2010. május 28., péntek

Három nemzedék

Valahogy úgy alakult, hogy a kezdő apuka akárhányszor próbált újra és újra nekifutni az hommelette-i kalandok folytatásának, mindig beütött a ménkű, magukkal sodorták az események. És mire észbe kapott, azt kellett látnia, hogy megint két hónappal odébb van, megint csak kusza jegyzetek szétszórt halmai sorakoznak előtte, és mire ismét nekigyürkőzött, jött az újabb ménkű. De aztán az utolsó ménkűk egyike akkora volt, hogy az komoly önvizsgálatra késztette. Mert bizony, villanásnyi vendégszereplésünk e nyomorult sártekén fontos és kevésbé fontos dolgokból áll össze - és nem csupán az előbbiekből van egyre kevesebb, illetve az utóbbiakból egyre több, de ezeket egyre könnyebb megkülönböztetni egymástól. Kissé nehézkes és megbocsáthatatlanul szentimentális bejegyzéssel élesztem fel tetszhalálából e blogot (ami, elárulhatom, a fontos dolgok közé soroltatott), aki nem bírja az ilyesmit, várjon néhány napot valami viccesebbre.

A fontos dolgok közé került tehát e blog, számos, itt nem részletezhető okból. A szintén számos részletezhető ok egyike a blog terápiás jellege, azaz az a mozzanat, hogy a kezdő apukának - már korábban is - szinte kizárólag blogírás közben volt és van módja elgondolkodni ezen az egész gyerekesdin. Ez pedig így életveszélyes - egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy az ifjú hommelette-et zsigerből, a következményeket nem átgondolva nevelem, aminél nagyobb hibát nem lehet elkövetni. (Nem arra gondolok természetesen, hogy ész nélkül ütöm-verem, sokkal inkább arra, hogy - mivel nem ülök le gondolkodni ezeken a dolgokon - bizonytalanul, ebből fakadóan következetlenül kezelem.) Mert a gyereknevelés szeretet, stratégia és taktika gondosan kimért elegye, hangoltság, involváció és távolságtartás finom egyensúlya, és ha ez az egyensúly borul, az már rövid távon is komoly következményekkel jár. Ezt a saját bőröm(ünk)ön tapasztalom.

Egyébként meg a kezdő apukát is utolérte a kisgyermekesek által bizonyára jól ismert verkli-jelenség, aminek fő jellemzője az elképesztően kötött és feszes agenda, a "voltaképpen-ma-sem-történt-semmi-de-mégis-hullafáradt-vagyok" monotóniája és a hihetetlen tempóban elsuhanó idő közötti feloldhatatlan feszültség. Ez az életforma egyértelműen az emlékezet ellen dolgozik - lakótársi közösségünk elmúlt heteit-hónapjait jóformán csak a digitális fotók EXIF-adataiból tudom rekonstruálni.

És ami még súlyosabb: ez az életmód nem csak az emlékezet, hanem a kimondás ellen dolgozik. A feszültség, a fáradtság, a türelmetlenség, a sértettség, a megfelelő alkalmak hiánya, de akár a napi rutin monotóniája komolyan akadályozza, hogy hetek-hónapok-évek óta halmozódó fontos dolgokat mondjak el azoknak, akiket ezek illetnek. Ebben a bejegyzésben e fontos dolgok egyikéről lesz szó.

Írtam már párszor szívhez szóló bejegyzéseket a szülői szeretetről, illetve az apaságról mint önismereti tripről (például emitt, meg emitt, no meg emitt), de a dolog egyik legfontosabb aspektusa mindig kimondatlan maradt. Valahogy mindig kerülgettem a témát, valószínűleg azért, mert egyrészt túlságosan intim, másrészt sosem voltam képes kellő precizitással megfogalmazni. Ez pedig az a (nem csupán ebben a blogban, hanem bárhol másutt is) meglepően kevesett boncolgatott kérdés, hogy az ember a gyerekéhez fűződő viszonyán keresztül hogyan érti meg a saját szüleit. Ez a mozzanat különös búvópatakként kísérte végig egész hommelette-iádámat szinte a fogantatástól a mai napig. Az elmúlt hetek-hónapok eseményei különös aktualitást adtak ennek a szálnak.

Az előzményekhez tartozik, hogy sosem ápoltam különösebben bensőséges viszonyt a szüleimmel. Persze, nagyon szerettem és szeretem őket, de viszonyom velük sokkal inkább intellektuális és szenvedélyes volt, semmint érzelmes és meghitt. (Anyám az egyik legokosabb és legtájékozottabb nő, akit valaha ismertem, apám pedig az átalam ismert legeltökéltebb és legmotiváltabb ember, ennek minden előnyével és hátrányával.) Talán ebből következik, hogy a szülői ház családi hármasa (egyke vagyok, a népi írók szemében rosszabb, mintha a Társadalomtudományi Társaság elnöke és a Huszadik Század főszerkesztője, egyben Jászi Oszkár ágyasa lennék egy személyben), szóval családi hármasunk a legsúlyosabb egó-ütközéseket produkálta egy fedél alatt töltött évei során, és azokon túl is. A konfliktusok valamikor 19 és 23 éves korom között tetőztek, amikor simán megtörtént, nem is egyszer, hogy hónapokig nem is beszéltünk egymással, pusztán sértett büszkeségből. Jó pár évbe beletelt, amíg nagy nehezen normalizálni tudtuk a viszonyunkat.

Mindezek mellett azért persze tudtam, hogy szeretnek, de áthidalhatatlannak tartottam a köztünk lévő világnézeti, életviteli és mindenfajta távolságot. De mindegy is, kisebb vagy nagyobb mértékben valószínűleg mindenki átesett a leválás és elszakadás generációs konfliktusán, és nem is az (idők során azért valamelyest tisztára mosott) családi szennyes kiteregetése itt a célom. Hanem annak az alapvető ténynek a megfogalmazása, hogy milyen drámaian vak voltam.

Bizony, egy gyermeknek, jelesül az ifjú hommelette-nek kellett megfogannia és megszületnie, hogy utólag megértsem a saját szüleim hozzám való viszonyát. Mint Shyamalan általam meglehetősen kevéssé kedvelt, mert rémesen mesterkéltnek tartott Hatodik érzékének záró jelenete, ami utólag tökéletesen átértelmezi a film teljes narratíváját. Azt, hogy milyen az a feltétel nélküli, totális szeretet, amit a szüleim irántam éreztek és éreznek, és ami így utólag is (vagy így utólag még inkább) átragyog az összes hülye vitán, konfliktuson, veszekedésen, ajtócsapkodáson, üvöltözésen, sértődésen és büszke némaságba burkolózáson. Nem tudom, hogy más gyermektelenek értik-e ezt. Én nem értettem. És most, omlettkénk születése óta már látom, hogy milyen elképesztően ostoba voltam azokban az időszakokban, amikor kételkedtem a szüleim irántam érzett szeretetében. Mert immár pontosan tudom, hogy ez ugyanaz az érzés, ami alapvetően meghatározza az én viszonyomat az ifjú hommelette-hez, és most már pontosan tudom, hogy mennyire fájt nekik a kételyem: pont annyira, amennyire nekem fájna a lányom kételye, azaz rettenetesen. És ez "túl van", úgymond, "jón és rosszon", tök független attól, hogy kinek volt/van igaza, vagy igaza volt-e egyáltalán valakinek.

Azt hiszem, ez a szülőség egyik nagy paradoxona: sosem leszel képes elmondani a gyerekednek, hogy mit jelent az iránta érzett szereteted sőt, nagy valószínűséggel még tetteidből és viselkedésedből sem fogja megérteni. Jó eséllyel csak akkor érti majd meg, ha neki is lesz gyereke, és a gyerek gyereke is csak akkor, ha... és így tovább, a végtelenségig. Na, csak annyit akartam mondani ebben a bejegyzésben, elsősorban a szüleimnek, hogy most már értem. És köszönöm.

7 megjegyzés:

  1. jaj, na végre, ugyanezt rágom! már úúúúgy hiányzott egy kis apai önreflexió, köszönöm!

    VálaszTörlés
  2. kamaszoknak kötelező olvasmány

    VálaszTörlés
  3. Uhhhh....Köszi...
    Ezt marcangolom élesben épp...

    VálaszTörlés
  4. Hát! Jó újra olvasni - én is úsztam az árral, mert nem is néztem már régóta errefelé...
    Szívemből szólsz, amúgy!

    VálaszTörlés