Bölcsődemóka 2.

Ízléses, piros pöcsétes levelet hozott a múlt héten a pósta, melyben kerületünk Egyesített Bölcsődéinek headquartere örömmel tudatja, hogy elsőszülött gyermekünk felvételi kérelmét elutasítja. A kezdő apuka tavalyi tapasztalatai alapján nem is igen várt más választ, és bár ez a rövid, ám annál ridegebb levélke lényegében a közelgő anyagi katasztrófát harangozza be, nem is nagyon esett kétségbe. Hiszen az elutasítás lehetősége már korábban is nyilvánvaló volt, és egy év alatt kutakodtam annyit a helyi viszonyokban, hogy sejtsem, mi kell ahhoz, hogy az ifjú hommelette-et felvegyék. Annyi bizonyos, hogy a honi - és leszűkítve: a második kerületi - bölcsődeviszonyokat nyugodtan nevezhetjük szimptomatikusnak.

Elöljáróban a lakótársi alapelvekről, azaz arról, hogy miért szükséges egyáltalán bölcsődébe adni az ifjú hommelette-et. Ez ugyanis - a statisztikákat elnézve - egyáltalán nem hétköznapi dolog, hiszen a tavalyi adatok alapján a bölcsődés korú (tehát három éven aluli) gyerekek nyolc-tíz százaléka, tehát minden tizedik járt bölcsődébe vagy valami hasonlóba (például családi napközibe, magánbölcsődébe stb.). Persze ez a statisztika igencsak csalóka, ha figyelembe vesszük, hogy kétéves kor alatt nemigen szokták a gyerekeket bölcsibe toszni (a bölcsődések 90 százaléka kétévesnél idősebb, aminek logikus magyarázata, hogy a gyed, huss, elszáll a gyermek második szülinapján). Így aztán a kezdő apuka hosszas bölcsődológiai kutatásai során azt az általános érvényű tanulságot vonta le, hogy a bölcsőde alapvetően azt a célt szolgálja, hogy a gyed vége és az óvoda kezdete közötti egy évet valahogy ki lehessen bekkelni.

Mondjuk a mi lakótársi esetünkben csak részben van ez így. Persze masszívan hatnak jelentős anyagi érdekek is - drága lakótársam zsíros gyermekgondozási díjának kiesése igencsak megrendíti majd az amúgy is viharvert és ezer sebből vérző családi költségvetést, úgyhogy bizonyos értelemben kényszer a visszatérés a munka frontjára. Ugyanakkor anyuka abban a szerencsés helyzetben van, hogy (talán nem rugaszkodom el túlzottan a valóságtól) egy aránylag remek állás, normális kollégák és egy érző szívű elöljáró várja vissza az újlaki rezidenciánktól körülbelül három sarokra fekvő munkahelyére. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy drága lakótársam örömmel megy vissza dolgozni - majd kijavít, ha tévedek. Huszonkét hónap főállású anyaság bizony elég kimerítő, repetitív, és időnként súlyosan monoton móka, különösen a novembertől márciusig tartó időszakokban, még egy olyan áldott, szórakoztató egyéniség mellett is, mint a mi kis omlettünk. Drága lakótársam szemében hol a depresszió opálos tompaságát, hol az agresszió parázsló tüzét látom, az ifjú hommelette hangulatváltozásainak és a kezdődő dackorszakban való elmerülésének függvényében. Senkinek sem tesz jót, ha napjai nagy részét egy nála huszonvalahány évvel fiatalabb, egocentrikus törpével tölti, akivel nem lehet beszélgetni sem Kunderáról, sem Miles Davisről, sem a How I Met Your Motherről, viszont napjában ezerszer követeli, hogy megint hallgassátok végig, ahogy a Kolompos azt énekli: "Eketepeketecukotapé".

Ám az anyagi kényszereken és "a lakótárs felszabadításán" kívül van még egy nem kevésbé fontos oka is a bölcsődézésnek. Intuitíve már régen sejtettem, és az elmúlt pár hónap tapasztalatai csak megerősítettek: bármit mondanak a child-mother bond-típusú fejődéslélektani iskolák követői, az ifjú hommelette-nek elképesztő szüksége van a hasonló korúak társaságára. A dolog azért érdekes, mert közösségbe kerülve látszólag alig vesz tudomást a többiekről. Alig-alig lép interakcióba, tevékenysége jobbára kimerül a gyanakvó méregetésben, és a bizalmatlan, fitymáló arckifejezések gyakorlásában. Ugyanakkor nem túl látványosan, de következetesen próbálja utánozni a többieket, feltűnés nélkül figyeli őket, és minden társasági megmozdulás, Ringató-gyakorlat, játszóterezés, közös röfögés után végtelen energiákkal gyakorolja az újdonságokat. Igen, valószínűleg ezek a szocializáció kezdetei: a hasonló korú gyerekekkel való - mégoly távolságtartó - együttlét után valósággal kinyílik, meglepően extrovertált lesz és határozottan kiegyensúlyozottabbá válik.

Mindezekből következően nem volt kétséges lakótársi kettősünk számára, hogy a bölcsőde bizony jó megoldás lesz - most már csak meg kell találni a megfelelő objektumot. De hogy a kutatás és megtalálás bonyolultságát és bizonytalanságát formai eszközökkel is érzékeltessem, ezen a ponton függőben hagyom a bölcsődemóka taglalását. A kegyetlen második kerületi valósággal való szembesülés leírása a következő posztra marad.