesztő stabilitással és páratlan tömegben ragadnak meg benne a szavak. Mondjuk lakótársi közösségünk sosem pofázott keveset, szegény gyermeket is állandó szövegostrom alatt tartjuk, a kezdő apuka is intenzíven gyakorolja a túlbeszélés nemes művészetét, amint arról e blog bejegyzéseinek gyakran kalevalai terjedelme is ékesszólóan tanúskodik. Húszhónapos gyermekünk pedig pontosan úgy viselkedik, mintha egy relaxációs nyelvi tréningen venne részt: ömlenek bele a szavak, amiket aztán lényegében gyakorlás nélkül, azonnal használni és alkalmazni kezd.
Mindez önmagában még nem lenne a könnyekig megható. Ellenkezőleg, inkább végzetesen fárasztó, hogy a kétezernégyszázhuszonötödik villamosra is az első felismerés örömével mutat rá, hogy "tuja" (hiszen minden egyes alkalommal együtt kell vele örülni, ami így, pár hónap után már nem igazán őszinte a kezdő apuka részéről). A dolgok ilyesfajta megnevezése, a világ egyre bővülő taxonómiája lehet érdekes, de azért kevéssé megható. A bogarat bogárnak, a cicát cicának, a mamát mamának nevezni egyszerű denotatív művelet, aminek érdekessége csupán abban áll számomra, hogy honnan tudja a gyerek, hogy a szomszéd tépett fülű, girhes cirmosa ugyanúgy "cica", mint az állatkertben lustán heverő, sziesztájában is tiszteletet parancsoló szibériai tigris. Az igazán magukkal ragadó pillanatok azok, amikben az ifjú hommelette 1) alkotó módon kezdi használni a nyelvet; 2) kiugróan erős érzelmi kötődést árul el bizonyos nyelvi jelenségekhez. Mindkét esetre van példám, mindkettő egészen friss, ropogós, alig néhány órás.
Az első: kedvenc előszülöttünk lakótársi klasszikussá vált szavajárása a cicamama kifejezés. Ennek háttere aránylag egyszerű, bár annál elbűvölőbb: kedves lakótársamnak van egy hálóinge, amin vidám hímzett macskák játszadoznak. Mivel ez a hálóing gyakran tűnik fel utódunk látóterében, méghozzá az ébredés utáni első anya-gyermek találkozások intim pillanatában, gyermekünk számára a cicamotívum és az anyuka képe erőteljesen összeforrt. Bevallom, nem kis irigységgel hallgattam a rendszeres "cicamamázást", ami egyrészt nagyon kedves kifejezés, másrészt nyilvánvalóan a gyermek anyjával ápolt bensőséges kapcsolatának bizonyítéka. Talán féltékenységnek túlzás lenne nevezni, de annyi bizonyos, hogy a kező apuka is nagyon vágyott a mély érzelmi kapocs hasonló, öntudatlan nyelvi megnyilvánulására.
Aztán ma este, amikor a kertben végzett szokásos egészségügyi sétámból visszatértem (az egészségügyi séta azt jelenti, hogy indázó cigarettafüstön keresztül figyelem az éppen gyökereztetés alatt álló hibiszkuszhajtások viharos növekedését, és halkan fohászkodom a mindenhatóhoz a megmaradásukért), a lakásba belépve arra lettem figyelmes, hogy gyermekünk lelkesen mantrázza a következő szóösszetételt: "mókuspapa". Fogalmam sincs, hogy ez honnan jött, lakótársam sem tudott választ adni, az ifjú hommelette által ismert egyetlen mókus a magyarul Miminek hívott Maisy nevű egér kalandjait taglaló gyerekkönyv-sorozat egyik mellékszereplője. Annyi bizonyos, hogy apaként azt hallani, ahogy gyermeked, jellegzetes egérhangján "mókuspapának" hív, egyszerűen letaglózó. Igen, kezdőapa szemében könnyek.
A második: esti rítusaink egyik fénypontja a babamasszázs fedőnevű, első hallásra ellenszenvesen new age-es, ám valójában igen szórakoztató és mókás szeánsz. Ilyenkor általában, miközben rengeteg gallon olivaolajjal borítom be omlettkénk testét, együgyű versekkel és dalokkal szórakoztatom, mindenekelőtt ezzel a saját költésű bárgyú fércművel. Mivel ezt a limerickes versikét kedvesnek tartom, de jónak semmiképp, ezért elég ritkán, szinte csak a masszírozások alatt énekelgetem neki.
Ám az egyik mai pelenkázás alatt arra lettem figyelmes, hogy az fjú hommelette azt mondja: "perec", majd utána: "naponta". Először nem is értettem, hogy miről beszél, úgyhogy csak a pelenkázás végére esett le, amikor egyre türelmetlenebbül ismételgette e két szót, mintha csak egy idiótának magyarázna, hogy azt akarja, énekeljem el neki a Bellás limerickeket. Ami az én - talán nem alaptalan - értelmezésemben azt jelenti, hogy szereti ezt a dalocskát. Azaz a leányom örül annak, ha az édesapja önnön fahangján önnön megbicsakló ritmikájú és összeakadó rímekkel ellátott versét énekli neki. Igen, kezdőapa szemében könnyek.
Szóval mókuspapa mint a nyelv kreatív, szóalkotó használata, és verskérés mint az érzelmi viszony kifejeződése - nem éppen Berzsenyi-szintű, nemzetek sorsát megfordító dolgok, de ahhoz éppen elegendőek, hogy felvillanjon bennük a gyermeki elme - számomra - elképesztő működése, és ettől a felvillanástól könnyek szökjenek a szemembe; pont úgy, mint Robert De Nirónak az Analyze This! klasszikus jelenetében, amikor a kérlelhetetlen keresztapa sírva fakad az életbiztosítás-hirdetésen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése