Vendégposzt: Egy anya a leválásról

Lakótársi duettünket az utóbbi időben lényegében egyetlen gyereknevelési probléma foglalkoztatja mind intenzívebben: az első bölcsődei napok fenyegető közeledése. Annyira leterheltek minket a dolog külsőségei - melyik a megfelelő hely, miket kell beszerezni, hogyan szervezzük meg az életet, miből fizetjük ki, és ezernyi apró-cseprő intéznivaló (például az a csekélység, hogy három nap alatt kellett a gyereknek új bölcsődét találni, de minderről részletesen a következő posztban) -, hogy egészen elfeledkeztünk arról, mit is jelent számunkra ez az egész. Lakótársi közösségünkben az ilyesfajta önmagunkról-elfeledkezéseknek hagyományosan az az eredménye, hogy két halálosan frusztrált és feszült, értelme-vesztett felnőtt üvöltözik egymással naphosszat, válogatott sértések és sértődések sakkjátszmájába merülve. Csak egyvalami nem szokott sikerülni: normális hangnemben elbeszélgetni. Ezért aztán - ha jól emlékszem, emailben, de az is lehet, hogy Skype-chaten - megkértem az én drága lakótársamat, írja le, milyen is a bölcsődekezdés legfontosabb, ámde méltatlanul elhanyagolt mozzanata. Íme tehát a kedves lakótárs ritka vendégposztjainak egyike, ami arról szól, milyen is egy anya számára a leválás, aki 1-2 nap és néhányszor pár óra kivételével elmúlt két évének majdhogynem minden percét a gyermekkel töltötte. Megrendítő vallomás a lapozás után.

Hommelette-apuka arra kért, írjak arról, nekem milyen a leválás. Hát valami ilyesmi.

Minden pozitív mellette-érv, józan gondolkodás, előrelátás és sakkozás ellenére nem tudom, volt-e valaha bármi is nehezebb ennél az első elszakadásnál. Egyébként ezt egyáltalán nem könnyű belátni, nem csoda, hogy a szembenézés is az utolsó pillanatokra maradt.

Sokat gondolkodtunk rajta, menjen-e egyáltalán bölcsibe a lányunk. És ahogy egyre több szempontból elemezgettük a helyzetet, egyre kevésbé volt elgondolkodtató az egész, mert tulajdonképp nincs érv, ami ellene szólna, de erről már szól egy poszt.

Nade. Mindettől teljesen függetlenül teljes hasadás az egész, hiába van az, hogy a hullámokban feltörő dackorszak időnként kicsinál és biztos vagyok benne, jót fog tenni a részleges leválás mindkettőnknek, attól még a helyzet az, hogy van valaki, a lányom, akivel két és fél éve néhány napot leszámítva folyamatosan együtt voltam.

Egész egyszerűen már a megszokás is hiányozni fog, hogy nem egyvalakivel leszek gyakorlatilag folyamatosan együtt - mert bizony ennyi idő után már ez is benne van a pakliban -, nem csak a saját gondolataim és érzéseim járnak a fejemben, hanem az övéi is, bizony kicsit talán egyedül is leszek a saját dolgokkal (bár biztos lesz valami munkahelyi izé, ami részben betölti ezt a szebb tölteléket is látott űrt).

Amiért szintén fájó, az az, hogy ő az egyetlen ezen a földön, akiről szinte mindent tudok szimplán azért, mert ennyit vagyunk együtt és közben figyelek rá és igen, mert nagyon szeretem, ami igazán könnyűvé teszi az előző kettőt. Nem volt és a következő gyermekig nem is lesz már ilyen, azt hiszem, ennél csak az ikertestvérek kapcsolata különlegesebb. És hát hogyne fájna, hogy teljesen át fog alakulni ez a soha nem ismert mélységű, milyenségű kapcsolat, soha vissza nem szerezhető a veszteség. Jó volna tudni, hogy ő hogyan érzi ezt, jó volna belelátni a fejébe. (Amúgy meg gyermeklélektant olvasgatva jöttem csak rá, hogy a végtelen szeretet és odafigyelés jó megérzésekkel miféle ismereteket pótolhat, nem azt mondom, hogy a könyvet olvasgatva - és szigorúan nem tanulva - remekül, belelátnék, de néha azért felvillan, hol is tart ő és én meg mennyire mást gondoltam, bármennyire is odafigyeltem rá. Viszont tényleg van, aki ezeket szuperjól összerakja magában.)

Ahogy írok ezekről az érzésekről, annyira az ordít, mennyire önző dolog ez. Például azt sem vettem észre eddig, hogy talán merő önzésből tartom vissza egy csomó dologtól, pedig lehet, hogy ez van. És azzal, hogy idegenekre bízom/bízzuk, talán megszűnik majd.

Azért hiába küzdök, nem tudok előre átélni dolgokat, így csak kitalálni próbálom, milyen lesz az első óra, amikor ott marad a többi babával és idegesen kávézom majd a legközelebbi helyen. És közben kattogok, hogy vajon megértik-e, mit mond, hiszen még pösze és néha amúgy is nagyon nehéz megérteni, mit mond. Vajon addig kérdeznek, amíg meg nem értik? És a gondozóktól is kér majd puszit a megütött lábára? Az idegeneknek is lelkesen mutogatja majd a felfedezett izéket? Milyen lesz az első nap, amikor végig ott lesz? Sejthetően nem tudok majd hirtelen mit kezdeni magammal és pánikszerűen beszaladok dolgozni vagy megnézek 5 filmet egyhuzamban, csak hogy gondolkodni ne kelljen, nem tudom. Borzasztóan fog hiányozni.

Közben meg érzem, mindkettőnknek ez lesz most a jó. Jó lesz neki a sok gyerkőc közt, a trambulin meg a csúszda közt, a 123 féle puzzle és a vezethető miniautó közt és a remélhetőleg tündibündi gondozók közt. Nekem meg jó lesz a sok és sokféle ember között lenni, kicsit máshogy járatni az agyam, normálisan enni, visszatérni egyfajta régi ritmushoz, ja, ilyen remek kis közhelyes dolgok pont jók lesznek.